"Ha hív, tudom, hogy életben van"

Khaled izgul

Tolmács segítségével próbálom megértetni vele, hogy ez nem hivatalos meghallgatás, nincsenek jó és rossz válaszok, csak beszélgetünk. Nemrég végzett aznapi műszakjával egy budapesti idősek otthonában, ahol gondnokként dolgozik: füvet nyír, fákat metsz, virágot locsol, elvégzi a kisebb javításokat. Bár az intézmény mindenben támogatja őt, és a riport ellen sincsen ellenvetésük, mégis arra kérnek minket, hogy az intézmény nevét ne írjuk le. Az elmúlt hónapok alatt aztán többször visszatértem Khaled munkahelyére, ami egyben otthona is.

A férfi rendszerint hétkor kel, ilyenkor nyáron a fű locsolásával kezd, aztán műszaki eligazításon vesz részt. Az intézményben mindenki ismeri, az idősek gyakran megállítják, kérdezősködnek tőle, mesélnek neki és rendszeresen Károlynak hívják, mert nem tudják megjegyezni a számukra idegen nevet. Bevallja, hogy a felét sem érti ezeknek a monológoknak, de úgy látja, jót tesz az öregeknek, ha valakinek mesélhetnek, és legalább ő is gyakorolhatja a nyelvet. Khaled elégedett a munkájával, bár kicsit más mint, amit korábban végzett: egy aleppói étteremben dolgozott kasszásként. Ott ismerte meg feleségét is. “Sok dolgot itt kellett megtanulnom” - mondja, majd ásó mozdulatokat tesz. “Nem tudtál ásni?” - kérdezem, mire ő csak vigyorogva megvonja a vállát és azt mondja, Aleppóban nem volt kertjük, így ásnia sem kellett soha.

Félt magával hozni a feleségét

Khaled 2014 februárjában döntött úgy, hogy elhagyja Szíriát, terve pedig az volt, hogy ha épségben megérkezik Németországba és megkapja a menekültstátuszt, akkor a családegyesítés útján a felesége már hivatalos és biztonságos úton repülhet utána. Khaled elképzelése egyébként választ ad a menekültekkel kapcsolatos egyik, igen gyakori kérdésre, miszerint eleinte miért főleg férfiak érkeztek? A kérdés amúgy nem alaptalan - és hát remekül is lehetett rá gyűlöletkampányt építeni és teóriákat kreálni -, ugyanis az ENSZ menekültügyi főbiztosságának (UNHCR) összesítése szerint szerint 2015 júniusában 73 százalék volt a felnőtt férfiak részaránya a menekültek körében. Ez az arány aztán megváltozott, a 2016-os statisztikák szerint már javarészt nők és gyerekek érkeztek Törökország felől.

A férfi saját bevallása szerint, azért indult el egyedül - mint ahogy még sokan mások  - mert nem akarta kitenni feleségét a bizonytalan és közismerten életveszélyes útnak. A terve az volt, hogy ha épségben megérkezik Németországba és megkapja a menekültstátuszt, akkor családegyesítés útján a felesége hivatalos és biztonságos úton utána repülhet.

Útja négy hónapig tartott, családjának összesen 8000 dollárjába (valamivel több mint 2 millió forintba) került, a pénz legnagyobb részét pedig az embercsempészek tették zsebre. Közben több ponton sem úgy alakult, ahogy eltervezte: először ott került porszem a gépezetbe, amikor 2014. nyarán a magyar zöldhatárnál határőrökbe futott, így Magyarországon regisztrálták az EU-ba történő belépését. Mivel számára is - ahogy menekültek százezreinek is - Nyugat-Európa volt a cél, az ujjlenyomatvétel után egy embercsempész segítségével továbbutazott Németország felé, ahol megérkezése után négy hónapot töltött különféle menekülttáborokban, majd a dublini rendelet értelmében - melynek lényege, hogy egy személy menedékkérelmét abban az országban kell elbírálni, ahol belépett az EU területére - visszaküldték Magyarországra.

Németországra amúgy nem jellemző, hogy ezrével dobálná vissza a regisztrált menekülteket: statisztikák szerint 2015 első negyedévében 2952 menedékkérőt próbáltak visszaküldeni hozzánk, ebből 2304 esetben Magyarország elismerte felelősségét, de végül csupán 42 főt, 2016-ban pedig összesen 286 nálunk regisztrált menedékkérőt deportáltak vissza Németországból.

