Ha elég nagy a család, minden évben iszonyú szervezés a karácsony este, és karácsony első pár napja. Vannak családok, ahol már az októberben megkeződik a diplomáciai egyeztetés a programról, és csak drukkolhatunk hogy végül senki se sértődjön meg.
A férjemmel 8 éve élünk együtt, mindkettőnk oldalán szép nagy a család, egész évben sokat találkozunk a – mostmár – nagyszülőkkel, karácsonykor is szeretünk együtt lenni. Így az elmúlt nyolc év (nem, nem eemútnyócév) minden karácsonya azzal telt, hogy kora délután felkerekedtünk, és meg sem álltunk késő estig, mert azt nem lehet, hogy valamelyik szülőkkel ne karácsonyozzunk – szerencsére mind egy városban lakunk.
Nem volt különösebb presszió a család részéről, csak működtek a régi beidegződések, mi “összefésültük” a két családot, és ennek a legegyszerűbb (és egyetlen működő) módja volt az, hogy itt is egy kis karácsony, meg ott is egy kis karácsony.
Eddig nem volt okunk máshogy csinálni. Amíg csak ketten voltunk, kényelmes volt ez így, mindenki jól járt, én nem főztem, max. a süteménydömpingbe szálltam be pár rúd bejglivel, a szülők (mostmár nagyszülők) örültek, hogy együtt vagyunk, nekünk meg bőven ráért este 10-kor is ketten karácsonyozni.
Aztán született két gyerekünk, és mi igyekeztünk továbbra is mindenkivel találkozni szenteste napján -tavaly egy háromhetessel bumliztuk körbe a várost.
Idén, amikor beköszönött a hideg, azon vettem észre magunkat, hogy minden elindulás egy külön félórás procedúra, mire mindkét gyereket összevadászom, felöltöztetem, és kiterelem/viszem az autóig, és az is szöget ütött a fejembe, hogy az eleve túlpörgött karácsony közepén idegbajt fogok kapni, ha ezt egy este kétszer-háromszor végig kell csinálni, a ráadásul egyre fáradtabb gyerekekkel.
Már láttam magam, ahogy a karácsonyfa árnyékában próbálom anorákba varázsolni a visítva üvöltő kisebbet (rettentő lelkes minden öltözési fázissal kapcsolatban, inkább levetné magát a pelenkázóról, minthogy ráadhassak egy pulóvert), megakadályozni, hogy a nagyobbik viccből magára rántsa a fát, miközben patakokban folyik a hátamon a víz, mert persze én veszek kabátot először, hogy ne melegedjen rájuk a cucc, ha már egyszer felöltöztek.
Ráadásul két ilyen kicsi mellett (3 és 1 évesek) rengeteg az igazodási pont, figyelembe kell venni az alvásidőt, a kajaidőt, meg persze azt is, hogy az eszméletlen pörgésben, amit egy nagy családi buli jelent, sokkal hamarabb elfáradnak – és akkor a tesóm gyerekének napirendjéhez, meg az anyósék ezer éves szokásaihoz még nem is igazodtunk –, szóval a katasztrófa nagyjából előre könyvelhető.
Egy ideje amúgy is kísérletezgetünk különböző megoldásokkal, volt olyan karácsony, hogy csak az egyik szülőkhöz mentünk, a másik szülők jöttek hozzánk, de még így sem sikerült abban a hangulatban, csak a gyerekekre figyelve tölteni ezt az egy napot, ahogy szerettük volna.
Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: innentől a karácsony este a miénk lesz. Nem fogok és nem is akarok két gyerekkel turnézni, értelme sincs sok, a gyerekek már az első állomás után hullafáradtak, és végül mindenre jut idő, csak az itthoni, meghitt karácsonyozásra nem.
Bár nekem ez valamivel több macerát jelent majd, hiszen egyrészt elő kell állni egy karácsonyi menüvel (amiből a gyerekek nyilván semmit sem fognak megenni), másrészt a karácsony előtti-utáni napokon kell majd bepótolni a nagyszülőknél szenteste elmaradt látogatásokat. De még így is jobban megéri, mert lesz egy szép, itthon szöszölős, egymásra figyelős karácsonyunk, az idegeskedős rohangálás helyett.
Önök hány helyen karácsonyoznak? És hogyan oldja meg sértődés nélkül? A Facebookon elmesélheti!
