"Nem tudhatjuk, kiben, milyen mély nyomot hagyunk"

Amikor egy másik földimmel, Cserna Szabó Andrással készítettem interjút, ő azt mondta, inkább érzi magát otthon a nagyvárosban, mint vidéken. Te hogy vagy ezzel?

Szeretek itt élni, ez is az otthonom lett, de Mindszent is az otthonom, mert ott a családom. Vagyis itthonról megyek haza, mert a haza ott van, ahol a szeretteim. Az identitásom része, hogy vidéki vagyok, és ezzel leginkább akkor szembesültem, amikor baráti körbe egyszer elkezdődött a vidékizés. Iszonyú bántónak éreztem az egészet, és amikor jeleztem, hogy én is vidéki vagyok a válasz csak annyi volt, hogy jó, de nem vagy olyan. Milyen? Pontosan milyenek a vidékiek? A vidékieket egy nagy, közös tulajdonságokkal rendelkező csoportnak tekinteni, és bizonyos tulajdonságokkal felruházni egyszerű sztereotípia, a csoportalapú megbélyegzést pedig elfogadhatatlannak tartom.

Ez az egész történet nem feltétlenül az identitásom szempontjából volt érdekes, sokkal inkább azért, mert szembesített azzal, hogy ez a féle megkülönböztetés még mindig létezik. Tény, hogy vannak vidék és a főváros között gazdasági és kulturális különbségek, egy vidéki kisvárosban például a kultúra hozzáférhetősége nem olyan magától értetődő, mint Budapesten. Itt a hét minden napján elmehetsz múzeumba, koncertre, színházba, tényleg akárhova. Ez nagyon fontos a számomra, erről nem tudnék lemondani soha. Persze közben imádok hazajárni, a Tisza-part csöndje, a kicsit lassabb élet azért nagyon hiányzik.

Ha jól tudom, otthon senkit nem lepett meg a költői vénád.

A testvérem régi magyar irodalommal foglalkozik, a nagybátyám klasszika-filológus, szóval nem példátlan a családomban a nyelvhez való érzékeny viszony, de írni tudtommal nem írt senki, nagyon sokáig én sem. A zenei pálya tűnt valószínűbbnek, de kényszernek kezdtem érezni, egy ponton úgy gondoltam, hogy vagy a zenei pályát választom és akkor „kötelességem” lesz a zenével foglalkozni, amitől megutálom, vagy elengedem. Elengedtem, zene nélkül nem tudok élni. Ezt elfogadni azt hiszem, nagyon nehéz lehetett a családomnak. Elmentem először germanisztika szakra, aztán még jó néhányra, és végül elkezdtem írni. Nagyon más önkifejezési forma, mint a zongorázás vagy az éneklés.

Az éneklés kicsit kikopott az életedből, de az írás úgy néz ki, marad még egy ideig, hiszen most jött ki a második köteted, a Holnap ne gyere. Ez mind témáját, mind nyelvezetét tekintve különbözik az előző kötetedtől, A hálátlanok búcsújától. Míg az egyikben a kollektív emlékezésre helyezed a hangsúly, addig a Holnap ne gyere főleg a felejtés szükségessége mellett érvel. De elolvasva a verseket, kiderül, nagyon is egymásé a két mű.

Magam is azt gondoltam, hogy nem lesz kapcsolat a két kötet között, közben pedig több is lett, az egyik hasonlóság pont ez, hogy mindkettőben egy-egy témát járok körbe. De azt hiszem, nem is fogok tudni soha másként működni, mint hogy egy adott dolgot emésszek sokáig. Ez amúgy az életben is jellemző rám. Rágódó típus vagyok. A legfontosabb különbség, hogy a Holnap ne gyere személyes élményeken alapszik, az előző kötet pedig kollektív tapasztalatról próbál meg valamit mondani.

Az előző megírásánál rengeteget kutattam a témában: versek, tanulmányok és különböző források olvasása, női túlélők visszaemlékezései alapján születtek a verseim. Természetesen ezekben is van egy bújtatott személyes szál, egy családtörténet, hiszen ott van a mamám figurája, de a második kötet jóval élményalapúbb, lényegében a legszemélyesebb élményeim gyűjteménye. A gyász pedig megjelenik mindkét kötetben, a másodikban pontosan felismerhetőek annak pszichés szakaszai, csak kicsit összekeverve.

Akik egy kicsit is ismerik az életutadat, azt gondolnák, hogy a kötetben a válás történetét dolgozod fel. De ha jól tudom inkább egy, a házasságodat követő kapcsolat lezárásáról szól.

Valóban, ez a legfőbb szál. De nemcsak ebből az élményből táplálkoznak a verseim, hanem több korábbról szerzett tapasztalásból is. És hát az írás amúgy is mindig kicsit fikció. Ez a sok különálló részlet, a más és más szakításokból megtapasztalt élmények álltak össze aztán egy egésszé.

A versek , ha jól tudom, közvetlenül a szakítást követő időszakban íródtak.

