agócs írisz

Hogyan lehet átadni a művészetben rejlő könnyedséget a következő generációnak, és miért egyre kevesebb a minőségi gyerekkönyv Magyarországon? Van még létjogosultsága a kézi rajz művészetének?

Agócs Írisz nevét még azok is ismerik, akiknek nincsenek meseolvasó korú gyermekei. A koronavírusos lezárások alatt egy országot mozgatott meg krumpliszerű figuráival, és tanította meg élvezni a szabad és határok nélküli rajzolást ovisokkal, kamaszokkal, nagymamákkal és nagypapákkal. Könnyed, kedves művészete elvarázsol mindenkit, aki figuráira pillant, azonban nem volt egyszerű döntés számára, hogy nyilvánosság elé tárja belső képeit. 

Művészetközpontú családból származol, festők, zenészek gyermeke-unokája vagy, mégis egészen más irányba indult az életed az érettségit követően. Miért nem a rajzzal kezdtél foglalkozni?

Igazából mindig rajzoltam, csak elfogadni volt nagyon nehéz, hogy ez legyen az utam, hogy ezt nem úszom meg. Annyira bensőségesnek, annyira önmagam kiadásának tekintettem a rajzolást, hogy féltem, meg fogok sérülni, ha kritika ér, azon nem tudok majd túllendülni. Nagyon sokáig azt éreztem, hogy ehhez kevés vagyok. Az is visszatartott, hogy én annyira szeretek rajzolni, és nem biztos, hogy szeretném ezt a vállalkozás egyéb terheivel együtt is csinálni, mert az biztosan megkeseríti az egészet. Szerződni kell, meg tárgyalni kell, meg alkudozni ezen-azon… Meg akartam tartani saját élménynek, de annyira erős volt a nyomás, hogy be kellett látnom, ez az utam, meg kell barátkoznom vele így, csomagként. 

Nehéz volt megbarátkozni vele?

Nehéz volt. Persze, jó, ha van egy ilyen adottsága az embernek, ez egyfajta áldás, főleg, hogy én nem azon az úton haladtam végig, amikről sokan beszélnek. Nem kellett sokszor felvételiznem, nem utasítottak el, nem ért semmiféle kudarc eleinte. Azt hittem, emiatt nem vagyok rá valójában méltó, hogy rajzolhassak, mert ez nekem nem egy sok küzdelemmel teli út volt. Nagyon-nagyon sok segítőm akadt végig az úton, és egyszer egyikük azt mondta, hogy lehet, hogy nem kéne felülbírálnom az életet, hogy ez az adomány nem véletlen.

Rögtön tudtad, hogy könyveket szeretnél illusztrálni, és nem, mondjuk, festeni?

Éreztem. Gyerekkoromban még festőművész szerettem volna lenni, nagyon kicsiként, vagy színész, de azt tudtam, hogy a nagyon nagy témák távol állnak tőlem. Én nem vagyok egy elmolyolós, türelmes típus, ezért kezdtem el verseket illusztrálni, nagyon apró történeteket. A sok kicsi, könnyű téma sokkal kézenfekvőbb volt, mert így megmaradt a rajzolás öröme bennem. És nagyon szeretem a bármilyen szöveget, jó, nyilván a jó minőségű irodalmat, bármit olvasok, mindig megy a mozi a fejemben. Vagyis ez egy ilyen belső kényszer, hogy hú, ez nagyon jó, ezt le kell rajzolni, ez így néz ki.

Legendás voltál már az egyetemen is, hogy még a jegyzeteket is rajzos formában készítetted. Amikor ezt olvastam veled kapcsolatban, megcsapott az a könnyedség, ami az általad illusztrált könyveken keresztül is sugárzik, és eszembe jutott, hány és hány gyermeket törnek le az iskolában, amikor kimegy a vonalból, olyannyira, hogy többet nem fog ceruzát a kezébe. És amikor a Rajzolj egy krumplit! elkezdődött a Facebookon az első karanténos időszak alatt, hány és hány olyan bejegyzés érkezett a posztjaid alá, hogy évtizedek után mert valaki újra rajzolni, szabadon.

