SZÜLŐSÉG

A boldog ember jó akar lenni, nem másoknál jobb

2017. február 18., szombat 18:48

Több divathullám is megerősödött, majd leáldozott már azzal kapcsolatban, mi a legfőbb módja a gyerek dicsérésének, hogy mennyire fontos ez, és el lehet-e rontani. Abban az időben, mikor elkezdtek arra figyelni, ne próbáljuk ridegtartással, kis katona módjára trenírozni a gyerekeket, a büntetés és szigor helyett nagyobb teret kapott a biztatás és dicséret. Aztán kiderült, ez vissza is üthet, ha félreérti a módját a szülő.

Nehéz volt nem észrevenni, milyen sok ember önbizalma vált olyanná, mintha fel lenne habosítva, hasonlóan a lufihoz: nagy, de mégis sérülékeny. Ezek az emberek, akikre a hétköznapokban egyszerűen csak azt mondjuk, elkényeztették őket a szüleik, hiába a látszólagos önbizalom, valahogy mégsem tudnak kitartóan dolgozni komoly, erőfeszítést kívánó, a kudarc lehetőségélt is magában hordozó célokért, ám vágynak rá, hogy jó munkájuk legyek, magas pozícióba kerüljenek, jól keressenek.

shutterstock 365508296

Sokan Y generációnak hívják azt a csoportot, akiket úgy neveltek, hogy minden apró megmozdulásukat jutalmazták, sokat dicsérték őket, és elhitették velük, számukra minden lehetséges, mert ők különlegesek. Ők a nyolcvanas évek közepétől, kilencvenes években születettek, azaz most fiatal felnőttek.

Ez a megközelítés persze magában rejti az általánosítás komoly veszélyét, hiszen az évszám szerint Y generáció családjai sok különféle elv és érték mentén élnek, családonként, illetve a szülők világnézeti elvei, iskolázottsága, lakhelye és sok egyéb tényező alapján eltérnek egymástól. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a generációkról szóló megközelítés valójában tendenciákról beszél, nem arról, hogy mindenki ilyen vagy olyan.

Bizonyára nem mindenkinek mondták, milyen különleges is ő, de tény, hogy napjainkban is jelen van valamiféle bizonytalanság, ütköző érvek és megközelítések azzal kapcsolatban, mégis, mire neveljük a gyereket. Hangsúlyozzuk-e, milyen értékes, hogy csodálatos a maga egyediségében, hogy nagy dolgokra hivatott? Ha ezeket mondjuk, bizonyos értelemben igaz, amit állítunk, hiszen tényleg mindenki értékes a maga egyediségében, és mindenki megtalálhatja azt a helyet, területet, ahol hasznos, ha úgy tetszik, csodálatos dolgokat vihet végbe.

Csakhogy itt jön a nagy félreértés: ez nem azt jelenti, hogy különlegesebb, mint mások, hogy az átlagnál jobb, hogy a többiekhez képest fog majd nagyot alkotni - szemben a szürke közepesekkel, akikre ugyanez nem mondható el! 

Sok huszonéves, akik ma keresik a helyüket a munka világában, ahogy gyakran mondjuk, kapunyitási pániktól szenvednek, azaz valami megakasztotta őket ebben a folyamatban, és nem tudnak elköteleződni egy terület mellett, éppen azzal küzdenek, hogy azt hiszik, jobbak, vagy annak kellene lenniük másoknál.

Milyen gyakori a pszichológus rendelőjében, hogy arról beszél a fiatal felnőtt, hogy valami nem stimmel, mert nem történik semmi különös az életében, egyszerűen csak a tanulmányai végén jár, vagy egy átlagos munkahelyen dolgozik. Nehéz is kibogozni, miről szól ez: vajon arról, úgy érzi, járna neki valami izgalmasabb az élettől, és a világban csalódott, vagy arról, hogy mivel neki azt mondták, különleges és csodálatos, neki kellene valami fantasztikust letenni az asztalra, és magában csalódott. Sőt, nem ritkán komoly szégyent él át. A kettő tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala.

