Egészen 1953-ig Isle de Jean Charles közösségét csak hajón lehetett megközelíteni. Az indián település lakóit ez egyáltalán nem zavarta, semmi szükségük nem volt a külvilágra. Ebben az évben azonban megépült a lagúnák és csatornák, apró öblök és tavacskák szabdalta területet a szárazfölddel összekötő út. A külvilág visszavonhatatlanul megjelent Isle de Jean Charles életében, és a külvilágnak sajnos komoly szerepe volt abban, hogy a közösség elvesztette otthonát – és nem maradt más választása, csak a költözés.
Kényes egyensúly borult föl
Az Amerikai Egyesült Államok Louisiana államának az a területe, ahol Isle de Jean Charles is található, a Mexikói öbölben fekszik, tulajdonképpen egy hatalmas lápvidék. A szárazföld, amelyet rengeteg lagúna és csatorna hálóz be, üledékes eredetű, mintegy 5000 évvel ezelőtt alakult ki. Régóta ismert jelenség, hogy ez az üledék háromévente nagyjából 2,5 centimétert süllyed.
Ezt azonban ellensúlyozta az időről időre a medréből kilépő, és a területet elárasztó Mississippi-folyó hordaléka.
Ennek köszönhetően a szárazföld aránya nagyjából azonos maradt. Legalábbis sokáig, amíg az emberi tevékenységek fel nem borították a kényes egyensúlyt.
Így lett élhetetlen a város környéke
Az egyik komoly gondot a Mississippi szabályozása, a duzzasztó- és védőgátak építése jelentette. Az 1920-as évektől kezdve ezek hatására egyre kevesebb alkalommal árasztotta el a környéket a folyó, így az egyensúly szempontjából roppant fontos hordalék nem jutott el a területre. Pedig az árvíz megszokott dolog volt a helyiek számára.
„Gyerekkoromban az áradás egyet jelentett a játékkal.
Beültünk a pirogue-ba (egy kenu-szerű csónak), és addig játszottunk, amíg az áradás el nem apadt. Ez olykor két napba is beletelt” – mondta Chris Brunet helyi lakos, aki Isle de Jean Charles-ban nőtt föl.
A másik – talán még jelentősebb – problémát a gáz- és olajvezetékek miatt ásott csatornák létesítése és kotrása okozta. Az ezeken a járatokon keresztül bejutó tengervíz ugyanis egyre nagyobb területeket árasztott el, átformálva a lápvidéket. A tenger betörése azonban nem csak a lápvidék csökkenését jelentette. Nőtt a közösség kitettsége a trópusi viharoknak és hurrikánoknak, amelyek a klímaváltozás hatására egyre gyakrabban és vadabban pusztítottak. A kemény időjárás önmagában nem jelentett problémát a helyieknek: az élet velejáróinak számított Brunet gyerekkorában.
„Mindig is voltak hurrikánok, ezekkel a kihívásokkal együtt nőttem föl”
– mondta. A lápvidék azonban sokkal jobban csökkenti a viharok erejét, mint az egybefüggő vízfelület, így a hurrikánok ereje is nőtt. Az 1998-as Georges hurrikántól kezdve minden évben hatalmas pusztítást végeztek a trópusi viharok.
A tetőpontnak a Katrina tűnhetett 2005-ben, amely a régióban 2000 halálos áldozatot és 108 milliárd dolláros kárt okozott.
Mint Louisianában sok más helyen, Isle de Jean Charles-ben is újjáépítették az otthonukat a helyiek, ám 2021-ben az Ida hurrikán ismét hatalmas pusztítást hozott. Nyomai még ma sem tűntek el teljesen.
A viharok, a lápvidék helyét egyre nagyobb területen átvevő nyílt tenger és a klímaváltozás hatására drasztikus tempóban emelkedő tengerszint – az elmúlt 100 évben 12,7-15,2 centiméterrel nagyobb mértékben, mint a 16-21 centiméteres globális átlag – együttesen azt eredményezték, hogy Louisiana állama az elmúlt néhány évtizedben évente 65-91 négyzetkilométernyi területet veszített el a tenger térnyerése és a parti erózió miatt – ez nagyjából akkora, mint Manhattan félszigete.
Elkerülhetetlenné vált a költözés
„Ahogy teltek az évek, egyre kevesebb lett a föld és egyre több a víz. Apám azt mondta, hogy egy egyes kategóriájú vihar nem okozza a tenger kiáradását a szigetre. A sok mérföldnyi mocsár elnyeli az árhullámot, és nem éri el a szigetet. Most ez megváltozott” – mondta Brunet. Az indián közösség tagjai sokáig még reménykedtek, nem akarták elhagyni őseik földjét.
„Az egész történelmünk, az őseink – itt van eltemetve az egész népünk. Itt születtek a családtagjaink”
– mesélte Chantel Coverdelle, egy másik helyi. Kénytelenek voltak azonban belátni, hogy tulajdonképpen nincs választásuk. Akkor vált ez teljesen nyilvánvalóvá, amikor egy árvízvédelmi falat kezdtek el építeni 2022-ben a környék védelmére – a nyomvonal azonban Isle de Jean Charles-t elkerülte. „Úgy volt, hogy mi is benne leszünk, de a költségek miatt úgy döntöttek, hogy mégsem” – mondta Brunet. Az Egyesült Államok hadseregének mérnöki testülete így indokolta a döntést: „Amikor megvizsgáltuk, hogy Isle de Jean Charles-t is bevonjuk-e a védett területbe, arra jutottunk, hogy a nyomvonal kiterjesztésének és fenntartásának költségei a közösség körül sokkal magasabbak lettek volna, mint a megelőzhető károk.”
A város új, ám az otthon a régi maradt
Mindezek után nem csoda, hogy amikor az állam felajánlotta az indián közösségnek, hogy elköltözteti őket, a többség elfogadta – három család még ma is a folyamatosan csökkenő, keskeny félszigeten lakik. Az alkalmazkodás azonban nem ment könnyen.
„Nem érzem a víz szagát. Nem látom, nem érzem. Nagyon hiányzik”
– mondta Brunet új otthonának verandáján ülve, mintegy 64 kilométerre Isle de Jean Charles-tól, a szárazföld belsejében. Az új település azonban, amelyet a közösség tagjai „New Isle”-nak (Új sziget) neveznek, nagyon más, mint jól megszokott régi otthonuk, ahol felnőttek. „Meg kellett gyászolnom a költözést. El kellett hagynom az egyetlen helyet, amelyet valaha is otthonomnak tartottam. Az összetartozás érzését gyászolom” – mondta Brunet.
Az elkövetkező években, évtizedekben minden valószínűség szerint egyre megszokottabbá válnak majd az olyan történetek, mint Chris Bruneté és Isle de Jean Charles lakóié. A Világgazdasági Fórum adatai szerint ugyanis az évszázad végéig összesen 410 millió ember élete és lakóhelye kerülhet veszélybe a tengerek és óceánok szintjének emelkedése miatt. Márpedig az ilyenfajta költözés mindig nagy traumával jár, talán nem is lehet megszokni. Ahogy Brunet fogalmazott Isle de Jean Charles-ról:
„Mindig az otthonom lesz. Mindig ide fogok tartozni.”
A Mexikói-öböl környékén egy másik települést, Alvarado faluját is évről évre jobban fenyegeti az emelkedő tenger.