Khaled kérhetett volna jogorvoslatot a német döntés ellen, de nem tette. Pedig ügyvédje figyelmeztette, jobban járna, hiszen Magyarországon nem lesz egyszerű az újrakezdés, a magyar állam ugyanis mindent megtesz, hogy minél kevesebb menekültnek legyen kedve itt élni. Az ügyvéd nem túlzott, a befogadott menekültek valóban nem sok segítséget kapnak a kormánytól, és ezt hamarosan Khaled a saját bőrén is megtapasztalhatta.

“Épp most írt a feleségem” - mutatja Khaled a telefonját, amire ebben a pillanatban érkezett a feleségétől egy üzenet. Ezúttal alig pár négyzetméteres szobájában vagyunk, amit sűrű elnézést kérések közepette mutat meg: mint mondja, tudja, hogy kupi van nála, de nincs kiért szépíteni és rendbe tenni. Miközben leül az ágyára, elmeséli, hogy néha bűntudata van, amiért ő biztonságban alszik, van munkája, miközben Aleppóban élő szerettei ugyanezt nem mondhatják el. Egyébként karcsú fizetésének felét hazaküldi, őt pedig olykor, a most már Hollandiában élő apja segíti ki, aki eleinte azt gondolta, azért nincs pénze a fiának hó végén, mert elköltötte hülyeségekre. “Nem hitte el, hogy itt Magyarországon ennyit keresnek az emberek” - meséli nevetve. Édesapjának csodálkozása pedig érthető, hiszen a menekültek Hollandiában egészen más kondíciók között kezdhetik újra. Khaled ugyan nem mondja egyik találkozásunk alkalmával sem, de valószínűleg neki is éles váltás a jelenlegi jövedelmi helyzete, hiszen világéletében jómódban élt. Ugyanis szülővárosában, Kobaniban a családjának birtokai, házai, üzletei voltak, ezek az ingatlanok viszont mind megsemmisültek, amkor 2014 ben rommá bombáztak a várost. A szülei számára egyébként a holland állam engedélyezte a családegyesítést is, így édesanyja, aki szintén Aleppóban él, hamarosan indulhat a férje után.

Nem úgy, mint Khaled felesége, Layal, akinek családegyesítési kérelmét a BMH első és másodfokon is elutasította.

Layal (a nevét megváltoztattuk, a szerk.) 2016. június 9-én nyújtotta be a családegyesítés kérelmét a bejrúti magyar külképviseleten. Házasságuk igazolásaképpen egy bírósági okiratot nyújtott be, amelyet mind a szír külügy, mind az igazságügy hitelesített. A hatóság első fokon 2016. november 24-én mégis elutasította a kérelmét, arra hivatkozva, hogy a házasságot elmulasztották bejegyeztetni a szír népesség-nyilvántartási hivatalban, így azt a magyar államnak nem kötelessége elismerni. A határozat leírja egyébként, hogy a kérelmező és férje egybehangzó nyilatkozataik alapján valószínűleg tényleg házasok.

Az elsőfokú határozat elutasításának idején Khaled felesége abban a szír városban próbált életben maradni, amit világ legnagyobb hírportáljai akkoriban csak az aleppói pokolként emlegettek.

Emlékezetfrissítés gyanánt, ekkoriban a város egyes részeire még a segélyszervezetek sem tudták eljuttatni az élelmiszer- és egészségügyi csomagjaikat, 2016 végére emberek százezrei éheztek és éltek akut életveszélyben az ostrom alatt. Az ostromgyűrűben akkoriban körülbelül 300-350 ezer civil rekedt, akik eleinte nem hittek a szír kormány és az őket támogató oroszok ígéretének, miszerint megnyitnak több folyosót, amelyen elhagyhatják a várost. Attól féltek, hogyha a kormánycsapatok kezére kerülnek, azok megölik, vagy bebörtönzik őket. Az ott folyó gyilkolást, melynek áldozata főleg a polgári lakosság volt, már októberben háborús bűncselekményként, sőt “aleppói mészárszéknek” nevezte az ENSZ emberi jogi főbiztosa. A szír kormány légierője és tüzérsége ekkor már hónapok óta hevesen bombázta az egykori gazdag észak-szíriai metropoliszt, nem kímélve a kórházakat sem. Az ellenzéki milíciák által ellenőrzött keleti része 2016. december végére lényegében romhalmazzá vált.

