Vincent van Goghból nem lett igazi egyházi ember, nem teljesültek be élete nagy szerelmei, nem valósult meg álma egy általa létrehozott, virágzó művésztelepről, és életében egyetlen egynél több képét sem tudta értékesíteni. Mégis, ha valamihez értett, még ha tudat alatt is, az a festészeten kívül a PR és a marketing.
Van Goghot fiatalkori kudarcai vezették a festészethez
Személyét olyan kultusz övezi, amely képeinek akkor is nagy népszerűséget biztosítana, ha sajátos ecsetkezelésénél, egyedi, gyakran élénk, máskor búskomor színhasználatánál, hétköznapi témáinak különleges tálalásánál fogva nem lenne saját jogon a valaha élt talán legnagyobb holland festőművész. Egy olyan tudat alatt épített mítosz lengi körül, amelyet a legnagyobb marketingzsenik is csak hosszas ötletelés után tudnának felállítani, s életének számos apró mozzanata tökéletesen illeszkedve a képbe, emelve a legenda fényét.
A protestáns lelkész hat gyereke közül a legnagyobbiknak született Vincent már gyermekkorában zárkózott, csendes típus volt. Magányos karakterét csak tovább erősítették fiatalon elszenvedett kudarcai, melyek között be nem teljesült szerelmek éppúgy voltak, mint meg nem értett vallási megközelítések, félbehagyott teológia tanulmányok, kudarcba fulladt, sőt erősen kritizált jótékonysági gesztusok, melyeket legnagyobb fájdalmára éppen az az egyház nem értett meg, amelynek tanait ezzel szolgálni, sőt hirdetni próbálta. A szegények között nincstelenül élő, hitében megingatott fiatalember magába fordulva élt, s egyre inkább a festészetet kezdte megfelelő önkifejezési eszköznek érezni.
Gaugain és Toulouse-Lautrec, akikkel megtalálta a közös célokat
Az 1880-tól 1890-ig tartó évtizedre végre megtalálta az utat, amit keresett, s amin nagy elánnal indult el. Egyre inkább törekedett tökéletesíteni tehetségéből fakadó tudását, múzeumokba járva, más festőkkel találkozva, művésztelepeket látogatva és a festészetről egyre többet és többet tanulva igyekezett képezni magát. De konfliktusos személyiségét így sem tudta teljesen levetkőzni, s mikor 1886-ban már saját, egyéni stílusát is megtalálta a festészetben, az kellő önbizalmat is adott neki véleménye szabad megformálására, így néhány hónap után az Antwerpeni Akadémiáról is viták közepette távozott. A művészvilág belső hangja természetesen előbb-utóbb őt is Párizsba hívta, ahol megismerkedett, majd jó baráti és szakmai kapcsolatot is kezdett ápolni azokkal a nagyokkal, akikkel szakmai céljaikban is látott közös elemeket. Legfőképp Henri de Toulouse-Lautreckel és Paul Gauguinnel szőtt merész szakmai álmokat.
Van Gogh és Gauguin vitája nyomot hagyott előbbi testén
1888-ban Arles-ban van Gogh bérelt is egy arra megfelelő helyiséget, hogy álmait beteljesítve Toulouse-Lautreckel és Gauguinnel együtt létrehozzák a Dél Stúdiója nevű művésztelepet, ahol saját festészeti irányzatukat követhetik és tökéletesíthetik.
Heves és összeegyeztethetetlen természetüknél fogva az 1888 októberétől Arles-ban lévő Gauguinnel éppen szentestekor komoly szóváltásba keveredtek. A legenda szerint Vincent egy borotvával felindultan kergette a kétségbeesve menekülő Pault, majd dühében megcsonkította saját bal fülét, levágva annak cimpáját. A történet szempontjából érdekes adalék, hogy rögvest utána fontosnak is érezte állítólag a közeli bordélyházba eljuttatni egy hölgyismerősének a testrészt, azzal a felkiáltással: „Gondosan őrizze meg ezt a tárgyat!” Mindenesetre van Gogh idegállapotáról árulkodó a történet, bár, a legfrissebb kutatások, szakértői dokumentumelemzések és vizsgálatok azt a teóriát valószínűsítik inkább, hogy a nevezetes aktus nem is öncsonkítás volt, hanem a szintén feldúlt, fizikailag és érzelmileg ugyancsak túlfűtött Gauguin akciója, aki a fölnyesést feltehetően egy karddal hajthatta végre. Mindenestere a barátságot és a közös terveket mintha elvágták volna.
A levágott fül is hozzájárult van Gogh halála utáni népszerűségéhez
A füles epizódnak valószínűleg semmi haszna nem volt azon kívül, hogy van Gogh későbbi mítoszát tovább növelje, és egy olyan sztorit vigyen az életrajzba, amivel igen kevesen "büszkélkedhetnek", és ami egy életre megkülönbözteti majd társaitól. Ha lett volna benne bármilyen efféle tudatosság vagy jövőbelátó pr-trükk, azt mondhatnánk, zseniális húzás volt.
Mintha még azt a művészeti marketingben sokat emlegetett tézist is ismerte volna, miszerint "a halott művész a jó művész", aki már nem tudja gyarapítani életművét és befejezett "portfólióval", véges számú műalkotással bír, amelyeket számban nem tud már gyarapítani, így ami gyarapodni kényszerül, az a képek ára. A mindvégig meg nem értett, már életében, de főleg halála után pszichológusok tömkelege által vizsgált, hol skizofrénnek, hol bipolárisnak titulált festő, aki egész életében egyetlen egy festményét tudta pénzre váltani, mintha csak tisztában lett volna vele, hogy művei majd csak halálával értékelődnek fel, kereste az alkalmat, hogy ez mielőbb be is következzék.
Legnagyobb lelki társa, anyagi támogatója és hűséges levelezőpartnere, öccse, Theo van Gogh mindössze fél évvel élte túl testvérét, s az egész életüket végigkísérő gyengéd szeretetükre jellemző módon, egymás mellé is helyezték őket örök nyugalomra az auvers-i temetőben.
Van Gogh munkásságának elismerésére élete után, de leginkább csak a 20. század elejétől került sor, az őt övező mítosz és festészetének kultusza azonban azóta megállíthatatlanul ível felfelé.
Ha érdekel a festészet, ezt a magyar vonatkozású korábbi cikkünket is ajánljuk figyelmedbe.
