ókor szépség

A rómaiak, leginkább Ovidius, a nagy költő valószínűleg vitatkoznának Márai Sándorral, aki Füves könyvében (ami aforizmákat, a hétköznapi élettel kapcsolatos megfigyeléseket tartalmaz) elég egyszerűen intézte el az öltözködés kérdését:

Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni.

Ovidius szerint, bár a jellemmel párosult arc a tetszetős, de azért az a szép, ami ápolt, és nincs semmi bűn abban, ha valaki csinos, mint az kiderül Szabó Magda, világhírű írónőnk A római szépségápolás című doktori disszertációjából, amit a szépségápolásnak (és persze a klasszikus irodalomnak) szentelt.

Szépség és erkölcs háborúja az ókorban

Persze voltak olyanok is, akik megbotránkoztak azon, hogy az ókori Rómában milyen gyakran változik a divat, és mennyire felszínes életet élnek az emberek. Horatius szerint, aki szörnyülködve nézte a pompás márványpalotákat és az ékszereik, arcfestékeik mögé bújt embereket, a pompa csak elfedi a lelket, és nem ment meg minket attól, hogy egyszer találkozzunk a szomorú valósággal, vagyis azzal, hogy pompa és paloták ide, arany és elefántcsont oda, mindenkire ráborul a fekete föld. Augustus elvei messzemenőkig osztoztak a horatiusi gondolatokkal, a császár birodalmát a régi erkölcsök alapján kívánta vezetni, nem pedig a homályos, felszínes praktikákkal.

De most maradjunk Ovidius nézeteinél, mert az évszázadok megmutatták, hogy az ember szeret szépítkezni, és erről legfeljebb vészkorszakok idején kíván lemondani, ha egyáltalán. Sőt, egyes költők – mint például Ovidius – verseket, értekezéseket szántak a szépségápolás praktikáinak, de a régészeti leletek is sokat segítenek abban, hogy végigkövethessük a különféle ókori divatokat. A fajjumi színes koporsófestmények kiváló forrást biztosítanak számunkra, ha például a frizura vagy szakáll viselésének változásait akarjuk végigkísérni. Ezekből a leletekből tudjuk, hogy a köztársaság kori hölgyek hátrasimított hajjal jártak, amit hátul hajtűvel vagy hajhálóval fogtak össze. De ismert volt a Vesta-szüzek ősi hajviselete is, akik magasan a fejtetőre csavarták a hajukat, amit kezdetben gyapjú-, később pedig selyemszalaggal rögzítettek.

Kenőcsök, sütővasak és más szépítkezési praktikák

A divat hatalma pedig a Római Birodalom alattvalóit sem kímélte, csakhogy a diktátum nem valami divatházból, hanem a császári udvarból érkezett. Az előkelőbb hölgyek többnyire a császárné hajviseletét, öltözködését igyekezték utánozni. Lázadók azonban akkor is akadtak: sok fiatal nő nem kívánt az udvari szokásoknak megfelelő hajviseletet hordani, hanem inkább a görög szobrokról megismert loknis stílust preferálta. A hajviselet természetesen csak egy eleme volt a szépség tárházának, mert hiába a szép haj, ha nincs smink. Főleg olyan arcon, ami a világ békéjének megőrzése érdekében sminkért könyörög. Mint az T. Bíró Márta munkájából is kiderül a római császárkor hölgyeinek arcfestése leginkább a gésákéra emlékeztetett, ami gyakorlatilag egy műalkotás volt, és nem kevés pénzébe került a hölgyeknek, akik mindenhol viselték igényes dekorációjukat.

Ám sok kritika érte a korabeli költők részéről azokat, akik túlzásba vitték a kozmetikumok használatát, mert ezeknek az anyagoknak a széles tárházából sok olyan vegyszert alkalmaztak, amelyek az egészségre károsak voltak.

Kenőcs és egyéb szer pedig bőven akadt már akkoriban is: T. Bíró Márta tanulmányából kiderül, hogy a szépítő, testápoló szerek gyűjtőneve az unguentum volt. (Ez a szó nagyon ismerősen csengett, mikor a forrásokat tanulmányoztam, mintha lett volna a háztartásomban egy ilyen nevű kenőcs. Azután eszembe jutott, hogy a gyerekek popsikenőcsének volt ez a neve.) Ezeknek az olajoknak, poroknak, kenőcsöknek az alkalmazás céljától függően a legkülönfélébb hatásuk volt: használták őket hajfixálásra, illatosításra, hajegyenesítésre, hajfestésre, hajnövelésre, hajhullás kezelésére vagy éppen szőkítésre. A hajápolásra használt szereket például sütővas használata után alkalmazták, mert a faszénen hevített, hosszú sütővas szárazzá, töredezetté tette a hajszálakat.

Szőke haj kell? Ez a római korban sem jelentett problémát

Aki pedig nem akart a hajápolással bajlódni, az parókát is hordhatott, nem is akármilyet! Akinek erre megfelelő mennyiségű aranya volt, az germán rabszolganők levágott szőke hajából készült parókákat is vehetett. De nem a paróka volt az egyetlen trükk, amit bevetett az ókor embere, mint az Petronius Satyriconjából is kiderül, hanem műszemöldököt is tetettek, ami a korabeli ízlés szerint szép dús és sötét volt. És bizony ezekkel a praktikákkal nemcsak hölgyek, hanem urak is gyakran éltek.

A cikk írása közben könnyen megfeledkezem arról az apróságról, hogy ezek a fortélyok egy 2000 évvel ezelőtti civilizáció mindennapjainak részét képezték. És mintha az évezredek alatt csak a díszlet, a divat változott volna, a lényeg, az ember – szépre való igényével vagy hiúságával – ugyanaz maradt.

Érdekel, kik voltak a 20. század legszebb magyar színésznői, akiknek talán smink sem kellett, hogy elrabolják a férfiszíveket? Olvasd el következő cikkünket!