Ilyen körülmények között kellett volna tehát a 23 éves nőnek a szír hivatalokkal hitelesíttetni a házasságukat, ráadásul Kobaniban, amit 2014 -ben szinte a földdel tettek egyenlővé a város ostroma során. Khaled jogi képviselője, Alföldi András, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa fellebbezett arra hivatkozva, hogy a BMH nem vette figyelembe a szír polgárháborús állapotokat, pontosabban azt, hogy a népesség-nyilvántartási hivatal nem működött már ebben az időben. A jogász szerint továbbá megsértették az EJEE 8. cikkét, valamint az Alapjogi Charta 41. cikkét azzal, hogy nem biztosítottak lehetőséget az indok cáfolására.

Alföldi személyes meghallgatást is kért Khaled számára, de ezt az igényüket a BMH ignorálta, a 2017. március 16-án született másodfokú döntésében pedig azzal indokolta, hogy az nem volt szükséges a tényállás tisztázásához, és teljes mértékben fenntartotta az elsőfok döntését. Alföldi 2017. májusában jogsértésre hivatkozva a bírósághoz fordult, melynek első tárgyalása decemberben (!) lesz. A jövő zenéje, hogy a bíróság helybenhagyja, vagy hatályon kívül helyezi a hatóság döntését, és egyben új eljárás lefolytatására kötelezi a hivatalt.

Layal jelenleg Khaled nővéreivel és édesanyjával él (aki hamarosan Hollandiába távozik). A férfi szerint a felesége tehetséges kosáralabdajátékos, aki a háború miatt még edzeni sem tud, nemhogy a karrierjét építeni. “Látom rajta, ahogy egyre inkább apatikussá válik” - mondja Khaled, aki szerint bár Aleppó ostroma befejeződött, békéről és biztonságról szó sincs. A város továbbra is veszélyes: akadozik az áramellátás, nincs megoldva a folyóvíz, a romok alatt pedig a mai napig sok az oszladozó hulla, ami sokat elárul az ottani higéniai és egészségügyi állapotokról. És ha ez nem volna elég, még a mai napig előfordulnak rakétatámadások, merényletek. Pár hónappal ezelőtt Khaled és Layal épp skype-on beszéltek, amikor hirtelen megszakadt közöttük a kapcsolat. A férfi napokkal később tudta meg, amikor újra működésbe lépett a net, hogy egy rakéta csapódott be a szomszédos házba. Az egyik lakásban két gyerek meghalt, a harmadikat pedig súlyos sérülésekkel kórházba szállították.

Layal egy nekünk kükdött rövid üzenetében annyit írt, hogy a városban nagyon drágán lehet palackozott ivóvízhet hozzájutni, és továbbra is veszélyben érzi magát. Szűkszavúsága érthető, hiszen egy diktatúrában nőtt fel, ahol általános jelenség, hogy a legkisebb rendszerellenes megnyilvánulás is komoly retorzióval járhat. Szíriai tolmácsunk ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy azok, akik születésüktől kezdve egy demokratikus ország állampolgáraként szocializálódtak, el sem tudják képzelni, milyen az, amikor még a saját lakásunkban sem mernek kimondani dolgokat. Ahogy ő mondja, Aleppóban most talán még erősebb a kémek és a besúgók jelenléte, ezért az emberek érthető módon félnek és rendkívül bizalmatlanok.

Egy hét

Ennyi volt a leghosszabb idő, hogy nem beszéltek egymással. “Egy héten keresztül nem tudtam róla semmit. Azt hittem beleőrülök. Csak amikor ír vagy hív, lehetek biztos abban, hogy él” - mondja Khaled, aki immár harmadik éve nem látta személyesen a feleségét. A férfi hangsúlyozza, hogy bár érzelmi kapcsolat is van közöttük, számára a házasság főleg szövetséget és felelősségvállalást jelent. Hiszen azzal, hogy 2012-ben elvette Layalt, egyúttal azt is ígérte, hogy biztonságos életet fog számára nyújtani. Khaled úgy érzi, ezt most nem tudja megtenni, ráadásul önhibáján kívül. “Van munkám, van lakhatásom, a feleségem mindent megtett, hogy bizonyítsa a házasságunkat. Egyetlen hiányzó pecsét miatt nem jöhet utánam.”

