A gyermekkori mozgásos terápiák és fejlesztések egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Nem csoda, hiszen mai tudásunk szerint a korai fejlődés során az érzékelés, az észlelés, a mozgás és az anya-gyerek kapcsolati élmények szorosan összefonódnak, a mozgás- és érzékszervi fejlődés a környezettel való interakció során zajlik. Kiemelten fontos ebben a korban a taktilis ingerlés (magyarul az érintés, tapintás) és a vesztibuláris, vagyis egyensúlyszervi ingerlés, mely a csecsemők, kisgyermekek teljes fejlődésére kihathat.
Nemrégiben jelent meg egy ezzel kapcsolatos tanulmánykötet, amely a dinamikus szenzoros terápiáról (DSZIT) és határterületeiről kíván összefoglaló képet nyújtani. A Billenések c. könyvből megtudhatjuk, mire valók az ölbeli játékok és mire alkalmas a DSZIT; miben fejlődnek máshogy a babák az afrikai dzsungelben, a nagyvárosban, vagy épp zsúfolt árvaházakban; hogyan függenek össze testi és lelki működéseink.
Dr. Szvatkó Anna gyógypedagógus és klinikai gyermek-szakpszichológus a Lelki Egészségvédő Alapítvány DSZIT-műhelyének vezetője, a Billenések c. tanulmánykötet szerkesztője és egyik szerzője. Vele beszélgettünk fejlesztési kényszerről, mondókákról, mozgás és lelki fejlődés, játék és terápia viszonyáról.
Mi az a dinamikus szenzoros integrációs terápia, miben különbözik az Ayres-terápiától?
Anne Jean Ayres nevéhez kapcsolódik a szenzoros integrációs terápia, mert az ő úttörő elképzelései alapján alakult ki ez az eljárás a hetvenes évek elején Los Angelesben. A módszer magyarországi története is lassan harminc éves, nem csoda hát, ha több irányzat érzi magához közel állónak, és munkája egy részében felhasználja elveit vagy gyakorlatát.
A dinamikus szenzoros integrációs terápia, mely, ha lehet, még nehézkesebben kimondható, ezért röviden DSZIT-nek nevezünk, az Ayres-terápia lényegét megtartó, de specifikusan hazai eljárás.
A DSZIT- terápia döntően mozgásos, játékra épülő, de pszichoterápiás megfontolásokat is tartalmazó terápiás keret, melyben a gyerekek megélhetik önállóságukat, saját testük felett megvalósítható kontrolljukat, értelmes alkalmazkodásukat a környezetükhöz – mindezt valós fizikai térben, saját motivációjuk öröme és felelőssége alapján.
Hol van a "helye" a terápiák között? Inkább mozgás? Vagy inkább személyiségfejlesztés vagy értelmi fejlesztés?
A DSZIT egyszerre fejleszti a mozgást és a mozgáshoz kapcsolódó értelmi és érzelmi területeket, és ezek lehetséges kapcsolódását. Ez a nevében szereplő integráció lényege is, összekapcsolni az életünkben oly fontos mozgásokat azok érzelmi komponenseivel.
Vegyünk egy példát! Ha egy kisgyerek leküzdve félelmét a magasságtól, felmászik a csúszda tetejére, az első dolga, hogy körbenézzen: látta-e őt az anyukája? Olvassa az arcáról, a tekintetéből, hogy mit szólt ehhez, büszke-e rá, nincs-e ebben túlzottan sok veszély, szabad-e ezt csinálni? És ha megkapja az akár szemvillanásnyi figyelmet, elismerést, akkor boldogan csúszik lefele, miközben egyre magasabb szinten működteti az idegrendszerét, egyre pontosabb mozgásterveket készít, egyre pontosabban kivitelezi azokat, és egyre biztonságosabban érzi, hogy ő otthonos a világban, képes annak kihívásait megfelelő önbizalommal kezelni.
