y család nevek

A családnevek története a keresztény kultúrában gyökerezik, a terjedése több mint ezer éve kezdődött. Az ókori népeknél még nem találkozhatunk a mai családneveknek megfelelő névformátummal, a zsidó és arab kultúrákban, valamint az afrikai, amerikai, ausztráliai társadalmakban csak a legújabb korokban jelentek meg. A rómaiak, magyarok, távol-keletiek (kínaiak, koreaiak, japánok, vietnamiak stb.) „nemzetségnevei” nem vér szerinti leszármazásra utaltak, hanem másfajta (gazdasági, katonai, társadalmi stb.) összetartozásra.

A családnevek kialakulása és az y megjelenése nálunk

Az észak-itáliai városállamokban kezdődött az öröklődő családnevek használata a IX–X. században, innen terjedt tovább előbb nyugat, majd kelet felé, Magyarországra a XIV. században jutott el, majd a XV. század végére vált gyakorivá. Bár még ma is lehet nevet változtatni, a Hunyadiak korától, mondhatni, megszilárdultak a különböző családnevek – ismerteti a folyamatot Hajdú Mihály a Családnevek enciklopédiájában.

Az „y” nyelvünk írásrendszerében lassan vert gyökeret. A római írásgyakorlatban csupán a görögből átvett (jövevény) szavakban fordult elő, így a latin betűt használó magyar írásrendszer kialakulásában sem volt eleinte szerepe. A tihanyi apátság 1055-ből való alapítólevelében két „i” értékű fordul elő, és a legrégibb ránk maradt szöveg 

– írja Büky László Politika és y című művében.

A Halotti beszéd és könyörgésben is többször előfordul „y” az „i” helyett, mint a „bratym” (barátaim), „ysa” (íme). Az 1350 körüli Königsbergi töredék magyar írásában is van több példa, az egyik sor így néz ki: „nem ggeb germuk hanum ysten” (nem egyéb gyermek, hanem Isten). A régi latin nyelvű oklevelekben az egyes családneveknél is y-t használtak.

Ipszilonnal végződő nevek

Vannak nevek, amiket ha meghallunk, arra gondolunk, hogy viselője nemesi származású lehet. Magyarországon ilyen az Andrássy, az Esterházy vagy a Thököly. A „cz” és a név végi „y” is nemesi háttérre utalhat. A kutatók úgy találták, hogy a XVIII. század elejéig visszamenően a magasabb státuszú csoportokban gyakoribb volt, hogy „y”-ra végződött a családnév. A földbirtokjegyzékek alapján gyakoriak voltak az elitben. Az 1848-as honvédségben is többször előfordult a magasabb rangú tisztek között.

Az „y”-t kimondva „i”-nek ejtjük, azonban bizonyos körökben előkelőbbnek tűnt, ha egy név végén az ipszilon volt látható a sima „i” betű helyett. Néhány száz évvel ezelőtt még jóval kevesebb volt a kötöttség, négyszáz-ötszáz évvel ezelőtt még nem létezett helyesírási útmutató, és akkoriban az i hangot jelölhették i-vel és y-nal egyaránt. Grétsy László fel is hívja olvasói figyelmét az Élet és Tudomány hasábjain 1962-ben:

Sokan azt hiszik, hogy ez az írásmód általában a társadalmi megkülönböztetés jele, vagy az y-ra végződő családnév viselőjének „előkelőbb” származásét bizonyítja. Nos, ez a nézet lényegileg téves, mert a családnevek y-os írásának elsősorban helyesírástörténeti oka van.

A 18-19. századra azonban már kezdett társadalmi presztízse lenni az y-nak. 1848 környékén azonban nagyot változott mindez, Jókai Mór 1848. március 15-e után nevében az „y”-t „i”-re cserélte, mert nem akart többé a nemesi származás előnyeivel élni, illetve Görgei Artúr is hasonlóan tett, őt még Görgeyként anyakönyvezték a születésekor.

Bár a kutatók szerint az „y” végződés inkább a régies írásra utal, és nem annyira a nemesi származásra, az is igaz, hogy inkább a nemesek hagyták meg a régies írásmódot, de a jobbágyok körében is előfordult az y-os végződés. Vagyis nem jelentette kizárólagosan az „y”-ra végződő családnév a nemességet, így nem is lehet bizonyítékának tekinteni – állítja Ladó János az Édes Anyanyelvünk hasábjain 1984-ben. Például, ha valakit egy helység után neveztek el, gyakran egy „i” vagy egy „y” is került a neve végére. A Tiszától nyugatra az „y”, míg keletre az „i” volt a gyakoribb. Volt időszak, amikor a vitézségi éremmel érdemelték ki az „y”-t, de koronként változott a jelentése.

Nagy névváltoztatások

Az 1700-as évek végén II. József rendeletben írta elő, hogy mindenkire nézve kötelező a családnév. Akinek nem volt, annak fel kellett vennie egy német közszót. Meg is tiltotta a családnevek megváltoztatását, majd I. Ferenc császár 1814-es rendeletében ismét engedélyezte ezt. A kiegyezés után rengetegen döntöttek úgy, hogy nevet változtatnak. Ekkoriban sokan magyarosítottak, ősinek tartott neveket választottak leginkább, mint például a Bérczváry, Laczhegyi, Vadászfy.

Trianon után indult meg az egyik legjelentősebb névváltoztatási hullám, a 30-as években sokan határoztak úgy, hogy a „nemesi” ipszilont a nevük végére biggyesztik, sőt az állami hivatalokban kötelezővé is tették ezt. 1945-től azonban ez a tendencia inkább megfordult, a II. világháború után ugyanis nem volt túl jó üzenete a nemességre utaló „y”-nak, így aztán sokan a nevük végét „i”-re változtatták. De akadt olyan túlbuzgó igazságrendészeti alkalmazott is, aki önhatalmúlag írta át i-re az y-t. Érdekes, hogy néhányan viszont éppen ellenkezőleg, a tudományos, kulturális és egyéb érdemeikre hivatkozva ipszilonra akarták változtatni a családnevük utolsó betűjét.

Tudod, hogyan lett Magyarországból Hungary vagy Ungarn más nyelveken? Az alábbi cikkünkben utánajártunk a témának.