Igen abszolút, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ugyan megvolt a párhuzam, időben egy picit mindig lemaradva születtek. Azt vettem ugyanis észre, hogy két helyzetben nem tudok írni: amikor nagyon mélyponton vagyok, vagy amikor nagyon jól érzem magam. Úgy tűnik, az írás mindig egy lépés távolságot jelent attól, ami történt. De ilyenkor még azért fájdalmas közelségben van az élmény.

Miközben olvastam a kötetet, bennem felmerült a gondolat, hogy a megírása terápiás hatással is lehetett rád.

Kicsit ez történt: egy pszichológus tényleg ajánlotta, hogy írjam ki magamból az érzéseket. De ha korábban megkérdezte volna valaki, hogy nekem az írás mennyire terápia, azt mondtam volna, hogy semennyire. Azt válaszoltam volna, hogy nem azért írunk, hogy feldolgozzunk valamit. De azok az események, amelyek megjelennek a kötetben, és a versek megírásának folyamata megváltoztatott bennem sok mindent, amit ezzel kapcsolatban gondoltam, beleértve a felejtést is. Nem tudom viszont, hogy a feldolgozás az volt, amikor megírtam a verseket, vagy az, hogy született belőle egy kötet.

Szinte érezni, hogy ezek a versek csak úgy kiszakadtak belőled...

Így is történt, csak kontextusba kellett helyeznem az élményeimet. Az viszont nehéz volt, nehezebb, mint az előző kötetnél, hogy elengedjem a versekhez tapadó élményanyagot. Ezért többször kértem a szerkesztőmet, hogy jelezze, ha úgy látja, hogy az érzéseim, a személyes tapasztalataim túl dominánsak lennének.

Ez elég nehéz lehetett, hiszen az egész kötet egy személyes kitárulkozás.

Igen, viszont arra vigyáztam, hogy ne legyenek benne túl beazonosítható helyzetek. Hétköznapi, emberi, a legtöbbünk számára felismerhető szituációkat igyekeztem megjeleníteni, amelyekhez hasonlót mindannyiunk megtapasztalt már. Tehát olyan tapasztalatok rögzítése volt a cél, amelyek ugyan a saját élményeim, de ugyanakkor túlmutatnak rajtam.

A hiány okozta érzéseket miért pont hétköznapi szituációkba ültetted?

Azért maradtam a hétköznapi eseményeknél, mert szerintem pont ezekben a helyzetekben érződik a legerősebben a másik ember hiánya. Ezek pedig olyan szituációk, amiket mind ismerünk. Legyen az a mosogatás, amikor elmész otthonról,és elgondolkodsz azon, mit zártál el, és mit nem, vagy egy idillikusnak induló vacsora, ami aztán szakítással, vagy egy mindent felborító bevallással végződik. Mi marad meg? című versemben a lírai én visszahányja a megevett levest. Ez a visszatarthatatlan reakció pontosan szimbolizálja az érzést, hogy egyszerűen nem hiszed el, ami veled történik. Ez a tagadás a gyász egyik stációja, függetlenül attól, hogy a szerelmünket. a barátunkat, vagy a szerettünket veszítjük el. És még az sem igazán számít ez esetben, hogy halálról vagy egy kapcsolat végéről van szó.

Bár a versek spontán születtek, érezni, hogy a kötet mögött nem kevés a tudatosság:

Az egész kötet koncepciója tényleg nagyon tudatos, ahogy a versek sorrendje is, vagy az állatos hírek aránya. De utólag a verseken is rengeteget dolgoztam, addig húztam, addig olvastam őket, míg az összes felesleget nem faragtam róluk. Van olyan versem, ami eredetileg kétszer olyan hosszú volt.

A könyvben felsejlik egy megcsalás története... Egy író ismerősöd viccesen úgy fogalmazott, hogy ez nem más, mint “feljelentőköltészet”.

Ebben van némi igazság, egy kicsit tényleg vádbeszéd is, ahogyan az emlékek rögzítése is. De a kötetben mindkettőnek funkciója van. Hogy a kötet egyfajta számvetés is legyen, ahhoz szükség volt erre a fajta őszinteségre: nevén nevezni a dolgokat, a másikét is, a magamét is. Miért szépíteném másnak a bizonyítványát, miközben  egyáltalán nem állítom, hogy az enyém makulátlan, nem titkolom, hogy én is tettem már olyan ígéreteket, amikről nem tudhattam biztosan, hogy be tudom-e tartani. Jóval felelőtlenebb módon mondtam ki korábban dolgokat egy kapcsolatban mint most.

De amikor ezeket kimondjuk, komolyan gondoljuk. Ez szerinted felelőtlenség?

Néha azt érzem igen, néha azt, hogy nem. Úgy látszik, erre nincs nagyon megoldás. Vagy az van, hogy nem mondunk semmit a másiknak, és be vagyunk zárkózva a saját világunkban, aminek semmi értelme, vagy szükségszerűen olyanokat ígérgetünk, amiket viszont nem biztos, hogy be tudunk tartani.

Mit szólt ahhoz az érintett fél, hogy ezek a versek nemcsak az íróasztal fióknak íródnak?

