Félelmetes Sikoly rázza fel Oslót

1863. január 23-án csecsemősírás verte fel a kis norvég falu, Ådalsbruk polgárait. Ekkor vette első lélegzetét Edvard Munch, ez volt élete egyik legjelentősebb sikolya. A másik már békésebb körülmények között született 30 évvel később, és most többek között ezt is kiállították az őszies helyett mostanság nyáriasan meleg Oslóban, a festő születésének 150. évfordulóján. A híres Sikoly a közhiedelemmel ellentétben nem is egyetlen kép amúgy, hanem egy sorozat, ami két festményből és két pasztellképből áll, és nem mindennapi élmény a valóságban szemezni vele.

Mindenesetre a 150. évfordulót Oslo igyekszik méltóképp megünnepelni, és két részre bontva Munch életművét, nagykiállítást rendeztek belőle. A Nemzeti Múzeumban az 1903-ig tartó művészetét, a Munch-museetben pedig az 1904-től 1944-es haláláig készült főbb műveit mutatják be. A képek zöme nem utazott sokat, de akad, amelyiket például Stockholmból kérték kölcsön. A Dívány a Munch Múzeumban járt.

A placc

Mióta a Sikolyt 2004-ben már elemelték (ráadásul fényes nappal!), a múzeum komoly biztonsági intézkedéseket foganatosított. Reptéri szintű biztonsági ellenőrzés, a fotózás (rutinszerű) tiltása és zsilipkapurendszer is szűrte a rossz arcokat, amíg az ember bejutott. Azért egy ilyen kiállítás az egyszeri norvégnak is nagy esemény: sorra hozták a buszok a nyugdíjas- és gyerekcsoportokat.

A képeket nem feltétlen időrendben, hanem inkább tematikailag szórták szét a földszinti termekben. Először néhány önarcképpel szembesülhetünk a különböző Munch-korszakokból, mozgalmas tájképek is akadnak, egy nagy konferenciateremben pedig a hatalmas tablóképeket állították ki. A kiállítás ráérősen is végigjárható legfeljebb két óra alatt, aztán egy pöpec ajándékbolton át kijuthatunk a szabadba, ahol bónuszként még vár egy csodás botanikus kert.

Pólusok közt vergődve

Munch művészete a korai európai expresszionizmus egyik legfelkavaróbbja, a legnyugisabb tájképek láttán is szorongani kezd az ember. És akkor még nem beszéltünk a Sikolyról, ami durvább, mint az azonos nevű tinihorror. Munch eleve a világ egyik leggyönyörűbb, de legkomorabb országából jött, ahol fél éven át sötét van, így érthető, hogy az ott élők másképp viszonyulnak az élet-halál kérdéskörhöz.

Ez pedig Munchnál is tapinthatóan jelen van: sok képét egy tenger felé néző fehér és egy lehajtott fejjel álló fekete nőalak szegélyezi, nem nehéz megtalálni az értelmezési tartományukat. Az emberi érzelmeket is mélyen meg tudja fogni a norvég festő. Itt is tipikus motívumokat alkalmaz: a féltékenység esetében például kedvelt visszatérő eleme egy valamelyik szélen elhelyezett, nagyon közeli keserű arc és a háttérben, méterekkel arrébb ölelkező-csókolózó pár. És hiába használ rengeteg, vibráló színt (ebben tán csak Kandinszkij körözhette le), mégis ott van minden sarokban a nyugtalanság: pár kép után az ember sandán tekint a mellette járókerettel elhaladó nyugdíjasra is, hisz ki tudja, minek a szimbóluma az idős asszony?!

Nekik ajánljuk

Most jöhetne az a közhely, hogy mindenkinek ajánljuk, aki egy olcsó fapados repjeggyel elvetődik a csodaszép őszi Norvégiába. Viszont tényleg nem hülyeség elvinni a gyereket is. Talán így hamarabb és jobban megértheti azokat a bizarr és logikátlan érzelmeket, amik később annyi bosszúságot okoznak majd az életében.