Bernardo Bertolucci a 2003-as Álmodozók óta nem forgatott, ám most mégis úgy érezte, van még mondanivalója rajongói számára, és megrendezte az Én és te című filmet. Ha az Utolsó tangó Párizsban rendezője filmet készít, azt mindig dráma kategóriába sorolják, nem történt ez másképp az Én és te című filmmel se. Mondjuk, nehezen is lehet besorolni a mestert máshová, ráadásul új filmjétől sem fogja senki majd a hasát a nevetéstől, míg nézi.
A történet szerint egy magának való kamasz, Lorenzo (Jacopo Olmo Antinori) ahelyett, hogy osztálytársaival síelni menne, inkább elbújik házuk pincéjében, mert semmi másra nem vágyik, csak a magányra és némi hangyatársaságra. De nincs szerencséje, mert a rejtekhelyén rátalál rég nem látott huszonéves féltestvére, Olivia (Tea Falco), aki a heroinról próbál meg lejönni, és mivel erre máshol nincs lehetősége, ő is beköltözik a pincébe. Hogy ki a gyerek és ki a felnőtt, nem teljesen egyértelmű a filmben, mint ahogy az sem, halad-e egyáltalán bármi felé kettejük kapcsolata.
A másfél órás történet egyedül Bertolucci jó színészválasztása miatt nem fullad a totális unalomba, Jacopo Olmo Antinori zseniálisan hozza a meg nem értett hangyás fiút, akinek a magány sokkal többet jelent bármiféle emberi kapcsolatnál, míg Tea Falco még esetlenségében is annyira gyönyörű, hogy lázadásának minden mozzanata igazi, sőt azt is könnyű elképzelni, hogy mégsem lehet az élet annyira egyszerű pusztán azért, mert valaki szépnek születik. Sőt.
Ezektől függetlenül nem emiatt a rendezése miatt lesz Bernardo Bertolucci halhatatlan a filmművészetben, a film alatt végig azon gondolkoztam, hogy pontosan mi végre kellett ez a mozi, már azt leszámítva, hogy az idős mester nyilván már unatkozott munka nélkül. A történet lapos és kiszámítható, és bár a végére mintha magára találna, mégis, az embernek valahogy hiányérzete támad a befejezéssel kapcsolatban, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem lehet sétagalopp lejönni a heroinról.
Egy egész napos melankólián és a Space Oddity folyamatos dalolászásán kívül nem ad túl sokat az Én és te, mégsem nevezhető kellemetlen filmnek. Ha másért nem is, Tea Falco miatt talán mégis megéri azt a bő másfél órát, amiben Bertolucci újra visszatér a személyes kapcsolatok kis térben való boncolgatásához.
