Koponya torony

A Koponyatorony elnevezés olyan, mintha egy fantasyből ugrott volna elő, és csak úgy visszhangzik a fülünkben. Egy titkokat rejtő építmény, aminek a nevébe is beleborzongunk, mégis tudni akarjuk, hogy mit rejt az ismeretlen. A torony nemcsak a fantázia szüleménye, hanem létező hely, mégpedig a szerbiai Nišben, ami örök emléket állít annak, hogy mi történik, ha egy uralkodó kegyetlen fantáziája találkozik az ártatlan, hazájukért harcoló emberekkel.

A szabadságért való küzdelem mementója a koponyákból épült torony

Nemcsak nekünk jutott az Oszmán Birodalom uralmából, hanem déli szomszédainknak, a szerbeknek is, és ők sokkalta tovább voltak kénytelenek elnyomásban élni. A XIV. századtól egészen a XIX. századig tartott, hogy csupán megtűrtek voltak saját hazájukban, és bár többször próbáltak lázadni, végül 1815-ig kellett várniuk a felszabadulásra. A Koponyatorony is egy sikertelen próbálkozásuk emléke.

A szerbek történelmük során megannyi alkalommal próbálták elűzni földjükről az oszmánokat, ám nem jártak sikerrel. Az 1804-től 1813-ig tartó szerb felkelésben az 1809-es volt a legemlékezetesebb év, amikor is a szerb sereg Niš városánál találkozott a több mint harmincezer főt számláló török haddal.

A szerbek tudták jól, hogy nincs esélyük, és hiába minden erőfeszítés. A felkelők vezetője, Stevan Sinđelić látván, hogy innen nem kerülnek ki élve, a puskaporraktárra lőtt, ami azon nyomban felrobbant, így

végezve nemcsak több ezer török katonával, hanem önmagával és saját véreivel is.

A felkelés vezetője pontosan tudta, hogy ez fog történni, ám úgy érezte, hogy még az emberáldozatot is megéri az, hogy több török velük haljon. Ha már a háború elveszett, a csatát meg akarta nyerni.

Nem tudhatta azonban, hogy nem nyugodhatnak békében. Az oszmán birodalom ura, Hurshid török pasa kegyetlenül bánt földi maradványaikkal, ezzel üzenve azoknak, akik további terveket forraltak ellenük.

Koponyatorony – Az emberi maradványokból épült rettenet

Niš török parancsnoka nem érezte úgy, hogy elégtételt kaptak azáltal, hogy a szerbek önként vetettek véget az életüknek. Elrendelte hát, hogy csapata

minden egyes szerb holttestétől távolítsa el a fejet, és gyűjtse össze őket.

Ezután a fejekről eltávolították a bőrt, majd egy nagyjából 4,5 méter magas és négy méter széles tornyot emeltek fel a város bejáratánál, amelyet kis üregekkel láttak el, és ebbe tették a koponyákat, összesen 952 darabot. A koponyák ötvenhat sorban voltak elhelyezve, és minden sorba tizenhét jutott belőle a torony mindkét oldalán. Legtetejére került Stevan Sinđelić parancsnok koponyája, mintegy megkoronázva az építményt. A torony elkészülte után a koponyák üreges szemmel meredtek az arra látogatók felé, elijesztve őket a városba lépés gondolatától is, a szerb lázadókat pedig arra figyelmeztette, hogy nincs értelme lázadni, hiszen bárki, aki ellenszegül, csatlakozhat a gyűjteményhez. Ez azonban nem volt elég, és a skalpokat kitömték szalmával, majd Konstantinápolyba küldték, hogy így nyerjék el a szultán dicséretét.

Az elrettentő torony végül nem ért célt, hiszen a szerbek nem nyughattak. Nem féltek a rájuk váró esetleges jövőtől, hanem még jobban feltüzelte őket a torony, így 1815-ben ismét fellázadtak, és ezúttal sikeresek voltak, és elűzték a törököket.

A Koponyatorony ma

Mára csupán ötvennyolc koponya maradt. Ennek oka, hogy az idők során több tönkrement, vagy épp a családtagok szerezték vissza ősük porhüvelyének maradékát, és valódi nyughelyet kerestek számára. Mindennek ellenére a torony áll, hiszen a szerb nép ekképp tiszteleg az elhunyt bátrak előtt. Az építmény köré kápolnát emeltek, így védve attól, hogy az időjárás további károkat okozzon benne.

A torony, ami egykor arra szolgált, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat, ma már turisztikai látványosság, hiszen ha az ember nem a saját szemével látja, talán el sem hiszi, hogy mikre voltak képesek eleink azért, hogy megvédjék a hazájukat, vagy épp azért, hogy hatalmukat gyakorolják.

Nem Hurshid pasa volt az egyetlen kegyetlen uralkodó a történelem során. Erről szóló összeállításunkat itt olvashatod.