Ha csak egy norvég filmet néz meg ebben az évtizedben, akkor Az eltűnés sorrendjében legyen az. A berlini filmfesztivál versenymezőnyében bemutatkozó alkotás talán pont azért szól ekkorát, mert nehéz bármilyen elvárásokkal beülni a moziba. Hiszen mi a fene történhet két órán keresztül a végeláthatatlanul fehér, norvég hómezőkön? Nos, nagyon durva dolgok.
A cselekményről elég annyi, hogy egy norvég falu köztiszteletben álló tagja, Nils, aki hatalmas hókotrójával naponta teszi járhatóvá a környék útjait – ezért még az év embere címet is elnyeri - kénytelen szembenézni fia váratlan halálával. A rendőrség állásfoglalása szerint ez is csak egy drogos fiú szokásos végállomása, ám apja nem hajlandó elfogadni a magyarázatot, inkább úgy dönt, felgöngyölíti az ügyet, és bosszút áll.
Ám ami ebből a göngyölítésből lesz, az elég kemény, bizonyos pontokon igen váratlan, ám mindenképpen nagyon élvezetes, legalábbis a nézők szempontjából. Jó, a percenként arcba fröccsenő erőszak sokkoló, és az operatőri munkának köszönhetően végig szinte még a moziban is hideg van, de tulajdonképpen ezek is csak a sajátos hangulat kötelező elemei.
Stellan Skarsgard színészi képességei eddig sem maradtak rejtve, most is remek, mint jelentéktelenségében is szimpatikus bevándorló, aki akkor is elnézést kér, amikor valaki rálép a lábára a tömegben. Ehhez képest olyan könnyedén és magától értetődően mészárolja le egymás után a kábítószer-terjesztő hálózat tagjait, mintha ez csak egy kedves, norvég népszokás lenne.
Tökéletes ellentétpárt alkot vele a film negatív főhőse, a norvég keresztapa, a Báró. Pal Sverre Valheim Hagen játéka és karaktere is telitalálat, ilyen zseniálisan kikarikírozott, ideggyenge és szerencsétlen gonosz talán Gary Oldman volt utoljára Az ötödik elemben.
Nincs skandináv film sajátos társadalomkritika nélkül, így Az eltűnés sorrendjében is tele van bámulatosan egyszerű, arcba tolt megfejtésekkel: „Egy jóléti államban hideg van. Mert ahol meleg van, ott az emberek nem küzdenek az országért, csak levesznek egy banánt a fáról és kész.”
A morbid humor pont úgy hatalmasodik el a filmen, mint ahogy nő a hullahegy, talán a színre lépő szerb gengszterek azok, akiknél végleg elszakad az utolsó szál is, ami még a józansághoz kötheti a sztorit. A rendező, Hans Petter Moland odafigyel a legapróbb részletekre is, és nem hagyja ki a felkínálkozó ziccereket, legyen az akár csak egy felirat.
Csodálatos gengszterfilm-paródia, bizarr vígjáték, a bosszúálló hős drámája, brutális akciófilm: ez mind benne van Az eltűnés sorrendjében, ami után azért mégis jó kilépni a biztonságosan kaotikus, kelet-európai tavaszba. Még ha itt nem is nő banán a fán.
Magyarországi bemutató: május 8.
