Mindenkinek egy görbefát!

Zanza!

- Aaaandris! - hosszú kiáltás hallatszik két gumicsizmás lábacskától a sövény mögül. Új szomszédok. Dehogy újak, igazít helyre Anyám, majd egy éve itt élnek. Tényleg, de hát akkor is azok, védem őket, mintha valami is múlna azon, hogy mit gondolok felőlük. Andris áll a kerítés egyik oldalán, a kislány a túloldalon. Valamiben mind a ketten reménykednek, egyelőre nem egyebek egymás számára, mint lehetőség, arra, hogy valami majd lesz ebből a kölcsönös vágyódásból: egy közeli pajtás, aki karnyújtásnyira van csak. Olyan, aki miatt nem kell felcuccolni a játszóra, vagy a nagyokkal egyeztetni, hogy megszervezzenek valami haveros játékot. Nézem őket kívülről és szomorú leszek, kiskomáim, nem rajtatok múlik, legalább is egyelőre.



Kisvártatva összeszámolom, hogy a szomszédságban hány gyerek is van. A fiúk hátulról hárman, aztán a csizmás kislány és tesói, az utcában még két lány, plusz egy nagyobb fiú. Nem is értem magunkat, hogy miért nem jár össze ez a csomó gyerek, mennyivel vidámabb lenne ez a poros utca itt a város szélén.

- Ma már senki nem ismeri úgy a szomszédját, mint régen - védekezek megint. - Úgy kell nektek! – zárja le a beszélgetést anyám és kimegy locsolni. Én meg ott maradok egyedül a pucolni való borsóval és tovább tépelődök a kommunikációs kudarcunkon.

Hamar arra a következtetésre jutok, hogy kár saját magamra vennem az egész problémát, nyilván nem csak mi vagyunk a hibásak, hiszen én a lámpaoszloppal is elbeszélgetek, ha hosszabb ideig mellé állítanak. – Persze, mert te meg túl sok vagy, nem kell mindenhol ajtóstól rontani a házba - véli a Remek Ember, s én meg végképp nem tudom, hogy akkor most milyen legyek. Barátkozzak, vagy hagyjak mindenkit békén?

Persze megértem anyámat, vidéken nőtt föl, az utca összes gyereke együtt játszott, járták a környéket, remekül elvoltak. Nem unatkoztak sosem. Egyedül meg aztán pláne nem voltak soha. Nem féltették a felnőttek, ha este esetleg tejért ment.
(-Mitől féltettek volna?
- Nem tudom, akkor nem volt annyi hülye?
- Nem emlékszem, de lehet, hogy nem.
- Hm. Őket is mi termeljük már ki..)

Nagyot fordult a világ. Amíg anyámék játékai kimerültek néhány szedett-vedett babában, meg fajátékban, addig a legtöbb mai gyerekszobában csapást kell vágni a játékok között, hogy közlekedhessünk. Ha anyám valakit a szülőhelyéről be akar határolni, hogy kiről is beszél, már mondja is, hogy hol lakott. Megyünk az utcán és mesél. Itt ettük mindig a vajas kenyeret. Itt laktak a Mohácsiék, náluk volt mindig a színházas játék. A Kővizi néninél takarítottunk felváltva.

Anyámnak volt, ha nem is gyerekszobája, de gyerekkora biztosan.
- Nem volt akkor ideje senkinek velünk foglalkozni, mindenkinek megvolt a maga dolga. De ez akkor természetes volt, nagyon jól elvoltunk mi egymással. Vittek minket szerinted minden hétvégén valahová? Moziba? Gyerekparkba? Meg Isten tudja milyen programra? Megszólta nagyanyádat a szomszéd, ha nem ült le csak velem foglalkozni? Dehogy…

Nézem a hatalmas kertet, ahol a gyerekeim játszanak, játszogatnak. A szomszéd gyerekek karnyújtásnyira vannak tőlünk, más világ, más élet. Köszönünk illedelmesen, aztán mindenki megy tovább a dolgára. Halljuk, hogyan élnek, a sövény mögül szűrődő hangok talán többet is elárulnak, mint kellene, de ismeretlen ismerősök maradunk. Mindeközben naponta msn-ezünk több ezer kilométer távolságból A gyerekek talán majd egyszer átbillennek ezen a holtponton, mi egyáltalán nem biztos. Mi ez a jelenség? Rohanó világ? Idegen világ? Vagy talán csak egyszerűen más minden?

Vidéken mennyivel jobb lenne, gondolom, pedig tudom, hogy ott sem lenne sokkal jobb.(- Írj a görbefáról is,! - Jó - ígérem meg.) Nekünk is van fánk, egy eperfa, Panna, ha csak teheti, felmászik rajta magasra. Egyedül. Anyámék kanyargós fája még ma is áll, s ha ránézek a csillogóra csiszolódott óriás ágaira, látom őt, ahogy ugrál egy tucat gyerekkel együtt boldogan.

Pucolom a borsót és megborzongok. Nem boldogtalanok a gyerekeim, marhaság azt gondolni. Csak eszembe jutott az előbb keresett szó: hideg világ. Amiben a lehetőségeket, élményeket hajszoljuk, a gyereknevelésünket, párkapcsolatunkat szakértői precizitással elemezzük, javítgatjuk, aztán meg elrohanunk, a legtöbbször egymás mellett is. Vagyis inkább a dolgaink rohannak el mellettünk, ki tudja.

Milyen röhejesek lehetünk kívülről, s közben kimegyek én is a kertbe. Nagy a zaj, mert mindenhol füvet nyírnak, amit a gyerekek mindenhol túl akarnak üvölteni. Ha valaki felülről nézi, hogyan él ma az ember, millió kis lényt lát, aki kis helyen, egymásnak háttal sütögeti a pogácsáját, s nehéz eldönteni, hogy ez a valaki fent nevet, vagy inkább sír rajtunk.

- Szia, kell a zsinórom? – a gumicsizmás lábakhoz kéz is tartozik, Andris elveszi a pici cérnácskát. - Nincs veszve semmi, talán az eperfa is megteszi majd…
Blogmustra