Kötter Tamás elsőkönyves író, a Rablóhalak című novelláskötet szerzője - és sikeres ügyvéd, a felső tízezer tagja, aki írásaiban a saját világát ábrázolja kíméletlen őszinteséggel. De hogyan tűnhetett fel egyik pillanatról a másikra a magyar irodalmi életben egy porschés ügyvéd, egyáltalán, miért akar tarisznyás bölcsészekkel keveredni? És vajon mennyi az irónia, és mennyi az önirónia abban, amit ír? Kötete egyik gyakran előkerülő helyszínén, a Menzában beszélgettünk, ahol - ízig-vérig úriemberként - azonnal pezsgővel kínált.
Miért kezd el egy ügyvéd írni? Miért lettél ügyvéd? Miért lettél író?
Ügyvéd azért lettem, mert nem vettek volna fel a bölcsészkarra akkoriban, amikor a 80-as évek végén egyetemre jelentkeztem. Akkor még sikerágazat volt a történelem-magyar szak. Mindkettőből jó voltam, de annyira nem, hogy egy ilyen komoly megmérettetést biztosan vegyek, így aztán el kellett vetnem a tanári pályát, mint lehetőséget.
Később abban a szerencsében volt részem, hogy egy francia barátom a kezembe adta a Michel Houellebecq regényét, az Elemi részecskéket. Ez a regény volt Európa válasza az Amerikai pszichóra, a francia (illetve az egész nyugat-európai) középosztály és a férfiak problémájával foglalkozik. A könyv olvasása után éreztem azt, hogy Magyarországon is van egy olyan terület, amit egyátalán nem tudott feldolgozni a magyar irodalom.
Úgy éreztem - és most is úgy érzem -, hogy a magyar irodalom a '80-as éveket termeli újra. Pedig azóta már elrobogtak felettünk a '90-es évek is, a kapitalizmus időszaka, és itt vagyunk a kétezres években, egy teljesen megváltozott Európában, egy teljesen megváltozott Magyarországon, teljesen megváltozott társadalmi légkörben. Teljesen új osztályok, csoportok, rétegek jöttek létre, amelyek rendkívül nagy hatással vannak a társadalomra, a magyar irodalom mégse tud ezekkel mit kezdeni. Én meg azt gondoltam, van elég élettapasztalatom, vannak történeteim ebből a szférából, úgyhogy megpróbálom megírni. Inspirált Michel Houellebecq, mert ő nagyon hétköznapi nyelven írja meg ezeket a nagyon fontos problémákat, drasztikus eszközöket használ, szembesíti a társadalmat a problémáival, miközben politikailag egyáltalán nem korrekt, így aztán sok olyan dolgot ki mer mondani, amit más nem.
Az írást rengeteg olvasás kíséri és előzi meg, és ez a te szövegeiden is látszik. Houellebecqet magad hoztad fel, Ellist, Hemingwayt, Carvert a kritika emlegeti veled kapcsolatban. Kiket olvasol még?
Egész életemben olvastam. Bukowskyt szerettem nagyon egy időben. Az íróiskolában tanító mestereim írásait is végigolvastam, mert csak tanulni lehetett belőlük. Márton Lászlótól a történetmesélést lehetett ellesni, Csernától az apró kis csavarokat, Szécsi Noémi történelmi regényeit pedig imádom. A kortársak közül Kerékgyártó István és Jászberényi Sándor előtt felállva tisztelgek. Előbbi a Rükverc realizmusával ragadott meg, utóbbi pedig valószínűleg a magyar Hemingway lesz. Hernádi Gyula is fontos inspiráció volt, van egy kevésbé szürrealisztikus korai könyve, A péntek lépcsőin, ez is nagyon nagy hatást tett rám. De nagyon meghatározó élmény volt Fejes Endrétől a Jó estét nyár, jó estét szerelem, ami a hatvanas években íródott és ugyanezt az elvágyódást, ugyanezt a kitörni akarást, ugyanazt a hazudozást írja le, ami az én hőseim egy részét is jellemzi. Annak a regénynek a főhőse, az esztergályos fiú a korai prototípusa a Rablóhalakban megjelenő csaló-hazudozó gazembereknek, akik itt lézengenek a Liszt Ferenc téren nyáron.
Ugyanakkor azok közt, akikről én írok, ott vannak a társadalom motorjai is: azok, akik naponta 10-12 órát dolgoznak, bankhiteleik vannak, amit rendesen fizetnek általában, a gyerekeiket iskolába járatják, újratermelik a saját nívójukat és erre törekednek is. Nagyon gyakran önkizsákmányolásba menekülnek, hogy fenntartsák az életformájukat. Ők azok, akik betartják a jogszabályokat, az úgynevezett hasznos idióták.
