Tetvekkel a hajában jött haza a gyerek a táborból. Egy pillanatra ugyan kirázott a hideg, de hát ilyenkor nem nyafogni kell, hanem cselekedni a jól ismert módszer szerint, amiről már többször is írtunk, nem fárasztanék most vele senkit.
Tetűirtás után, következő lépésként pedig elkezdtem értesíteni a gyerek barátnőinek – akikkel együtt táborozott, és akikkel gyakran van együtt – a szüleit, hogy ez volt, ellenőrizzék le a saját gyerekük haját, biztos, ami biztos. Mindenki jó fej volt, megköszönte, hogy szóltam.
Érdekes módon azt senki sem mondta, hogy ja, persze, tudom, mert az enyémben is találtunk tetűt. Ami vagy azt jelenti, hogy a tetvek csak úgy maguktól materializálódnak jégből, kőből és varázslatból, nem pedig átmásznak egyik fejről a másikra – habár ez nem túl valószínű. Ennél sokkal életszerűbb, hogy valaki itt sunnyog, és „elfelejtette” közölni, hogy az ő gyerekével ugyanez a helyzet. Vagy, amibe bele se merek gondolni, fel sem tűnt, hogy a lánya fejében hetek óta tetvek vannak.
Oké, most úgyis a píszí utáni világban élünk, nyíltan kimondhatjuk, amit gondolunk: tetvesnek lenni iszonyat ciki. Állati nehéz odaállni más szülők elé, és jelezni, hogy te figyi már, a kölyköm hajában paraziták ütötték fel a fejüket, ha jót akarsz magadnak, elő a permetezővel! Helyette inkább a gyerek lelkére köti az ember, hogy senkinek egy szót sem, kiirtjuk a tetveid, és volt probléma, nincs probléma. Csak el ne mondd senkinek, ugye nem akarod, hogy kicsúfoljanak?
Mármint ez a verzió, ha jobban belegondolunk, csak akkor működik, ha a szerencse szárnyaira bízott ösztönlényként tervezzük végigforestgumpolni az életet. Ha viszont hajlandók vagyunk belegondolni a dologba, akkor sajnos az van, hogy a sunnyogás a legrosszabb, amit tenni lehet ilyenkor. Sőt, bizonyos, felelős körökben már inkább az számít cikinek. Sunnyogás után mégis lebukni meg sokszorosan gáz.
Érdekes ugyanakkor, hogy amikor már túl van a sokkon, gyakorlatilag mindenki simán bevallja, hogy volt már a gyereke tetves. Sőt, ő is. Minél idősebb gyerekei vannak az embernek, ez annál biztosabb. Aztán elkezd mesélni a tapasztalatairól, tippeket adnak egymásnak a szülők, hogy mi vált be a legegyszerűbben és leggyorsabban. Csak addig, amíg tart a dolog, addig nem beszél róla senki. Pedig pont akkor kéne.
Egy ideális világban rögtön értesítenék egymást a szülők, amint valaki tetűt talál a környezetében. Mindenki gyorsan lefutná a szükséges köröket, és volt tetű, nincs tetű. Gyakorlatilag vissza lehetne szorítani az egész problémát. Csak hát ehhez együtt kellene működni, szólni kellene szégyenkezés helyett.
Addig viszont, amíg különösen „jóindulatú” gyerekek még évek múlva is cikizik a háta mögött azt az osztálytársukat, akinek az anyja ki mert állni, hogy gáz van, addig nem lesz itt semmi változás, nemhogy tetvetlen iskolák, óvodák és táborok! Addig marad a próba-szerencse alapon keresgélés, a hetente kikelő szaporulat, és egymás fertőzése.
