A minap egy-egy sárga szórólapot lobogtatva jöttek haza a gyerekek az iskolából, közepén egy hatalmas, randa pókkal, és már indult is a könyörgés: anya, ugye elmegyünk az ízeltlábú kiállításra?! Azt írják, MEGA EXPO, hú, biztos lesz madárpók is, meg kamcsatkai óriás tarisznyarák – oltogatták egymást a gyerekek. El kell mennünk, úgyis kedvezményes, még kuponunk is van hozzá – győzködtek engem, én meg, a lelkesedésüket látva, meg mivel hirtelen nem jutott eszembe más program, kissé bizonytalanul bólintottam, legyen.
Nekem semmi bajom az ízeltlábúakkal úgy általában, vannak ízeltlábú barátaim, mint például itt a sarokban Guszti, a pók, akivel jól elvagyunk hónapok óta, és egy hangos szó sem volt még köztünk. Még a rovarokkal sincs bajom, különben mire jönnének a kismadarak a kertembe? Hanem az ilyen nyomulással, na, azzal nem tudok mit kezdeni.
Az efféle vándorkiállításokat szigorúan az iskolák és az óvodák kapujában hirdeti a szervező, úgy, hogy a gyerekek csak akkor ne vegyék észre a plakátot, ha csuklyával a fejükön viszem be őket az intézménybe. De még az sem jelent biztos megoldást, egyrészt, mert mire meglátom, hogy gáz van, általában már késő, ők is meglátták, másrészt pedig bent tutira a kezükbe nyomja valaki a „kupont”, ami a soha fel nem tüntetett összegű belépődíjból jogosít némi kedvezményre. Vagy nagy betűkkel rá van írva, hogy a gyereknek ingyenes, aztán a helyszínen derül ki, hogy a felnőttjegy viszont négyezer.
Szóval, elmentünk a kiállításra, amit a helyi művelődési ház kistermében rendeztek be (MEGA EXPO!), és egy délutánon keresztül volt megtekinthető. Nem kellett annyi, öt perc alatt végeztünk. Körben tizenöt-húsz terráriumban, néhány mérsékelten érdekes ízeltlábú faj zizgett, (kamcsatkai óriás tarisznyarák és más vízi lény persze nem volt), középen pedig, láss csodát, preparátumok.
De olyan bénák, hogy még a gyerekek se vették be. A látványosság a legócskább kínai bolt fröccsöntött kínálatába illett leginkább, és valószínűleg valóban onnan szerezték be, még arra se vették a fáradságot, hogy a kínai jeleket leszedjék róluk. Bár lehet, hogy eleve ez volt a koncepció: aki a latin és kínai névből rájön a magyar elnevezésre, az kap ajándékba egy botsáskát, vagy valami.
A gyerekek kicsit csalódottak voltak, én kicsit ideges, nem a pénz, és nem a rászánt idő miatt, hanem mert már megint sikerült hülyére venniük. Pedig hányszor megfogadtam, hogy soha többet nem megyünk el ilyen nyomulós „kiállításra”! Csak hát soha nem lehet tudni előre, hogy milyen lesz.
Előfordult, hogy tényleg sokféle állatot lehetett megcsodálni, és tényleg megérte elmenni. Az átlag viszont nem ez, nagyon nem. A legalja kétségtelenül egy dino kiállítás volt, (így utólag nem is tudom, mit vártam, élő dinoszauruszokat, vagy mit?), ami nagyjából a százforintos boltokban kapható, „tíz darab egy csomagban” fröccsöntött játék dinoszauruszoknak volt az embernagyságú másolata. Ez a látványosság nagyjából 22 másodpercig kötötte le a családot, de abban már a döbbenettől való lefagyásunk is benne volt. Mindezt fejenként ezer forintért.
Olyan madárkiállításon is voltunk, amit egy húsz négyzetméteres helyiségben rendeztek, az állatokból semmit sem lehetett látni a tömeg miatt, mégis beengedtek, és még ők voltak fölháborodva, amikor visszakértük a pénzünket.
Körbekérdeztem az ország különböző pontjain élő barátnőimet, hogy voltak-e hasonló élményeik. Kiderült, a legtöbben nagyon is ismerik az érzést, bár van földrajzi szórás, a budapestiek szerint évi egy-két alkalom van, a vidékiek viszont azt mondták, évente legalább ötször kellene kicselezniük és elgáncsolniuk az ilyen próbálkozásokat, és legalább Tropicariumot vagy gyerekzsúrt ígérni a kölyköknek, hogy a nyomulós reklám után ne ragaszkodjanak a teljességgel kiszámíthatatlan minőségű kiállítás felkereséséhez. Jobb híján, mivel a legtöbb magyarországi kisvárosban és faluban, különösen télen, tényleg nem túl gazdag a programkínálat.
Ne nézzék le ezért a vidéki embereket! Gondoljanak inkább Aureliano Buendíára a Száz év magányból, aki csodálatos látványosságként jeget ment nézni, később mégis ezredes lett belőle, és nemzett legalább 17 gyereket (szintén Aureliano Buendía mind), de inkább tizenkilencet. Szóval lehet attól valakiből sikeres ember társadalmi és biológiai értelemben egyaránt, hogy béna látványosságokon nő fel, legyenek hát elnézőek!
Én is az vagyok, ezért azt is készséggel elfogadom, hogy télen is élniük kell valamiből a vándorcirkuszoknak, a tigrist meg nem biztonságos a vidéki művelődési házak (szerencsére legalább fűtött) kistermében mutogatni, habár arra főleg lenne érdeklődés. Úgyhogy ez marad, a húsz terrárium. Nem baj, vidékre, kabát alá ez is jó lesz.