Sikeres ügyvédként dolgozol, családod is van, hogyan fér bele ebbe az idő az írásra, íróiskolára?
Minden nap reggel bemegyek az irodámba és egy órát magamra zárom az ajtót. Viszonylag jó helyzetben vagyok, mert nagyon jó munkatársaim, jó vezetőim vannak, harminc ember dolgozik az irodánkban, így megtehetem. Ezen kívül hétvégéken és esténként írok. Tulajdonképpen hobbivá vált az írás, vagy inkább függőséggé. Az íróiskolára nehéz volt időt szánnom, de megpróbáltam és kiderült, hogy megy.
Milyennek látod a magyar irodalmi életet?
Egy teljesen zárt világnak, amibe lehetetlen külsősként betörni. És nekem sem fog sikerülni, nyilván. Az egész magyar-irodalmi élet egy nagy baráti kör, akik egymásnak adják a stafétát, és néha van egy olyan érzésem, hogy már nem is érdekes, hogy miről írnak.
Azért most megjelent az első könyved, korábban több folyóiratban is publikáltál, szóval többé-kevésbé már benne vagy. Mi adta a lökést ehhez, ha egyébként ilyen reménytelennek látod a helyzeted?
A legnagyobb lökést a Forrás folyóirat adta, amikor az első oda küldött novellámat ismeretlenként is elfogadta. A közlés után pedig kétszer is írt nekem az egyik szerkesztőjük, Pintér Lajos, hogy küldjek még novellákat. Mindez számomra nagyon nagy gesztus volt.
Hogyan kerültél ezek után a Kalligram Kiadóhoz, akik végül megjelentették a Rablóhalakat?
Mészáros Sándort, a Kalligram főszerkesztőjét még az íróiskolából ismerem, tartott nekünk két vagy három órát. Ő egy nagyon nyitott személyiség, nem áll be abba a klikkesedésbe, ami az irodalmi életet jellemzi, ráadásul üzleti alapon közelíti meg az irodalmat. Mindannyiunknak felajánlotta a bemutatkozás lehetőségét, és én éltem vele. Néhány novellám már megjelent folyóiratokban, amikor elvittem hozzá az első összeállításomat. A könyv maga fél év alatt készült el. Úgy érzem, nagyon jól jártam velük, mert egy nagyon jó hírű kiadó, akiktől lehetőséget és szabad kezet kaptam. Persze, mivel kezdő író vagyok, minden tanácsukat elfogadtam. Ugyanígy volt ez a szerkesztéssel, a meghúzással is, mindennel.
A kötetednek vizuálisan is erős karaktert adnak a képregényszerű illusztrációk, ezek honnan?
A borítót és a rajzokat Gyöngyi Attila készítette, akivel egy multinál dolgoztam együtt: programozó, utcai harcos edző, és amatőr karikatúrákat és képregényeket rajzolt már akkoriban is. Elküldtem neki pár novellámat, illusztrálná-e őket, és amit válaszként visszaküldött, annyira megfogott, hogy azonnal felkértem, készítsen mindegyikhez. Szerettem volna vele kicsit megbolondítani a kötetet. A kész rajzokhoz nekem is voltak ötleteim, a kiadó pedig teljesen nyitottan állt a dologhoz, és az eddigi visszajelzések is pozitívak voltak.
Van honlapod, Facebook-oldalad, még Wikipedia szócikked is. Jól látom, hogy tudatosan építed a marketinged?
Igen, minimális energiával és pénzzel felépítettünk egy Facebook-marketinget. A honlapot én csináltam, a Wikipedia szócikket születésnapomra kaptam irodalmár barátaimtól, és folyamatosan frissítik is.
Nem a valódi neveden írsz, a Kötter Tamás írói álnév, az arcod ugyanakkor vállalod. Nem adódhat szerepfeszültség abból, hogy író és ügyvéd is vagy?
Épp azért írok álnéven, hogy ha valaki az interneten keres rá a nevemre, akkor ne egy ügyvédi iroda találataival keveredjenek össze az irodalmi szövegek. Így van egy Kötter Tamás író és van egy ügyvéd, természetesen más néven. De az arcomat mindig is adni akartam hozzá, hogy mindenki felnézzen rám, engem irigyeljen, és sütkérezhessek a dicsőségben - esküszöm, semmi másért! (Nevet.)