Ezzel a hozzáállással az a baj, hogyha valaki mindig szeretne jobb lenni az átlagnál, csak ideig-óráig örülhet, mikor ez épp megvalósul, de az eufórikus pillanatok rendkívül illékonyak, megnyugtatóan nem fenntarthatóak. Nagy munka innen eljutni egy másfajta hozzáálláshoz, ami szerint annak van értéke, hogy az ember lelkiismeretesen dolgozik a képességeit kibontakoztatva, amikor az ad jóérzést, hogy valami hasznosat, értékeset hoz létre.

Ez már független attól, hogy a többiek jobbak vagy rosszabbak, értelmét veszti az összehasonlítás, hiszen már nem az én a lényeg, hanem amiért dolgozunk.

shutterstock 92779615

A szülő azzal segít a gyereknek, ha olyan szemléletet támogat, amivel elégedett, boldog életet élhet. Tehát ha dicséri, érdemes nem arra helyezni a hangsúlyt, hogy jobb és ügyesebb másoknál, mert lehet, most ez így van, de mi lesz, ha holnap bekerül egy erősebb iskolába, ahol csak a középmezőnyhöz fog tartozni? Akkor már nem lesz minek örülni?

Lehet például azért dicsérni, mert erőfeszítést tett, és saját magához képest lépett előre. Van, akinél egy fizika hármas többet ér, mint másnál az ötös, mert sokkal több munka és elszánás van mögötte. És ha a fiatal látja, hogy vele örülünk, több kedve lesz folytatni, és tovább lépegetni, akár az ötösig. Dicsérhetjük azért is, amit számunkra jelent az adott dolog: mondhatjuk, tetszik nekünk, ahogy ezt a verset mondja, vagy, hogy nekünk hasznos volt a segítség, amit kaptunk tőle.

Természetes vágy, hogy szeretünk olykor kiemelkedni, és az élet hasznos része a versengés. De veszélyes, ha az ember önbizalma, sőt önbecsülése csakis erre épül. Ezért jó, ha szülőként ennél sokkal gazdagabb és árnyaltabb dicséreteket adunk.

Cziglán Karolina
pszichológus 

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2017.02.18 19:44:08csakférfi

    [link]

    A jekánáknál lényegében teljesen hiányzott a jutalmazás és büntetés módszere. Valamint nem volt olyan kifejezésük a nyelvükben, hogy „jó gyerek” vagy „rossz gyerek”. Az utóbbinak a káros hatásait már láthattuk: amint a gyerek önképébe beépül, hogy ő rossz, úgy is viselkedik. Azonban amikor egy gyerek megpróbál besegíteni a felnőttek munkájába, vagy önállóan alkot valamit, ha ezért külön jutalmat vagy dicséretet kap, vagy a felnőtt mutogatja a társainak: „Nézd már, milyen aranyos!”, akkor ez a gyerek számára azt az üzenetet tartalmazhatja, hogy a felnőtt meglepődött a cselekedetén. Meglepődött, tehát nem ezt várta. Nem ezt várta, tehát az, hogy ő most jó gyerek, azt jelenti, hogy egyébként rossz. És így duzzogva vonul el. Ez a jelenet megannyi helyen játszódik le épp ebben a pillanatban is, és lejátszódik újra és újra, de a felnőttek mindig csak értetlenül tekintenek a „dacos” gyerekre, akinek „semmi se jó”.

  • 2017.02.18 19:45:28csakférfi

    A halál az emberi élet természetes része. Egy olyan közösségben, ahol minden életszakaszban járó emberek állandóan jelen vannak, az életet egy nagyobb perspektívában képes látni mindenki. Itt nyilvánvaló, hogy nincs „legjobb” életszakasz: mindnek megvan a saját feladata és saját örömei. A gyermekek nevetése, és az öregek nyugodt mosolya, mind az élet rendje.