Igen, én azt gondolom, hogy erre születni kell, nem rajzolni tudni. Alkat kérdése, hogy valamire miképp reagálsz, és valószínűleg azt a felszabadultságot, amit mondasz, azt én a családom miatt már gyerekként megkaptam. A családom természetes közege a rajzolás. Pont ebben a legfiatalabb korban, amikor az ember először találkozik azzal, hogy nem tökéletes, amit csinál, amit sokszor már a bölcsődében elkezdenek mondogatni, ott tud összetörni valami. Nekem ez kimaradt akkoriban és később is. Képzőművészcsalád gyermekeként, képzőművészek unokájaként egy kis városban, hát, merte volna azt mondani a tanító néni vagy tanárnő gimiben, hogy nem jó, amit csinálok! A családom hitelesítette mindazt, amit akkoriban alkottam. Meg lehet bélyegezni jól és rosszul is embereket, tehát ha ugyanezt csinálom a családi háttér nélkül, akkor lehet, hogy nekem is azt mondják, hogy nem jó, amit csinálok, de nem merte mondani senki, ráadásul olyan rajzi képzésben vettem részt az iskola mellett is, ahol ugyancsak ezt a szabadságot kaptam meg. Nagyon sokáig nem kaptam olyan kritikát, ami elvette volna a kedvem, technikailag javítgattak persze, de soha nem kellett senkitől azt hallanom, hogy „te nem vagy ehhez elég jó”. És ez segített megőrizni ezt a boldog rajzolásélményt.

Ezt a fajta, az élet minden területén megjelenő vizualitást szerinted mennyiben befolyásolja Magyarországon az, hogy a minőségi kialakítású könyvek még mindig ritkák? Nincs igény rá, vagy nincs elég anyagi forrás?

Magyarország nagyon kicsi ország, nagyon kicsi a könyvpiac, tehát olyan dolgokat nem lehet itthon megvalósítani, pont a példányszámok miatt, amit külföldön igen. Például, amikor készült Varró Dani Aki nem, hanem című könyve, az sokkal izgalmasabb lett volna, hogyha van benne egy hajtogatós rész, hogy amikor kiderül, hogy mi is a poén, az egy hajtás mögött van. De ezt nem lehet kivitelezni Magyarországon, mert egyszerűen nem lehet kifizetni pár száz példányos könyveknél az ilyen extrákat. 

Sokan éppen ezért aggódnak, hogy a mesterséges intelligencia a grafikusszakmát szinte megszünteti azzal, hogy olcsó és könnyen, bármikor hozzáférhető. Nem tartasz ettől?

Nekem nem kell félnem, hiszen a monogramom éppen megfelel a mesterséges intelligenciának. Persze csak viccelek. Lehet, hogy fantasztikus, gépen készült illusztrációk vannak, de a lélek azokból hiányzik. Az ember nem az agyával fest, és én ezt megtapasztaltam, amikor a jógás könyvet illusztráltam. A fejem meg a kezem kevés ahhoz, hogy megalkossak egy illusztrációt, a testemnek is ismernie kell. Addig gyakoroltam a mozdulatokat, amíg le tudtam rajzolni. Ez igazi küzdelem volt. Az idő vagy igazolja, vagy megcáfolja ezt, de én azt gondolom, hogy lelket nem lehet generálni. Művészeti területen fantasztikus dolgokat lehet szerintem mesterséges intelligenciával létrehozni, csak nem lesz lelke, illetve a technikai bravúrokat sajnos a mesterséges intelligencia sem fogja tudni finanszírozni. Mert a nyomda akkor is sokba kerül, ha az AI tervezi, és akkor is, ha egy ember tervezi. Talán köztudott, hogy tulajdonképpen a zsigeri alkotás egy jobb agyféltekés dolog, és minél több a kontroll, meg az agyalás, szerintem annál kevésbé üt vagy hat, miközben az AI a bal agyfélteke. Egészen más. Mindenféle logaritmusok, koordináta-rendszerek és számolások alapján dolgozik, alkotni, művészeti szempontból, alkalmatlan. A zsigeriséget generálni, az lehetetlen.