Voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, vajon Heinrich von Kleist neve mennyire fogja bevonzani az utca emberét a Petőfi Irodalmi Múzeumba, és bár az utca emberének érdeklődéséről és motivációiról ma sem tudok többet, mint tegnap, azért a május 24-én nyílt Miért éppen Kleist? című kiállításuk megnyitójára mindenképpen érdemes volt elmenni.
Az utca embere, meg a szakma mint olyan
Miért éppen Kleist? A kiállítás címe ez a grammatikailag egyszerű, de amúgy egyáltalán nem könnyen megválaszolható kérdés. Én sem tudom, a kiállítás mennyire szól a szakmának (ha ugyan a szakma mint olyan egy sokoldalú, kissé neurotikus és depresszióra hajlamos 19. századi írózseni és gondolkodó esetében pontosan meghatározható), és mennyire mindenki másnak. Én inkább mindenki másnak éreztem magam, viszont egészen jól szórakoztam. A szakadó eső ellenére majdnem teltház volt a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében, és a több mint másfél órás megnyitóbeszéd-folyamban akadtak kifejezetten üdítő pillanatok.
Botladozó szinkrontolmács, rutinos államtitkár-helyettes
A kiállításmegnyitás műfaját nem újította meg a PIM, sorra következtek a többé-kevésbé ideges, de azért mégiscsak mosolygós beszédek, amelyek Kleist írói munkásságát és a német-magyar irodalmi kapcsolódások fontosságát méltatták. A Frankfurt an der Oder-i Kleist Múzeummal együttműködésben megvalósuló kiállítás egyik célja, hogy ízelítőt adjon a magyar Kleist-recepció fontosabb állomásaiból, teljesítményeiből, és közelebb vigyen az iránta mutatkozó érdeklődés megértéséhez. Ugyanakkor szeretnének kapaszkodókat nyújtani a kleisti univerzummal még csupán ismerkedni kívánók számára is azáltal, hogy felidézik e fordulatos életút sorsdöntő állomásait. (Azt hiszem, többek között én vagyok az, aki a kleisti univerzummal még csupán ismerkedem, pedig láttam már több Kleist-darabot színpadon.)
Időnként éppen az adott a teremben okot a derültségre, amit a szervezők feltehetően nem szántak szórakoztató elemnek: a németről magyarra, magyarról németre fordító szinkrontolmács hölgy leplezetlen flegmatizmusa egyszerre volt zavarba ejtő és megmosolyogtató. Szerencsére az udvarias német vendégek efelett nagyvonalúan elsiklottak. Prőhle Gergely, az EMMI helyettes államtitkára és Márton László író, műfordító egyaránt tökéletes, könnyed németséggel és nem utolsósorban humorral mondták el azt, milyen nagy jelentősége van annak, hogy ez a kiállítás végre létrejöhetett Budapesten. A Kohlhaas Mihály, A Heilbronni Katica és Az eltört korsó írója ma is úgy olvasható, mintha ez a kétszáz év korkülönbség ott sem lenne a művek és a mai olvasó között.
Kleistnek erotikus vibrálása van
Fontos adalék a kiállításhoz: Márton László, Földényi F. László és Forgách András, akik a megnyitón szintén részt vettek, a 2000-es évek elején nagy fába vágták a fejszéjüket. A Jelenkor kiadó pártfogásával készítettek egy olyan Kleist összkiadást, amely tartalmaz minden mûvet, amely fennmaradt tõle. Márton László mondta erről: amikor nekifogtak ennek a kiadásnak, akkor Kleist szabad préda volt, és bizonyos tekintetben még ma is az: “olyan, mint egy nő, akinek éppen nincs barátja, és kifejezetten erotikus vibrálás lengi körül.” Az intim kiállítótérben ez az erotikus vibrálás, és még sok minden más is tetten érhető. Az utóbbi évtizedek színlapjai, magyar fordítók kéziratai, levelezés-részletek, és ami a legfontosabb: mai magyar gondolkodók, írók, költők és rendezők idézetei mindenütt a falakon - és persze maga Kleist írásban és képen. Így elmondva a kiállítás talán kicsit elméletinek tűnik, de higgyék el, cseppet sem az. Kleist igenis menő és mai. Nézzék meg, érdemes.
A bulvár imádta volna
Hegedűs Géza írja Kleistről: „Jól tudja, hogy remekműveket ír, de azt kell látnia, hogy ezek senkinek sem kellenek. A sikertelenség gyötri amúgy is gyenge idegeit. A nők körében sincs sikere. Elszántan készül a halálra, s ezt a véget egy tragikus szerelmi kalanddal akarja elérni. Több leánynak felajánlja, hogy kövessenek el közös öngyilkosságot. Végül akad egy hasonlóképpen zavart lelkű nő, aki szintén a közös halálban kívánja megtalálni a végső szerelmi gyönyört. - Kimennek egy Berlin közelében fák közt kéklő tóhoz. Ott Kleist katonaidejéből megmaradt pisztolyával előbb lelőtte a leányt, majd szíven lőtte önmagát is. - Ilyen szörnyűséges jelenetek olykor az ő drámáiban fordulnak elő.”
Tragikus véget érő szerelmét egy 2014-es osztrák film is feldolgozta.