    Azonban nálunk már csecsemőkortól kezdve egy megfoghatatlan űr keletkezik a felnövekvő emberek lelkében. A helyénvalóság érzetét a jelenben nehezen találjuk, így kivetítjük a múltra vagy a jövőre. A gyermek arról ábrándozik, hogy ha felnő, akkor végre megtalálhatja a helyét, és erős, határozott és boldog lesz. Talán már ifjúkorban is nosztalgikusan tekint vissza a gyermekkorára, amikor még az apró örömök is annyira nagy hatással voltak rá, de most még szakmát kell választania és rengeteget tanulnia, hogy végre igazán beilleszkedhessen a társadalomba. A családalapítás és a munkába lépés után a gondjai azonban nem oldódnak meg. Középkorúan rádöbben, hogy talán már az élete fele elment, de valami még mindig hiányzik. A rengeteg teendője mellett azonban nincs ideje mindezt pontosabban megérteni, így hát várja a nyugdíjas aranyéveket, amikor végre igazán a családjával és barátaival lehet. De a társadalmunkban oly sok nyugdíjasnak nincs egyéb lehetősége, mint kóborolni az üres házában, és leinnia magát a kocsmában, miközben felesége a kórházban rákban haldoklik.

  • 2017.02.18 19:46:48csakférfi

    Az igazi együtt dolgozás helyett tehát megteremtettük a sportot és a hobbikat, hogy részben visszanyerjük a közös haladás és az örömmel végzett alkotás élményét. A lelkünkben lévő űrt leginkább tárgyakkal próbáljuk betölteni. Már a gyermekeinket is elárasztjuk játékokkal, amelyekről azt gondoljuk, „kellenek nekik”. A kislányok, akik a jekánáknál már igazi babákkal játszottak, nálunk játékbabákat kapnak. A fiúk játékpisztolyokat, és játékautókat, mintha ezzel készítenénk fel őket az „igazi életre”.

    Bár Jean nem ír róla, de sok természeti népnél a felnőttkorba lépésnek rituális keretei vannak. Nem ritkán egy veszélyes és fájdalmas feladatot kell az ifjaknak végrehajtaniuk, és sok helyütt ezt nem mindenki éli túl. Azonban ez is egy olyan szokás lehet, amely által a fiatal egy végső meggyőződést szerezhet arról, hogy megbíznak benne, és befogadják.

  • 2017.02.18 19:50:11csakférfi

    Minden jót kívánok mindenkinek!
    Többet nem kommentelek.Megtették már sokan helyettem.
    egyel több vagy kevesebb....nincs jelentősége.
    Amúgy is jön a tavasz és a teendőim boldogabbá tesznek.......mint a kommentelések.
    Sok jót mindenkinek!!
    :) :) :)

  • 2017.02.19 19:49:30cardiobascuralis

    Húha...
    Aki ezt a förmedvényt elkövette, mennyire erős fogalmazásgátlót szed?

    Nem kéne esetleg magyarul tudókat alkalmazni újságíróként?

Blogok, amiket olvasunk

MAI MANÓ 6 híres első kép a természettudomány világából

A tornádóról egészen odáig a legtöbben azt hitték, csak valami babonás mendemonda, ami nem is létezik. Híres első képek.

SCHRÖDINGER Közeli vagy távoli jövő a fejátültetés?

A sajtóban néha elő-előbukkan egy hangzatos főcím, néha olyan is, amely 2017 végére már komplett fejátültetést is sugall. Mennyi igazság lehet ezekben? Hol tart a tudomány jelenleg?

HEALTH A legjobb módszer, ha leszoknál a dohányzásra

A leszokás sikerrátája "natúrban" csak 5-7 százalék. Ha viszont felkészülten állsz neki, ezt 50-70 százalékra növelheted. Leszokás lépésről, lépésre.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta