Kiri Westby szabadúszó író, blogger, otthonlévő anyuka, és rendszeres marihuánafogyasztó. Az Egyesült Államokban, Colorado államban lakik, az USA egyik olyan államában, amely már legalizálta a rekreációs célú fűfogyasztást. Magyarul ez azt jelenti, nem tekintik büntetendőnek, ha valaki ahelyett, hogy este legurítana egy sört, inkább teker egyet magának.
Kiri saját bevallása szerint azért vállalta, hogy ő lesz az, aki előrukkol a farbával, mert ő már megteheti ezt anélkül, hogy attól kéne félnie, börtönbe kerül, vagy elveszik tőle a gyerekeit.
Mi nem tartunk itt, gyanítom, egy jó darabig nem is fogunk. De ez nem jelenti azt, hogy Magyarországon ne élnének olyan szülők, akik esténként elszívnak egy-egy spanglit. Élnek ilyenek, sokan. Csak ők nem engedhetik meg maguknak, hogy felvessék ezt a kérdést. Pedig ez egy olyan téma, amiről érdemes és fontos lenne beszélni. Mert a gyerekeinket is meg kell tanítani arra, hogyan használják ésszel a szembejövő szereket, legyen az alkohol, fű, vagy dizájnerdrog. Mert szembe fognak jönni, ebben az egyben legalább biztosak lehetünk.
Átadjuk a szót Kiri Westby-nek:
"Erről nem lesz könnyű írni.
Először is, aggódom, hogy az olvasók meg fogják kérdőjelezni, jó szülő vagyok-e, és azért is, hogy készülhetek egy látogatásra a gyámügytől.
Másodszor pedig ott a családom, akik közül sokan nagyon jól ismernek, mások viszont abszolút sokkolónak találhatják ezt. És akkor még nem említettem a közvetlen családom, és persze a gyerekeimet, akiket szintén eltalálhatnak a szétrepülő repeszek.
Utolsósorban pedig ott a karrierem. Bár ez az írás csak az életem kis részéről szól, hatása lehet az egész szakmai utamra, és ez a hatás igen hosszútávú lehet.
Beszéljünk nyíltan: a füvet szívok kifejezés hatására az IQ-m egyből néhány pontot esett a fejekben. Annak ellenére, hogy meggyőző kutatások állítják, hogy a marihuána - szemben az alkohollal és a dohányzással - nem károsítja tartósan az agyműködést, mégis, a délután kettőkor mackónadrágban a kanapén chipsező, feltápászkodni képtelen alak képét hívja elő.
És egy picit azért is aggódom, hogy mostantól bárkivel kerülök is kapcsolatba, akár személyes okokból, akár szakmai ügyekben, mindenki azt kérdezi majd magától, vajon be vagyok-e éppen szívva.
De valakinek el kell kezdeni erről beszélni, és én sosem választottam a könnyebbik utat. (Ráadásul úgy gondolom, valakinek Coloradóból vagy Oregonból kell elkezdeni, hogy senki ne kerüljön börtönbe, vagy vegyék el a gyerekeit az őszinteségért.)
Úgyhogy hajrá, kimondom (bocs, anya!):
Itthonlévő anya vagyok, és füves vagyok.
(Azt mondják a barátaim, füvesnek lenni azt jelenti, hogy valaki heti három alkalomnál többször szív, ami azt jelenti, hogy vannak olyan hetek, amikor duplafüves vagyok)
Ezt leírni egyszerre felszabadító és rémisztő. De miért? Coloradóban lakom, ahol megengedett, hogy füvet vegyek, birtokoljak, és az otthonomban elszívjam. Egyszerűen beiktatok plusz egy állomást a szokásos köreimbe, és beugrom egy kis fűért a benzinkút és a bevásárlás között.
Úgyhogy, azok után, hogy a közelmúltban kiemelkedtünk a marihuána illegalitásából, akár mondhatom is, igazán ideje lenne fellibbenteni a fátylat a fű és az anyaság kapcsolatáról.
(Igen, tudom, hogy apák is szívnak füvet, de ez most nem róluk szól.)
Egyáltalán nem szokatlan, hogy amikor felszedjük a gyerekeket az iskolában, az anyukák megbeszélik az esti terveiket. "Ma este elmegyünk néhány barátommal, iszunk pár pohárral, gyere te is!" Vagy: "Amilyen rémes napom volt, alig várom, hogy végre otthon legyek, és megigyak egy-két pohár bort!" Vagy: "Ó anyám, jól esne egy pia később. Ráérsz?"
Olyan gyakran szeretném azt válaszolni, hogy "Tudod, az alkoholtól nem érzem magam túl jól, de mit szólnál, ha átjönnél, és szívnánk egy kis bio, gondosan termesztett Indica-t, amit épp most szereztem?" De nem merem.
(És most eszembe jutottak azok a konkrét anyák a lányom iskolájából, akik ezt elolvashatják, és rájönnek, miket gondolok, és el fognak ítélni ezért. Ahhh, tényleg megírom ezt?)
Boulderiként [Coloradói város] nyilván nem én vagyok az egyetlen anya, aki szokott szívni. Sőt, azt gondolom, valójában sokan vagyunk. Néha egymásra ismerünk, és ilyenkor suttogások és kacsintások testvérisége szövődik közöttünk, amit összefog az egyetértés és a társadalmi szégyen.
