Sajnos vérbeli gyűjtögető vagyok: még egy félig teleírt cetlit is képtelen vagyok kidobni (tudniillik, az esőerdők). A túl sok cuccon belül is rengeteg a ruhám (de amikor kéne, persze nincs egy rongyom se). Elpakolni már meg sem próbálok, a lakásban két fotel ülőalkalmatosságból ruhatárolóvá avanzsált.
Van köztük sok, amit már nem viselek, de sajnálok elkótyavetyélni, viszont így csak sonyorognak a szekrényben. Persze megideologizáltam, miért nem dobom ki ezeket: hátha olyan ruhabolond utódom lesz, mint én. Tizenévesen eszemet vesztettem volna az örömtől, ha menő cuccokat örökölhetek. Úgyhogy ha egyszer végleg megszabadulok tőlük, olyanra akarom hagyományozni őket, aki értékelni tudja.
Szabadulni csak józan fejjel lehet
Tettem már kísérleteket a helyzet kezelésére, kevés sikerrel. Ha el akartam adni valamit, a lelkes jelentkezőről mindig kiderült, hogy most nincs pénze; amikor ruhacserét rögtönöztünk barátnőkkel, csak egy-két holmitól szabadultam meg, ami helyébe jött más. Az ilyen-olyan szervezetekben és alapítványokban nem bízok. A turkálók nem nagyon vesznek be ruhát, ami igen, csak bizományba vagy borzasztóan áron alul. „Belopni” nem fogom, hogy ők keressenek rajta, Ebay-jel nem bajlódom, hát akkor mi legyen? És akkor eszembe jut az Ökoteregetés. Ez hasonló, mint a barátnős ruhabuli, csak nagyobban: ahány ruhát leadsz, annyit vihetsz haza cserébe. A jelszó, hogy a cserélt, szinte új holminak nagyon fog örülni az új gazdája. Ami pedig a végén senkinek sem kell, az jótékony célra megy. Ez évente csak néhányszor van, de most a Föld napjához kapcsolva rendeztek egyet.
Már egyszer elkezdtem szortírozni, szóval az alapkészlet megvolt. Indulás előtt megszállt a józanság, még egyszer átnéztem a szekrényt és fiókokat: nahát egy sort, ami fel se jön rám, egy garbó, amit alig viseltem, mert szorít a nyaka, és a régi kedvenc pulcsimra hiába jó ránézni, ha úgy összement, hogy már nem tudom felvenni. Hipp-hopp megtelt egy nagyobb szatyor, és még így is képtelen voltam megválni néhány holmitól, bármennyire ésszerűtlen is tartogatni.
Szomorú lerakat
Elbicikliztem a pakkal a Gödörig, bár utólag belegondolva rosszabb lehettem, mint egy lovasszekér. Mire érkeztem, már lobogott az esemény jelképe, a színek szerint kiteregetett ruhákból álló szivárvány, és az asztalokon is kupacokban gyűltek a ruhák, külön a cipők, övek, egyebek. Egy önkéntes megszámolta a ruhákat, kaptam cserébe bónt. Bár azzal az elhatározással indultam, hogy haza lehetőleg 0 ruhát viszek haza, mégis reméltem, hogy találok valami szuper dolgot. Abból indultam ki, hogy hozzám hasonló mániákusok csereberélnek majd, vagy legalább némileg trendérzékeny öko-bio lányok, tehát akkor a ruhák is jó minőségűek és cukik lesznek.
Hát, nem egészen. Bár a csere hivatalosan csak fél 3-kor kezdődött, már jóval előtte fel lehetett mérni a terepet. Volt egy csomó kifakult holmi, amit én hamarabb befognék portörlőnek, minthogy bedobjam a közösbe, és jelentős mennyiségű '80-as, '90-es évek rémálom is ott figyelt. Úgy tűnt voltak, akik lerakatként gondoltak az ökoteregetésre, mert egy csomó izzasztó poliészter cucc is itt végezte. Nyilván nem luxusmárkákra számítottam, inkább kilúgozott H&M-re, de a felhozatal még így is alulmúlta a várakozásaimat. Szinte sajnálni kezdtem a kis ruháimat, de végig azt mantráztam, hogy valaki biztos nagyon fog örülni nekik.
A kilós turkálók szelleme kísért
Volt itt anyuka a gyerekeivel, vintázsvadász trendi csajok, biolányok, férfiak, nyugdíjasok, és a Gödörnél elhaladók közül is többen megálltak. A startra már sokan kupac ruhákkal a karjukon mászkáltak, a Gödör mellett felállított asztaloknál pedig a kilós turkálók rémálma látszott kibontakozni: amikor annyian vannak, hogy nem férsz oda és az emberek vérben forgó szemekkel tépik ki egymás kezéből az árut. Tépni éppen nem tépték, de vagy nyomulósnak vagy szuperhajlékonynak kellett lenni ahhoz, hogy egyáltalán ráláss a kupacra. Mentem pár nagyon felületes kört, aztán egy alaposabbat, de egyetlen említésre méltó holmit sem találtam. Lehet, hogy a szemfüles előválogatók már minden arra érdemes dolgot begyömöszöltek a szatyrukba, vagy csak nem kaptam el a turkáláshoz szükséges ritmust. A saját cuccaim közül mindössze egy nadrágot láttam előbukkanni, de jobb is így.
Az utolsó kísérletem arra irányult, hogy egy jó anyagú férfi pamutpólót kerítsek, amiből atlétát lehet fabrikálni, de ez sem jött össze. Így mielőtt gutaütést kaptam volna a közelharcban, úgy döntöttem, elhagyom a terepet. A küldetést teljesítettem, nem vettem magamhoz felesleges holmit, de még egy jó darabig pörögtem azon, hogy a ruháim tényleg jó helyen végezték-e. Mindenesetre nagyon remélem.
