Je suis Charlie
A Charlie Hebdo szerkesztősége ellen irányuló merénylet és az utána következő túszdrámák hazai értelmezése nagyon szomorú képet fest a magyarországi közbeszéd állapotáról.Nemcsak Európa, de az egész euroatlanti világ sokkot kapott a párizsi szatirikus lap elleni támadástól és az utána következő három napos embervadászattól. A közösségi médiumokat elárasztották a #JeSuisCharlie hashtaggel jelölt, részvétnyilvánító és szolidaritást kifejező posztok, amelyek nem elsősorban a lappal való azonosulást, hanem az sajtó- és véleményszabadság melletti kiállást jelképezik. Magyarországon is sokan tisztelegtek az újság meggyilkolt munkatársai és a merénylők által kivégzett muzulmán rendőr emléke előtt, számosan azonban már nem sokkal a vérengzés után elkezdték feszegetni az áldozatok felelősségét.
Je suis Szőnyi
A lavina elindítója Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz főszerkesztő-helyettesének logikai hibákat sem nélkülöző cikke volt, amivel sajnos olyan indokolatlanul nagy médiafigyelmet kapott, amit pusztán a munkássága miatt nem érdemelne meg. A kettős mércét jelzi, hogy a középszerű, nem ritkán antifeminista és homofób cikkeket író Szőnyi általában maga sem fogadja meg önnön remek tanácsát, miszerint nem kellene másokat az érzékenységükben megsérteni. Ez valószínűleg azért is lehet így, mert Szőnyinek nem eshet bántódása középkori nézeteinek hangoztatása miatt – de ez így van jól.
Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója is kimaxolta a vallási érzékenység-narratívát, és mindezt nem átallotta a „ki szelet vet, vihart arat” bibliai (!) eredetű közmondással alátámasztani. Nos, lehet úgy értelmezni, hogy Charlie gyilkolja a Prófétát, a Próféta pedig Charlie-t, és hát, aki csúnya karikatúrákat rajzol, az ne csodálkozzon, ha fanatikus terroristák megölik a munkahelyén, csakhogy ez az érvelés nemcsak buta, hanem gyalázatos is. Akkor is, ha a lap karikatúráit viszolyogtatónak gondoljuk. Durva és ízléstelen képeket rajzolni ugyanis nem ugyanaz, mint gépfegyverrel kivégezni valakit, de Szőnyi, Lukács és az elvbarátaik mintha épp azt nem értenék – vagy nem akarnák érteni –, hogy a szekularizált és demokratikus Európa éppen azt jelenti, hogy azt írok és rajzolok, amit szereték, és ezért nem ölnek meg. Sőt, azt is jelenti, hogy sétálhatok rövid szoknyában éjjel az utcán, és nem természetes, ha ezért megerőszakolnak, és még azt is jelenti, hogy azt gondolok, úgy öltözködök, és azzal élek, akit én választok, mert a részvételi demokrácia és a szólásszabadság az egyén felelősségére és választásaira épül. Ezzel Szőnyi Szilárdnak nem kell egyetértenie, és ezen véleményét meg is írhatja, a dolog következménye azonban maximum ez legyen, nem pedig öldöklés, sőt: még csak egy sajtóper se.
Az elmúlt években már kevésbé tragikus ügyek kapcsán is kiderült, hogy Magyarországon a sajtó- és véleményszabadság nincs a legfontosabb ügyek között. Ennek megvannak a jól körülhatárolható történeti okai, az azonban nemcsak elgondolkodtató, hanem rémisztő is, hogy az alapvető demokratikus értékekhez kialakított tudatos viszony a rendszerváltás óta sem tudott a mindennapok részévé válni. A kormány 2010-ben azért tudta első intézkedései között korlátozni a véleménynyilvánítás szabadságát, mert Magyarországon ez az emberek legnagyobb részének nem jelent semmit. Az Origo megkérdőjelezhető módon kirúgott főszerkesztője melletti szimpátiatüntetésen pár százan vettek részt – Pünkösd volt, szünnap, jó idő, inkább mindenki elment fagyizni, fröccsözni, meg a telekre, hiszen kit érdekel egy ilyen megfoghatatlan és átláthatatlan ügy. Ez a hozzáállás a Charlie Hebdo ellen elkövetett merénylet kapcsán is világosan látszik. A különféle fórumokon nemcsak az áldozathibáztatás és a vallási érzékenység megsértésére történő álszent utalások szaporodtak el – egy szekularizált, az államot és az egyházat több száz éve külön kezelő kontinens közepén –, de szorosan a nyomukban ott van a liberálisozás, a firkászozás, a bevándorlózás, és hogy lám, ide vezet a nagy szabadság.
Csakhogy számtalanszor bebizonyosodott, hogy a demokrácia, bár nem tökéletes rendszer, mégis eddig az egyetlen út, amely élhető életet biztosít. Magyarország állítólag szabadságszerető nemzet, ez azonban a gyakorlatban sajnos nem így van. A szabadság, az egyenlőség és a testvériség itt nem alapvető eszmék. A sajtószabadságnál itt fontosabb a rezsicsökkentés és a különféle képzelt ellenségek hibáztatása saját nyomorúságos helyzetünkért, így a multik, az EU, a zsidók, a kommunisták, a zöldek, az USA, Goodfriend meg a drogmaffia mellé most majd beállhatnak a bevándorlók is. Pedig jobban tennénk, ha a söprögetést a saját házunk táján kezdenénk: akkor talán az is világosabb lenne, miért szarik mindenki Magyarországon a sajtószabadságra, és gyűlöli ugyanazzal a lendülettel az újságírókat.
Bármilyen morbid belegondolni, ha itthon hasonló merénylet történne, aligha lenne százezres szimpátiatüntetés a sajtószabadság, a demokratikus értékek és az újságírók mellett – nem azért, mert az emberek gonoszak, hanem mert ezek a fogalmak itt üresek. A legszomorúbb, hogy akárhány #JeSuisCharlie taget teszünk ki, a mi álláspontunkat inkább képviselik Szönyi Szilárd és a véresszájú nyugdíjas kommentelők, mint a Charlie Hebdo meggyilkolt újságírói. Mi itt, a névtelen bloggerek, a bértollnokok, a magukat cenzúrázók, az állami alkalmazottak, a kirúgástól félők, a tüntetés helyett fagyizók: bármennyire is szeretnénk az ellenkezőjét hinni magunkról, de nem vagyunk Charlie. Ha a sokk után levonjuk a tanulságokat, és egyre többen válunk azzá, akiket Szőnyi Szilárd utál, talán még van esélyünk magunkhoz térni. Ne legyen hiábavaló Charlie áldozata.
Az ámokfutásról az összes cikket az Indexen ezen a linken olvashatja.