Alföldi András, a Magyar Helsinki Bizottság jogásza szerint a családegyesítés körülményes, szigorú és költséges procedúrát jelent Magyarországon. A menekültek, oltalmazottak különféle civil szervezetek, alapítványok segítsége nélkül könnyen elvesznek a magyar bürokrácia rendszerében, és sokuknak esélyük sem lenne kifizetni a családegyesítés során felmerülő anyagi költségeket. A Helsinki szakembere szerint az is problémás, hogy a magyar jogszabályok szerint a kérelmet csak a távol lévő családtagok adhatják be a legközelebbi magyar konzulátuson, ami sok esetben akár több száz kilométeres utazást is jelenthet ennek minden anyagi és rizikófaktorával, ami erősen nehezíti az ügy menetét.

Khaled feleségének, a mindössze 23 éves Layalnak is vállalnia kellett a kockázatos utat a magyar konzulátusra, ami legközelebb Bejrútban található. Mindezt 2016-ban, épp amikor kezdett kicsúcsosodni a polgárháború, és amikor különösen veszélyes volt számára a férje nélkül utazni. Layalt az idő is sürgette, már ha szerettek volna beleférni az úgynevezett kedvezményes időszakba, ami korábban fél évet jelentett a menekültstátusz kihirdetésétől, de a kormány ezt azóta három hónapra csökkentette.

Ha pedig a menekült családtagjai kicsúsznak ebből a hosszúnak semmiképp sem mondható időintervallumból, a fogadó félnek számos további kritériumnak kell eleget tennie. Ez többek között megfelelő méretű lakást, egészségügyi biztosítást és viszonylag magas jövedelmet jelent. Alapvetően érthető elvárások ezek a magyar állam részéről, az viszont, hogy a magyar munkaerőpiachoz képest milyen irreálisan magas jövedelmet várnak el az itt élő menekülttől, már kevésbé. Gyakorlatilag a létminimum értékét veszik alapul minden egyes családtagra számítva, ami Magyarországon a 2016-os adatok szerint nettó 65 000 Ft/személy. Mivel általában viszonylag nagy családokat szeretnének egyesíteni, így ki lehet számolni, hogy pl. egy hatfős család esetében nettó 390 000 forintos jövedelemre volna szüksége annak a személynek, aki biztonságban szeretné tudni őket. Ezt a legtöbben nem tudják teljesíteni, hiszen csak nehezen tudnak elhelyezkedni, és ha sikerül is nekik, az általában alacsony fizetetéssel járó munkát jelent.

Mindemellett komoly anyagi terhet jelent a hivatalos iratok fordíttatása, amit a BMH csak angol vagy magyar nyelven fogad el. Természetesen Khalednek is eleget kellett ennek tennie, vagyis a házassági anyakönyvkivonatot le kellett fordíttatni az Országos Fordítói és Fordításhitelesítői Irodával. Ezek mind súlyos tízezreket jelentenek, amelyet Khaled ugyan ki tudott fizetni, de sokan a civil szervezetek segítsége nélkül nem tudnák megtenni. Korábban a Magyar Helsinki Bizottság - amennyiben ők képviselik az ügyet - korlátozott számban át tudott vállalni bizonyos költségeket. Idén erre az IOM-nak (International Organization for Migration) van anyagi kerete, akikkel a Magyar Helsinki Bizottság is szorosan együttműködik.

Míg Layal Aleppóban, Damaszkuszban és Bejrútban próbálta a szükséges dokumentumokat beszerezni, addig Khaled a bicskei befogadó otthonból kikerülve igyekezett talpon maradni, ami Magyarországon egy menekült számára nem egyszerű feladat.

Nálunk - számos EU-tagállammal szemben - ugyanis egyáltalán nem létezik állami integrációs program.

Vagyis menekült és oltalmazott jogállással rendelkező személyek szinte csak a civil szervezetek segítségére támaszkodhatnak: nekik vannak egyedül 6-12 hónapos lakhatási programjaik, ahogy ők szerveznek ingyenes magyar nyelvórákat, munkaerőpiaci elhelyezkedést elősegítő programokat, ingyenes képzéseket (például számítógépes vagy szabó-varró tanfolyamot) is. Az ő munkájukon kívül az illetékes önkormányzat családsegítő szolgálatához fordulhatnak segítségért, de a szakemberek szerint ez édeskevés, hiszen a legtöbb szociális munkás nincs szakmailag felkészítve, hogyan kell menekültekkel dolgozni.