Hogy a másik mit szól, egy nagyon fontos kérdés, de közben ez az én történetem is. Ameddig nem árulsz el senkit, nem nevesítesz, vagy nem írsz le beazonosítható történetet, addig ez leginkább a te kitárulkozásod. Ez egy nagyon rövid valami volt, kapcsolatnak is alig nevezném, mégis, látod, milyen mélyre szaladt. Sosem tudhatjuk, kiben, milyen mély nyomokat hagyunk, a szakítás fájdalma nem attól függ, milyen hosszú volt a kapcsolat.

Úgy érzed, áltattak téged?

Az eltelt idő lényegtelenné változtatta a kérdést, miután átalakultak bennem az érzések és helyére kerültek a dolgok, többé már nem számított. Sőt, az az igazán érdekes, hogy minél többet beszélek a kötet témájáról, és minél távolabb kerülök az élménytől, annál inkább megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy nem ciki ez?

Hogy nyíltan beszélsz az érzéseidről, vagy hogy a szakításról írsz?

Nem gondolom, hogy ciki, amiről beszélünk. Maximum azt, hogy túlságosan zárkózottak vagyunk, ha lelki fájdalomról van szó. Inkább arra értettem, hogy a fájdalmas szakítás, mint téma, olyan kisszerűnek tűnik. Pont a hétköznapisága miatt, mintha nem lenne olyan nagy súlya.

Szerintem pont a hétköznapisága, a tárgyias megfogalmazása miatt tud vele azonosulni az ember. Én például nem szívesen árulnám el, melyik a kedvenc versem a kötetből, mert az olyan, mintha egy túl személyes információt adnék ki magamról.

Örülök, hogy ezt mondod, mert kicsit én is ezt érzem. Ugyanis, amikor valaki elmondja, melyik a kedvenc verse a kötetből, abból nagyjából be tudom határolni, milyen szituációban van, vagy hogy miért azt a verset választotta. Szeretném azt hinni, hogy ez a kötet nemcsak a lírai én nyafogása, hanem annál több, kiterjesztettebb, amit át lehet élni, azonosulni vagy épp vitatkozni lehet vele. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de hogy talán kapaszkodót tud adni másoknak.

A versek mellett szerepelnek állatokról szóló sajtóhírek, amik nagyon erős érzelmi töltetet adnak a teljesen racionális verseidnek.

Elő akartam hívni az érzelmeket, de semmiképp sem szerettem volna giccses szerelmi verseket. Ezért minimalizáltam bennük az érzelmeket, és ezeket helyettesítik azok az állatos történetek, amelyeket a sajtóhírekből szemezgettem. (Ha ki akarok kapcsolni, mindig állatos híreket olvasok, így kezdtem el felfigyelni a fura történetekre is.) Ezek a történetek helyreteszik a kötet érzelmi részét, másrészt arra is utalnak, hogy az emberek képesek bestiális dolgokra, és az állatok is tudnak nagyon emberien viselkedni.

Óriási közhely, de az ilyen fájdalmas élményekből sokat tanulhat az ember. Nálad milyen konklúzióval zárult le ez az időszak?

Egy csomó mindent tanultam magamról. Hogy nem tudok jól veszíteni, hogy kevésbé vagyok erős, mint hittem, és, ami nagyon fontos, megtanultam tisztelni mások döntéseit.

Helyére kerültek a dolgok?

Szerintem mindig, minden a helyére kerül, de mire odáig eljutsz az egy érzelmi hadviselés, amit először a másikkal folytatsz, aztán amikor egyedül maradsz, magaddal kezdesz el. Ezek nagyon kemény csaták, helyenként őrület közeli állapotok, amik nemcsak egy szerelem elvesztésénél, hanem minden egyes fontos emberi veszteségnél  előfordulnak.

Mit gondolsz, el tud tűnni teljesen valakinek a hiánya?

Szerintem mindenki után marad egy kis hiányfolt, ami csak az övé marad. Az érzés elmúlik, de miközben a kötet a felejtés szükségessége mellett érvel, emellett azt is mondja, hogy nem feltétlenül lehetséges. Egy kis morzsa mindig megmarad. Például az utolsó előtti vers mondja azt, hogy persze azt akartam, hogy itt maradj. Meg van örökítve.

Én speciel nem nagyon hiszek a felejtés szükségességében. Ezek a lezárult élmények, kapcsolatok valamikor az életünk részét képezték, amelyekből építkezhetünk.

Persze, a felejtés alatt nem a teljes törlést értem. Hanem inkább a továbblépéshez szükséges felejtést. A nehéz érzések elengedését. Én is egyetértek azzal, hogy minden emberi kapcsolat alakít minket, minden ember, akivel találkozunk, valamiféle hatással van ránk; jó vagy rossz hatással, de hatással. Ezeket a hatásokat fontos tudatosítani, beépíteni. Közhely vagy sem, a nagy feladat, gondolom, hogy a nagy törésekkel járó kapcsolatok után levonjuk a tanulságot, és úgy menjünk tovább, hogy a korábbiakból tanulva legközelebb lehetőleg se magunkat, se mást ne bántsunk.