A könyvedben érezhető jó adag irónia, az a gyanúm, ez önirónia is egyben.
Teljesen. Azok az emberek, akik nem rendelkeznek öniróniával, nem is kerülhetnek közel hozzám, így válogatom meg a barátaimat is. Aki nem tudja kinevetni saját magát, vagy túlságosan komolyan veszi a szerepét az életben, azzal nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy néha veszítünk, hogy nem vagyunk fontosak, hogy kilencvenkilenc százalékban teljesen elhanyagolható és érdektelen a létezésünk.
Mennyire vallod önéletrajzi ihletésű írónak magad?
Félig-meddig. De inkább olyan vagyok, mint Proust, aki ül a vacsoráknál, hallgatja a történeteket és aztán megírja őket. A történetek javarésze nem velem esett meg, de ezt a légkört szippantom be nap mint nap, és ha valakinek van egy kis képzelőereje, nagyon jó történeteket tud rittyenteni belőle. A figurák viszont archetípusok, nem kellett kitalálnom őket, itt járnak körülöttünk.
Ha már Rablóhalak a kötet címe, te melyik vagy, a fehér cápa?
Igen, egyre inkább. És ez a könyv egyre inkább segít benne.
Így akartad, vagy csak így alakult?
Erre vágytam, egész életemben erre vágytam. Egy Kóny nevű kis faluból származom, Győr mellől. Én magam értem el, amit akartam, magamat pedig Rastignac-i jellemnek tartom, meg a helyzetem is olyan. Mindig Budapesten akartam élni, mert a lehetőségek tárháza Budapest. Mert ez egy igazi város, ahol az emberek kávéházakban reggeliznek, eljárnak vacsorázni, mert éttermek vannak nyitva. Akkor még egy kicsit más volt, de ég és föld a szülőfalumhoz képest.
Mennyire volt kultúrsokk ez egy kis falu után?
Nem ismertem a várost, de együtt voltam katona a csoporttársaimmal, és így már nem idegen közegbe érkeztem, hanem azokhoz, akikkel együtt katonáskodtam. Így azért könnyebb volt.
Milyen az érzelmi háttérországod?
Nagyon jó a családi hátterem, van egy feleségem és egy hétéves kislányom, akiket nagyon szeretek, és ők mindenben támogatnak is. A feleségem az egyik első olvasóm, őt nagyon tisztelem és becsülöm.
És a kislányod mit lát, mit ért ebből az egészből?
A tanárnéniknek azt mondta az iskolában, hogy apa vagy pihen, vagy novellákat ír.
Az írásaidban a nők csak státuszszimbólumként, biodíszletként és szexuális segédeszközként vannak jelen. A tudatos és érző ember mintha hiányozna belőlük, sőt némelyikük önkéntesen válik meg az emberségétől. Tényleg ilyen nőket látsz magad körül?
Igen, és ebben a közegben csak így tudnak érvényesülni. Másrészt pedig ebben a világban egy nőnek az a feladata, hogy egy férfit ékesítsen, a státuszát emelje, miközben a férfinak meg az a feladata, hogy eltartsa a nőt. Ez egy szimbiózis, üzleti kapcsolat.
És te így élsz?
Nem, az én feleségemet nem kell eltartani, igazgató egy biztosítótársaságnál.
Szóval akkor mégsem kell úgy lennie, ahogy a novelláidban írod.
De, így kell lennie. Az életnek vannak vastörvényei, amiket nem tudsz áthágni. Ez nem egy új találmány, ha megnézed a világirodalmat, az ókortól napjainkig ilyen nőalakokkal van tele. De abban a világban, amiről írok, ilyen emberek élnek, én ezeket a nőalakokat személyesen ismerem.
Mégse ilyet választottál magadnak. Hiszen te tudod tisztelni és becsülni a feleséged, akit nem kell eltartani se.