2017-ben ráadásul kiegészítették a menedékjogi törvényt a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetre vonatkozó eljárási szabályokkal, így többek között azzal, hogy a befogadó állomásokon csak az elismert menekültek és oltalmazottak kerülhetnek. Ezekből már csak kettő létezik az országban: az egyik Fóton (ide a 14 év alatti, felnőtt kíséret nélkül érkező menedékkérő, vagy már menekült státusszal rendelkező gyerekeket küldik), a másik Vámosszabadin. Mindez azt jelenti, hogy mindenkinek, aki nem rendelkezik tartózkodási engedéllyel vagy valamilyen tartózkodásra jogosító jogcímmel - a gyerekes családokat és a 14 és 18 év közötti, felnőtt kísérő nélkül érkező fiatalokat is beleértve - a tranzitzónában kell maradniuk, ahol embertelen körülmények között tartják őket, akár hosszú hónapokon keresztül.

A státusszal rendelkezőknek összesen egy hónap áll a rendelkezésükre (ez korábban kettő volt), hogy munkát és lakhatást találjanak egy vadidegen országban, aminek még a nyelvét sem beszélik. Ezekben az intézményekben szociális munkások, szociális asszisztensek segítenek a hivatalos iratok beszerzésben, lakhatás felkutatásában, és igény esetén elvileg magyar nyelvórákat is szerveznek, bár kérdés, hogy egy hónap alatt mit lehet elsajátítani a magyar nyelvből. A civil szervezetek munkatársai egyébként rendszeresen látogatják ezeket az intézményeket, hogy a menekülteket és oltalmazottakat támogató integrációs programjaikról nyújtsanak információkat. Azonban Alföldi, ahogy a Helsinki Bizottság többi munkatársa is, csak azokkal tud beszélni, és így segíteni nekik, akik kifejezetten az ő segítségüket kérték és meghatalmazást adtak a Helsinki munkatársának.

Khaled a jogszabály módosítás előtt érkezett vissza Magyarországra, ő még a bicskei befogadó állomáson várhatta ki az eljárás eredményét, így került kapcsolatba a Magyar Helsinki Bizottsággal is.

“Nélkülük teljesen tanácstalanul hagytam volna el a bicskei befogadóotthont. Ők ajánlották a Baptista Szeretetszolgálatot is, ahol végül minimális összegért cserébe egy évre szálláshoz jutottam” - mondja Khaled és elmeséli, hogy a szállást egy hajléktalanszálló jelentette, amit bár nehezen viselt a közeg miatt, még mindig jobbnak talált, minthogy az utcára kerüljön. Ez simán megtörténhetett volna, hiszen a menekültek lakhatási lehetőségei katasztrofálisak: ez köszönhető az irreálisan magas albérleti díjaknak, és az sem kedvez nekik, hogy az aktív állami gyűlöletkampány eredményeként a legtöbb bérbeadó elzárkózik attól, hogy “migránsoknak” adjon ki lakást. De nemcsak a lakhatás, hanem a munkakeresés is problémás számukra, induló anyagi támogatásra pedig nem számíthatnak az államtól.

Boldogulásukat az sem könnyíti meg, hogy korábban, 2015. május tizedikén a parlament csendben elfogadott egy törvénymódosítást, amely megszüntette az addigi integrációs szerződést, ami ugye a támogatások jogszabályi háttere volt. A változtatást arra hivatkozva hozták, hogy “ A menedékjogi törvény módosítását a menedékjog intézményével tömegesen visszaélőkkel szembeni hatékony fellépés indokolta". Ha itt a gazdasági migránsokra gondoltak, akkor az indoklás ott hibázik, hogy a juttatást már eleve csak olyan személy kaphatta meg, akit a magyar állam védelemre szoruló menekültként fogadott el.

Khalednek több szempontból is szerencséje volt

A Máltai Gondoskodás Nonprofit Kft.,"Munkát Neked" nevű munkaerő-piaci programjátn keresztül ugyanis legális munkát talált egy idősek otthonában, miután dolgozott feketemunkásként építkezéseken és statisztaként filmekben. Az otthonban megoldották a lakhatását is: napi 780 forintért rendelkezésére bocsátottak egy egyszobás apartmant. Az Artemisszió Alapítvány szakemberei szerint, (akik főleg különféle közösségi programokkal támogatják az itt élő menekültek beilleszkedését), nagy szó, hogy Khaled bejelentett munkához jutott, ugyanis a hazai cégek nem túl motiváltak abban, hogy más kultúrából érkező külföldieket foglalkoztassanak.

Egyik látogatásom alkalmával míg Khaled ajtókeretet fest, addig a közvetlen főnökével (akit most a riportban csak Katalinnak fogunk hívni) az egyik irodában beszélgetünk. 