A terápiás helyzetben ahhoz segítjük hozzá a gyerekeket, hogy merjenek kísérletezni, küzdjenek meg a gravitációval, ami időnként, különböző testi és lelki sérülés miatt számukra komoly feladat, - de közben kísérjük őket, visszajelzünk, bátorítunk, és ha szükséges, akkor igyekszünk közösen megérteni, hogy egy-egy mozgásos megnyilvánulás hogyan kapcsolódik az életükhöz, nehézségeikhez.
Miért fontos a korai életkorban a testkontaktus és az egyensúlyszervi ingerlés? Milyen hétköznapi helyzetekben valósul ez meg?
Az egész élet során fontos mindkettő, de valóban a kisgyermeknek a legfontosabb. Ez a két legkorábban kialakuló érzékelési csatornánk, mely már a méhen belüli életben is alapinformációkat szolgáltat. Az egyensúlyszervi és tapintásos élmények a kisgyermekkor teljes ideje alatt hozzájárulnak a fejlődő szervezet jó működéséhez, az idegrendszer éréséhez, az enyhébb fejlődési problémák kiegyensúlyozódásához. Amit azonban kevesen vesznek számításba, hogy mindkét rendszer közeli kapcsolatban van fantáziavilágunkkal, ötletességünkkel is.
A legelterjedtebb hétköznapi példákat tudom mindennek alátámasztására felhozni: az ölbeli játékokat, a hintázást, homokozást, sarazást, vizezést, ugróiskolát, körjátékokat, és szinte a végtelenségig sorolhatnám a világ minden részén játszott gyermekjátékokat.
Miben különbözik a DSZIT és az ölbeli játékok, mi bennük a közös?
Hogy ezek a játékok terápiás eszközökké váltak, az részben civilizációs ártalom. Az egészségesen fejlődő gyerekek esetében az ölbeli játékok az anya-gyerek kapcsolat elmélyítését szolgálják, vagy egyszerűen olyan eszközök az anyák kezében, amellyel szórakoztatják vagy megnyugtatják gyermekeiket, miközben – nem is tudva róla – neuropszichológiai prevenciós tréningben részesítik őket.
A kisbabák ringatása, zötyögtetése, csiklandozása és simogatása csodálatos módon segíti őket abban, hogy fejlesszék önmagukat. A játékok ilyen természetű hatása tehát közös a kultúra által átörökített játszási szokásokban és a terápiában. A különbség a rászorultság fokában van.
Az idegrendszerileg lassabban vagy atipikusan fejlődő gyerekeknél, akiknek létszáma erőteljesen nőni látszik, és ezt főként civilizációs hatásoknak tulajdoníthatjuk, körültekintő terápiás közeget kell biztosítani ahhoz, hogy ezek az ingerlések specifikus módon elérjék őket, és segítsenek nekik.
A DSZIT során valójában tornázik a baba vagy játszik?
A DSZIT-terápiában a gyerekek mozgásos játékokat játszanak, minél kisebbek, annál inkább. Ez teszi majd képessé őket arra, hogy megfelelő érettség elérésekor megszülethessen a kedvük és kitartásuk arra, hogy tornázzanak, sportoljanak, eredményeket akarjanak elérni az élet bármely területén.
Az a nyugati gyakorlat, ahogy a babákkal bánunk, hátrányosan befolyásolhatja a mozgásfejlődést? Igaz, hogy a természeti népek babagondozási gyakorlata tele van taktilis és egyensúlyszervi ingerléssel, a miénk pedig kevésbé?
A kérdés olyannyira akadémikus jellegű, hogy nem tudom megválaszolni. Mi, akik itt és így élünk, ilyen táplálékot fogyasztunk, és ilyen levegőt szívunk, szűk terekbe zsúfolódunk, és szinte nem is ismerjük a horizontot, de gyakran a szomszédunkat sem – mi így gondozzuk a kisbabáinkat, valóban kevesebb taktilis és vesztibuláris ingerléssel. Ez nyilvánvalóan nem jó, de mégsem az a megoldás, hogy visszamegyünk az őserdőbe, mert ott már nem tudnánk talpon maradni.
