„Egy abszurd és untató fantáziatörténet egy csapat gyerekről, akik egy atombomba-támadás következtében egy dzsungelben landoltak Új-Guinea környékén. Ócska és unalmas. Lényegtelen.” – így jellemezte az olvasókritikus Miss Perkins William Golding – később – Nobel-díjas angol író regényét, A Legyek Urát. Pedig a lakatlan szigeten repülőszerencsétlenséget szenvedő fiúk története minden, csak nem unalmas. A valóságnál sokkal izgalmasabb – gondolhatnánk, ám ebben az esetben tévednénk. Részben ugyanis a való életben is megtörténtek a regény eseményei – ám a Tongatapu szigetéről elmenekülő fiatalok sorsa egészen másként alakult, mint Ralph és társai története.
Hibát hibára halmoztak
1965 júniusának egyik estéjén senkinek sem tűnt föl, hogy egy apró halászhajó hagyja el Tonga fővárosát, Nuku‘alofát. A vízi járműnek hat utasa volt: Sione, Stephen, Kolo, David, Luke és Mano – a fiúk 13 és 16 év közöttiek voltak, és a szigorúságáról ismert St Andrews katolikus bentlakásos iskolából szöktek el. A terv hirtelen jött, az előkészületeket nem vitték túlzásba: két fürt banánt, néhány kókuszdiót és egy kis gázégőt vittek csak magukkal. A hajó természetesen nem a fiataloké volt – Taniela Uhilától, egy helyi halásztól „kértek kölcsön”, akit nem kedveltek.
Fiatalság, bolondság – tartja a mondás, és ez ebben az esetben igaznak is bizonyult. A szökevények ugyanis a 800 kilométerre levő Fiji szigetét szemelték ki úticélnak, ám már az út elején komoly hibát ejtettek: rövid idő elteltével elnyomta őket az álom. Arra ébredtek, hogy hajójukkal hatalmas viharba kerültek. Előbb a vitorlák szakadtak szét, majd a kormánylapát tört el.
„Nyolc napon keresztül sodródtunk”
– emlékezett vissza később Sione Filipe Totau, vagyis Mano. Mint később kiderült, mintegy 320 kilométert tettek meg, lényegében élelem nélkül. Innivalójuk sem volt sok, csak annyi, amennyit útközben a kókuszdiók kivájt héjában össze tudtak gyűjteni az esővízből.
A nyolcadik napon szárazföld tűnt föl a horizonton. Egy apró, lakatlan sziget: ’Ata (a fiúk persze nem tudták, hova jutottak). Ekkorra mind a hatan teljesen legyengültek a nélkülözéstől. „Amikor elértem a partot, megpróbáltam felállni, de az egész világ forogni kezdett velem, ezért újra lefeküdtem, és a partra kúsztam” – Mano volt az első, aki kiúszott a partra, és jelzésére a többiek is követték.
A Legyek Ura, de másként
A szigetet ma lakhatatlannak tartják, hiszen nagyjából egyetlen sziklás hegyből áll az egész. És mégis, a hat fiú, lényegében csak a két kezükkel – egyetlen késük volt – igazi otthont alakított ki ott tartózkodásuk alatt. Különösen azután, hogy felmásztak a sziget legmagasabb pontjára, ahol a vulkáni kráterben emberi település nyomaira bukkantak. (’Ata nem volt mindig lakatlan: 1863-ig éltek itt emberek, amikor egy rabszolgahajó megjelent, és a teljes lakosságot elvitte.) A fiúk megállapodtak, hogy párokban dolgoznak, vetésforgóban teljesítve a három fő feladatot: a kert gondozását, a konyhai munkákat és az őrszolgálatot. A kráterben ugyanis elvadult tyúkokat, banánnövényeket és tárót találtak (ennek a növénynek szinte minden része ehető, de a legfontosabb, hogy gyökerén burgonya-szerű gumók nőnek). Ez üdítő változatosságot hozott a hajótöröttek étrendjébe:
az első napokban tengeri madarakra vadásztak, hogy a húsukat megegyék, a vérüket pedig megigyák.
Kivájt fatörzseket állítottak föl, és abban gyűjtötték az esővizet. Amikor 15 hónap elteltével megmentették őket, a szigetre érkezők elképedve látták, hogy testedzésre alkalmas súlyokat, tollaslabdapályát és csirkeólokat alakítottak ki. Sőt, Stephennek két fadarab segítségével tüzet is sikerült gyújtania, amelyet 15 hónap alatt egyetlen egyszer sem hagytak kialudni. Kolo egy uszadékfából gitárt eszkábált, így esténként azzal ütötték el az időt, hogy dalokat költöttek – öt zeneszámot írtak, míg a szigeten voltak.