Katalinról, az intézmény vezetőjéről köztudott, hogy azokat a munkavállalókat is befogadja, akik máshol valamiért nem váltak be, így egyáltalán nem lepődött meg, amikor a menekült férfit hozzájuk irányították. Bevallása szerint a kezdet nem volt egyszerű: nemcsak azért, mert Khaled nem beszélt magyarul, hanem mert az idősotthon dolgozói közül is többen idegenkedtek a “migránstól”. Elmondása szerint a humor és a metakommunikáció azonban átsegítette őket a nyelvi akadályokon, és sok negatív előítélet vált semmissé azzal, hogy a munkatársak közelebbről megismerték a szír férfit.

“Khaled mosolygós, szolgálatkész férfi, akit az idős lakóink is gyorsan elfogadtak az otthonban” - mondja a felettese, amikor arról kérdezem, milyen vele a közös munka. “Úgy viszonyulok Khaledhez, mint bármely más alkalmazottamhoz. Nagy vonalakban tudom, honnan érkezett, és hogy a felesége Aleppóban él, de nem kérdezősködök. Másoknak sem firtatom a privát életüket. Vele akkor miért tenném? Mert nem Kazincbarcikáról, hanem Aleppóból jött?”- teszi fel a jogos kérdést.

Katalin végigvezet minket az intézményen és viccelődve elmeséli, hogy azért eleinte akadtak bakik: “Khaled komolyan gondolta a növények locsolását. El is rohadt pár virágunk, mert kezdetben annyi vizet öntött rájuk, hogy szegények úsztak” - meséli, miközben az udvarra érünk, ahol Khaled épp végzett a festéssel, pihenésként pedig leül velünk meginni egy kávét. Első interjúnk óta már több hónap eltelt, Khaled érezhetően egyre többet és jobban beszél magyarul, amit leginkább annak köszönhet, hogy mind a lakók, mind a munkatársak sokat kommunikálnak vele.

Munka után rendszerint letusol, átöltözik és elmegy a közeli plázába, vagy csak jár egyet, érthetően besokall, hogy idejének nagy részét a munkahelyén tölti. Azt mondja, már van pár ismerőse a környéken, akad köztük egy-két arab nyelvű is, akikkel szokott találkozni, néha kimennek a Margitszigetre, vagy így nyáron a környéken lévő strandra. Az Artemisszió munkatársa, Pataki Teréz szerint a sikeres integráció egyik fontos eleme a különböző közösségi programokon való részvétel, amelyekhez sok menekült, oltalmazott, vagy egyszerű bevándorló csak az olyan civil szervezetek útján jut hozzá, mint amilyen az övék. Pedig minél jobban sikerül valakinek beágyazódnia egy közösségbe, annál magabiztosabb, elégedettebb lesz, és annál valószínűbb, hogy jobban fogja venni az akadályokat. Khaled viszonylag barátkozó személyiség, és eddig támogató közegre talált, az elmúlt időszakban sokan és sokat segítettek neki. De nem mindenki olyan alkat, és olyan szerencsés, mint ő.

A férfi egyébként folyamatosan tartja a kapcsolatot a családtagjaival, akik közül már többen Európában élnek. Édesapja például rendszeresen noszogatja, hogy menjen ő is Hollandiába, de nem szívesen kezdené újra egy másik országban, és bevallása szerint szeret itt élni.

“A kezdeti nehézségek ellenére látom itt a jövőt. Nem akarom valahol megint a nulláról kezdeni, nem akarok újra megtanulni egy nehéz nyelvet. Szíriába pedig, ahol egyelőre azt sem tudni, mikor lesz béke, nem szeretnék visszamenni. Ennyi viszontagság után pláne nem.” - mondja határozottan Khaled, miközben elkísér minket a buszmegállóhoz. Míg várakozunk megkérdezem a férfitól bán-e valamit azzal kapcsolatban, hogy 2014. februárjában elindult Szíriából?

“Egyetlen dolgot sajnálok: hogy aggodalomból otthagytam a feleségemet. Lehet, hogy nehéz lett volna az út, de nem lett volna veszélyesebb, mint túlélni neki Aleppóban.”

Khaled tehát marad, és egyelőre vár. Most épp a decemberi tárgyalásra. A férfi úgy fogalmaz, nem tud mást tenni, mint bízni a pozitív eredményben, vagyis hogy a bíróság úgy dönt, a hivatalnak új eljárást kell indítania családegyesítésük ügyében.