Mikor feküdjön le?

Zanza!

Nem, nyájas olvasó, nem az ifjú titánok és zsenge aráik első harmatos szexuális próbálkozásairól lesz itten szó, mindössze a 14 alatti serdületlenekkel való szakadatlan csatározásról, ami a legtöbb famíliában a lefekvés meg a fölkelés körül zajlik.

Ülök a nulladik szülői értekezleten. Az amúgy rendkívül szimpatikus tanító néni már vagy harmadszor említi, hogy eddig ő is vihette-vitte kilencre a lányát az oviba, jövőre azonban sajnos neki is korán kell majd járnia, nagyon korán (huh, máris lelkifurdalásom van), és a mi gyerekeinket is fontos lenne időben lefektetni, tekintve hogy az iskolába cakkpakk, kipakolt felszereléssel illik már háromnegyed nyolckor ott ülni. Ajjaj, gondolom magamban, ez nekünk nehéz lesz, nehezebb, mint a szorzótábla vagy a kötelező olvasmány.

Magam középbagoly lennék alapból, tehát valamikor féléjfél körül elhervadok, és reggel hat előtt ritkán bírom magam értelmes munkára fogni. Természetes ritmusom az volna, ha lefekhetnék tizenegy táján, és reggel fél nyolcig meg sem mozdulok. Attól tartok, ez legközelebb nyugdíjas koromban lesz elérhető rendszeresen, tehát alapállapotom az enyhe kialvatlanság, de még mindig szerencsésebb vagyok, mint az a rokonom, aki csak úgy bírja megbillent alváshiányát helyreállítani, hogy a hétvége legalább egyik napján legalább délelőtt tizenegyig alszik. A családja tudja, hogyha nem hagyja, anya hisztis boszorkánnyá változik kialvatlanul. Jómagam úgyszintén, csak az én családom, az éhes macskák, a hűvös halmokban heverő vasalatlan ruhák, koszos szőnyegek és félig megírt Poronty-cikkek nagy ívben tesznek erre. A kölök pedig, aki hároméves korában leszokott a délutáni alvásról, szintén középbagoly lenne, tehát este még rohangálna, reggel meg a sokadik felszólításra sem akaródzik neki felkelni, pedig mostanában ritkán zavarjuk ki az ágyból reggel negyed-fél nyolc előtt. Ez iskolához tarthatatlan lesz.

Pedig nem fekszik nagyon későn,  általában fél-háromnegyed kilenc táján, persze a gyerekkoromban dívó nyolchoz képest ez is késő. De amíg dolgoztam, addig az átlagos este félhetes hazaérkezésemhez a nyolc órai fektetés az istennek se akart összejönni, a gyerek meg szépen felfedezte, hogy este nyolckor legfeljebb a Minimaxot zárják el a bácsik, de az élet, mint olyan, nem áll meg.

Nyolckor még csak szelíden szólok, hogy ideje fürdeni. Ez fél kilencre erőteljes mordulássá változik, ha pedig még a fogmosással püszög háromnegyed kilenc után, akkor már csak az igen rövid mesék jönnek szóba. Ha pedig a hálószobába menet lecövekel az apja mellett a nappaliban, bámulni a Baromi Érdekes Focit vagy a Tudományos Ismertetőt, úgy kvázi negyed tíz tájékán, akkor csak azért nem üvöltök, mert akkor felébred a Kicsi. Aki minden kényszer és üvöltözés nélkül este nyolckor úgy elalszik, mint a pinty. Nem tudom, meddig, persze.

Az ovis-játszótéri ismerősök közti rövid kutatás még ennél is borzasztóbb szokásokat tárt fel. A mi gyerekünk néhány másikhoz képest angyal – van, aki még vígan legózik este tízkor, míg a másik nemes egyszerűséggel addig el nem alszik, míg a szülők fent vannak. Aludni délután egyik megkérdezett sem szokott, hacsak az oviban arra az egy órára rá nem szorítják, kérdem én magamban, akkor mikor alszanak? A hétvégi tízes-féltizenegyes kelés meglehetősen elterjedt standard, miközben mi fél egy körül, neadjisten délben már ebédelni szoktunk. Boldogult ifjúkoromban az előbb vázolt állapot csak valamikor tizenöt éves korunk körül érkezett el, hogy aztán kicsúcsosodjon a hajnali háromkor történő lefekvés után a délután fél kettőkor való felkelésben, húszéves korunk táján – kivéve engem, már kétszer úsztam addigra a Balatonban, míg a többiek a „reggeli” kávéjuknál tartottak.

Egy ovis gyerek napi alvásigénye, pár kivételtől eltekintve, aligha fedhető le az este tíz-tizenegy és a reggel hat-hét közti időszakkal. Márpedig sokan ennyit alszanak, és még kevesebbet – a játszótéren egyelőre nem sok látszik az alváshiányból, de hosszú távon szerény ismereteim szerint már a koncentrálóképesség zavara, ingerültség, vagy egyszerűen rendszeres fáradtság, immungyengeség lehet a dologból – és lesz is sokszor, sajnos. Csak ötletem nincs, főleg későig dolgozó szülők számára, hogy akkor mégis hogy. A gyerekek közt akad ugyan természetes pacsirta, de még ő is hogyan feküdjön le nem sokkal a hazaérkezés után, egy normális hétköznapon? Abba meg már bele sem merek gondolni, hogy esetleg a napköziben nem készült el a kisiskolás házi feladata, neadjisten elfelejtett valamit, és azt este, otthon kellene pótolnia. Csak éppen mikor?

Egyelőre még előttünk is ott áll a feladat. Úgy beosztani az időt, hogy a feladatok elkészüljenek, a gyerek időben (és rendszer szerint) lefeküdjön, hogy bírja a fél-egy órával korábbi kezdést szeptembertől.  De valahogy úgy, hogy a hétvégék ne arról szóljanak, hogy valahol be kéne pótolni uszkve tíz órányi alvást, ami a hétköznapokon kimaradt.

Blogmustra