Hiába sikerült aránylag normális körülményeket kialakítaniuk, a hazatérés vágya természetesen nem tűnt el. Egyszer építettek is egy tutajt, amellyel megpróbáltak elhajózni, ám az összeeszkábált vízi alkalmatosság a parttól nagyjából másfél kilométerre szétesett. Szerencséjükre, hiszen azt gondolták, hogy Szamoa egyik szigetén kötöttek ki, ezért délnek indultak – a nyílt óceán felé.
Még az sem szegte kedvüket, amikor a legidősebb fiú, Stephen elesett és eltörte a lábát. A többiek segítettek neki visszajutni otthonukba, majd botok és levelek segítségével sínbe tették a lábát. Sione-nak még viccelődni is maradt kedve:
„Ne aggódj! Majd mi elvégezzük a te munkádat is, amíg heverészel, mint maga Taufa'ahau Tupou király!”
Szökevény mentette meg a szökevényeket
A fiúk több mint egy évet töltöttek a szigeten, amíg 1966. szeptember 11-én Peter Warnernek ’Ata mellett hajózva feltűnt, hogy nagy foltokban égett a fű a hegyoldalon. Nem sokkal később egy fiút is észrevette, aki őrült tempóban lerohant a hegyről és belevetette magát a vízbe. A többiek nem sokkal lemaradva követték. Peter Warner először nem tudta, mit gondoljon, látva a meztelen, hosszú gubancos hajú fiatalokat. Nem eresztette le a hajó létráját – hallott róla, hogy a lakatlan szigeteket olyakor veszélyes bűnözők használják búvóhelynek. Elképzelhető a döbbenete, amikor az egyik fiú tökéletes angolsággal megszólalt:
„A nevem Stephen. Hatan vagyunk, és úgy számoljuk, hogy 15 hónapja élünk itt.”
Warner azonban még mindig nem volt biztos a dolgában: rádión felvette a kapcsolatot Nuku‘alofával, és elmondta, hogy hat fiút talált. A válaszra 20 percet kellett várnia:
„Már mindenki halottnak hitte őket! A temetésüket is megtartották. Ha tényleg ők azok, akkor ez egy igazi csoda!”
Peter Warner
A történet egyik érdekessége, hogy Warner – a fiúkhoz hasonlóan – 17 éves korában elszökött otthonról, amikor apja – Sir Arthur Warner, a legnagyobb ausztrál elektronikai berendezéseket gyártó cég vezetője – azt akarta, hogy jogot tanuljon. Egy évvel később visszatért, és befejezte tanulmányait, ám pár év elmúltával ismét elszökött. Három éven keresztül volt távol, ami alatt megjárta a többi között a norvég és a svéd hadsereget, illetve különböző hajókon szolgált. Végül visszatért apjához, és elkezdett dolgozni a cégnél – ám időről időre elmenekült a céges világ elől, hogy az időközben vásárolt halászhajói egyikén dolgozzon, a környéken hajózva. Így talált rá a hajótöröttekre is.A történetnek azonban még nincs vége. Amikor a társaság a „Just David” nevű halászhajón megérkezett a fővárosba, a hat fiút letartóztatták – a több mint egy évvel azelőtti lopásért börtönbe is kerültek. Peter Warner azonban nem hagyta annyiban a dolgot: apja kapcsolatait felhasználva felhívta a Channel 7 tévécsatorna menedzserét Sydneyben, és eladta neki a történet megfilmesítésének ausztráliai jogait. Ebből mintegy 70 ezer forintnyi összeget fizetett az ellopott halászhajó tulajdonosának, megváltva a fiúk szabadságát. (A tévécsatorna stábjával és a fiúkkal vissza is tértek a szigetre, ahol leforgatták a „The Castaways” – A hajótöröttek című dokumentumfilmet.
Amikor a fiúk végre hazatérhettek családjaikhoz, Peter Warnert hősként ünnepelték, Tonga királya, IV. Taufa'ahau Tupou pedig audiencián fogadta. „Köszönöm, hogy megmentetted hat alattvalómat” – mondta Őfelsége. „Van valami, amit tehetek érted?” A kapitány így válaszolt: „Igen! Szeretnék homárt fogni a környéken.” A király koncessziót adományozott Warnernek a homárfogásra, a kapitány pedig munkát kínált a hat fiúnak halászhajóján – éveken keresztül hajóztak együtt.
Hajótöröttek – újra
1974-ben Warner épp a Tasman-tengeren hajózott frissen felújított halászhajójával, az Atával, amikor négy hajótöröttre bukkant egy korallzátonyon. A Sospan Fach nevű vitorlás szerencsétlenül járt utasainak tükörrel leadott fényjelzéseit az Ata legénységének egyik tagja vette észre – Sione Filipe Totau, vagyis Mano, a hajó fedélzetmestere.Olvasd el, hogyan menekült meg az a 17 éves lány, akinek repülője lezuhant a dzsungelben.