Igen, mert a feleségem egyidős velem, viszont ezek a nőalakok, ha megfigyeled, javarészt fiatal és gyönyörű lányok, akik középkorú vagy idősebb férfiakkal tartanak fenn kapcsolatot. De ez csak egy archetípus, a fiatalságkultuszba a fiatal, hibátlan, feszes testű nők tartoznak bele. Ezek a kiscsajok - Houellebecq-kel szólva - amorális lények: se nem rosszak, se nem jók, hanem a saját kis érdekeik szerint cselekednek, és ha elkövetnek valami gonoszságot, azt sem tudatosan teszik, hanem mert van egy bejáratott útja az életüknek és annak, ahogy adott szituációban viselkedniük kell. És ilyenkor nyilvánvalóan a kor szellemének megfelelően döntenek. Még csak haragudni sem tudsz rájuk, mert szerintem az a férfi, akivel kibabrálnak, csak magára haragudhat. A férfiak ugyanis hajlamosak arra, hogy ha nem kaphatnak meg egy fiatal és gyönyörű testet, addig emelik a tétet, amíg a nő végül elfogadja, mert mit tehetne, mért ne fogadná el. Az örök gyerekek korában ilyenek a férfiak és a nők. Pál Ferenc – aki ferences atya és pszichológus – is ezt mondja, hogy sajnos ezek a realitások: a nők a gazdag pasikra vágynak, akik megadják az életben a lehetőséget egy csomó mindenre. Mindenki a napra tör, persze nem mindenkinek sikerül, de a vágy benne van a nők nagy részében. Vagy mondhatom úgy is, hogy mindenki másképp tör a napra, van aki így.
És miért foglalkoztatott téged ez a téma ennyire?
Engem az egészben az a fiatalságkultusz ragadott meg, ami elöntötte az egész társadalmat. Hogy az emberek már nem vállalnak gyereket, mert a gyerek kötöttség és kötelesség. Mindemellett a fogyasztásnak is a legfőbb akadálya, mert a szabadidődet veszi el, nem tudsz fogyasztani mellette. Így az maradt a nyugati társadalomnak, hogy a soha fel nem növő gyerekek a korát éljük. Mindenki örökké fiatal akar maradni, különböző kúrákon veszünk részt - persze, én is -, sportolunk éjjel-nappal, és még a negyvenesek is olyan életformát alakítanak ki maguknak, amilyet elméletileg egy normális társadalomban a huszonévesek élhetnének.
Nincs olyan pont, amikor felnőnek?
De, abban a pillanatban, amikor megtörnek, amikor már nem tudják fenntartani a fiatalság látszatát.
Van- e kitörési lehetősége a szereplőidnek?
„Nincs kijárat”– mondja Bret Easton Ellis. Mindenki meghatározott pályát ír le az életében és a helyzetek predesztinálják. Talán, ha valamelyik főhősnek levágná mondjuk egy vonat a lábát, akkor elgondolkodna az életén.
Ezek után adódik a kérdés, milyen nőnek szeretnéd majd látni a lányodat?
Egy igazi rablóhalnak. Olyannak, aki azt mondja, én vagyok a középpontban, aki maga irányítja a dolgokat maga körül. Egy lánynak a hegyről. Budapesten van egy ilyen kategória, a “lány a hegyről”, hát akkor legyen ő a lány a hegyről.
Lesz folytatása a Rablóhalaknak?
Van, már kész is van, Dögkeselyűk címmel. Térben és időben zártabb a történet. Ez az első kötet mozaikszerűbb, mert mindenfelé kitekintgettem - Liszt Ferenc tér, szélhámosok világa, multicégek, multi level marketing -, szóval inkább tablószerű a dolog. A Dögkeselyűket pedig összesűrítettem egyetlen irodaházba, ahol egy több mint száz ügyvédet foglalkoztató ügyvédi iroda egy csoportjának a történeteit mondják a csoport tagjai egyes szám első személyben és jelenidőben. Novellafüzér, kicsit olyan, mint az Amerikai pszicho csak itt nyolc hang váltogatja egymást.
A novella, novellafüzér kezdetű út általában egyenesen vezet a regény felé.
Írtam már egy harmadik kötetet is, ami szintén egy novellafüzér, így a novelláskötetek majd trilógiává egészülnek ki. Ebben az egyik írás főhőse egy new age-es ezoterikába menekülő nő, ő tér majd vissza a regényben, ő írja meg a visszaemlékezéseit huszonöttől negyvenöt éves koráig. Ő is egy cápa, akit végül széttépnek.
Lesz valaha más témád ezen a világon kívül?
Nem. Ahogy halad előre az életem, talán ugyanebben a szférában tudom majd megírni. Még szomorúbbnak, még letargikusabbnak, de az is lehet, hogy lejár a szavatosságom, és három vagy négy kötet után kiszállok és az emlékeimből élek.
Mi van, ha választanod kell az írás és az ügyvédi karrier között?
Akkor mindenképpen a Porschémat választom. De remélem, nem fog kelleni, mert ez a kettő most jól megfér egymás mellett.