Úgy vélem, hogy minden kultúra megteremti magának azokat a formákat és technikákat, amellyel a saját fennmaradását biztosítja. Néha pontosan azt, hogy visszafordul az ősi tapasztalatokhoz és meglátja benne az „újat”. Az egyik család többet tud ezekből alkalmazni, a másik ízlése szerint kevesebbet. Semmiképpen nem erőltethető a természetesség, pontosan ezekben a korai élményekben a hiteltelenség a legnagyobb veszély. Itt nem lehet büntetlenül hazudni, a kimódolt simogatás jobban fáj, mint az a simogatás, amelyik elmaradt.
Mit gondolsz a napjainkban eluralkodott fejlesztési kényszerről, hogy minden amúgy egészséges gyereket fejleszteni kell, fejlesztőjátékkal és tréningekkel?
Rosszakat gondolok róla, a kötetben ezeket ki is fejtem. Kifejezetten káros – nem feltétlen az, ami egy fejlesztő órán történik egy gyerekkel, hanem az a gondolkodásmód, amely ezt a fejlesztéspiacot működteti. A magukra adó szülők már a néhány hónapos kisbaba mellett is az iskoláztatásától rettegnek, gyermekük sikerességét, a versenyképességét szeretnék biztosítani. És közben elfelejtenek örülni a gyereküknek, együtt élni, élményeiket megosztani velük, mesélni nekik.
Kiknek "kell" DSZIT, illetve kiknek használ?
Tanulási zavaroknál, figyelemzavaroknál, hiperaktivitásnál, elhúzódó betegségek esetén, pszichoszomatikus tünetképzésnél, súlyos beszédproblémáknál, autisztikus tüneteknél érdemes ezzel kezdeni. Úgy látjuk, hogy igen hasznos korai életkorban, és funkciók egész nyalábját indíthatja be, de sok gyerek még alsó tagozatban is szinte nem is közelíthető meg más eljárással. Ez a terápiás eljárás sok esetben képessé teszi a gyerekeket arra, hogy más, ücsörgősebb, beszélősebb, szabályozottabb terápiákban, fejlesztésekben vegyenek részt.
Milyen életkorban érdemes vele dolgozni, létezik-e valamilyen időablak?
Az életkorról egyre inkább azt hiszem, hogy ezzel a metódussal minden életkorú embernek tudunk mondani valamit saját magáról. Nyilván a megközelítés más egy kisgyereknél és más egy hajlott korú, esetleg agysérült felnőttnél, de az elv ugyanaz. Az értelmesen, saját szándéka alapján mozgó testünkben hihetetlen sok meglepetés és tudás van, a mozgásterápia ráirányíthatja minderre a figyelmünket. Az ablak talán soha nem zárul be teljesen.
Tapasztalataid tükrében mit tanácsolnál a kisgyerekes anyukáknak?
Figyeljék a gyermekeiket, hogy milyen mozgásformákat részesítenek előnyben, és játsszanak ezekkel, bátorítsák őket, még akkor is, ha ezek nem szokványosak! Legyen ezekből közös játék, fűzzenek hozzá mondókákat, „vicces” hangokat, később mesei fordulatokat! Nem érdemes aggodalmaskodni, hogy ez butaságokhoz vezet, bízzanak magukban és a gyermekükben, a közös élmény mindkét résztvevő számára felszabadító.
Nézzék meg ilyen szemmel az ősi és népi mondókákat, melyeken évezredek gyermekei nőttek fel, csupa „butáskodás”. Mi az, hogy apacuka, meg hóc-hóc katona, meg tea-cukor-citrom-rum-csinnadratta bumm-bumm-bumm! És még közben dülöngélünk, döcögtetünk, csipkedünk? Igen, ezek is a múlt mély kútjában vannak, és az a szerepük, hogy kéznél legyenek, ha nem tudjuk, hogy mit tegyünk.
Élő örökségünk, használjuk saját kedvünk szerint, pont úgy, ahogyan nekünk és a gyerekünknek jól esik. Ez a legeredményesebb fejlesztés. És, ha mégis úgy látjuk, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan kellene, bátran keressünk fel DSZIT-terapeutát, és konzultáljunk vele újabb utak érdekében.