Ezzel ellentétben viszont az alkohol tökéletesen elfogadott módja annak, hogy az anyák egy hosszú nap után levezessék a munka és/vagy szülői lét fáradtságát és feszültségét. Legtöbben úgy nőttünk fel, hogy időnként láttuk anyáinkat inni, és minden fontosabb nevelésről szóló tévéműsorban szerepet kapnak anyák, akik alkoholt isznak (néha a vacsora mellé, amikor még "szolgálatban vannak", vagy lefektetés után, amikor aztán tényleg leereszthetnek végre). Ez normális, megszokott, mert anyának lenni nehéz, és mindannyiunkra ráfér egy kis lazítás időnként.
Na, akkor most gondoljunk a képzeletbeli anyukára, aki a vacsoraasztalnál rápippant, miközben az egész család ott van körülötte. A nézők fegyvert fognának, és a műsort azonnal levennék a képernyőről, mert károsan befolyásolja a gyerekeket.
De tényleg levennék?
Nagy rajongója vagyok a Szülőnek lenni sorozatnak. Múlt héten két nagykorú srácot mutattak, akik szuperbeszívva jelentek meg a családi vacsoránál. Húsz évvel ezelőtt, amikor én voltam tinédzser, ebből óriási családi balhé kerekedett volna, és a végső erkölcsi üzenet azt magyarázta volna el, miért rossz a fű, és hogyan teszi tönkre a családokat.
De az idők változnak. A múlt heti Szülőnek lenniben a srácokat lehordták, amiért ilyen állapotban jelentek meg a vacsoránál, de elég könnyedén vették, és nem is sokáig volt erről szó. Végül is, Kaliforniáról van szó, és a sorozatban szereplő szülők legnagyobb része szívott egyszer-kétszer az adások alatt. (valójában a marihuána orvosi alkalmazása hatalmas segítség volt egyiküknek, amikor a mellrákkal küzdött.)
A szülők a tévében leginkább azért nehezteltek, hogy a srácok rosszul választották ki, mikor szívjanak füvet, nem pedig azon, hogy szívtak. Ez az a finom lépés, melynek megtétele ránk, mint szülői generációra vár.
A lányom olyan világban nő föl, ahol a marihuána legális és elérhető. Mint az italboltok, előbb-utóbb fűboltok is lesznek minden harmadik utcasarkon. És úgy tűnik, csak idő kérdése a marihuána dekriminalizálása országszerte, és a gyerekeink legnagyobb része egy ilyen világban fog élni.
Szóval, hogyan reagálunk mi, odaadó és gyerekeink nevelésében aktívan részt vevő szülők a megváltozott valóságra?
Manapság, amikor a kislányom megkérdezi, beleihat-e apa sörébe, azt mondjuk: "nem, ez egy felnőtt ital, amitől te rosszul éreznéd magad", és ezt megérti. Ezek a szabályok. Ugyanúgy, ahogy megtanítottuk neki, hogy a hősugárzóval megégetheti magát, és hogy a mosogató alatti tisztítószerekhez szigorúan tilos hozzányúlni.
Úgy döntöttünk, eldugjuk a füvet, ugyanúgy, ahogy a szüleim is tették, sötétedés után sunyin kiosontak beszívni, félve attól, mit fognak mondani mások. De ezzel körülbelül 10 éves korunkig tudtak megvezetni minket a bátyámmal, ekkorról származik az első emlékem arról, hogy füvet találtam. Innentől ez hamar izgalmas kincskereséssé vált, amitől csak még vonzóbb lett az egész. Gyerekkoromban a fű illegális volt, tabu, de majdnem mindenkinek az anyja vagy apja dugdosott belőle valamennyit az alsóneműs fiókjában. (És ezt biztosan állíthatom, miután évekig voltam bébiszitter tiniként.)
Szóval, saját tapasztalatomból tudom, hogy ha dugdosom, és nem vagyok hajlandó beszélni róla, csak vágyaik tárgyává teszem. Ha viszont nyíltan előttük csinálom, annak ellenére felelőtlen szülőnek érezném magam, hogy legális - teljesen mindegy, milyen alternatív gyerekkorom volt, Nancy Reagen feje bukkan fel a gondolataimban, ahogy azt mondja: "Csak mondj nemet" meg, hogy "Kapudrog!". Ha hazudok a lányomnak arról, hogy magam is szívok, akkor hipokrita leszek, akiben nem lehet megbízni. Márpedig, jönni fog a tinédzserkor, amin át kell még jutnunk.
Kell lennie egy egészséges középútnak. Ahogy nem ellenezzük a konyhakések létezését, csak azért, mert le lehet vágni velük valaki ujját, nem állíthatjuk meg a folyamatot, ahogy a fű visszatér a hétköznapokba. El kell fogadnunk, hogy a marihuána visszatér a sötét sikátorokból az otthonainkba, közvetlenül a viszkisüveg és a fájdalomcsillapító mellé, és ennek megfelelően kell felkészítenünk a gyerekeinket is.
Az egyetlen általam ismert módszer a teljes őszinteség a gyerekekkel és saját magammal is. A szégyenkezés és a titkolózás még több szégyenkezést és titkolózást szül. És abból, amit láttam, az következik, hogy nem fognak nekünk elmondani dolgokat, ha elveszítjük a gyerekeink bizalmát, ami pedig oda vezethet, hogy bajuk esik valamilyen szertől. Minden szertől lehet bajuk, ha túl sokat használják, és ez a legfontosabb lecke, amit meg kell nekik tanítani. Nem tagadhatjuk le, hogy szívunk, de közvetíthetjük az ezzel kapcsolatos elveinket, és így mutathatunk nekik példát az egészséges döntéseinkről. És ahhoz, hogy ezt tegyük, el kell kezdeni beszélni erről.
Szóval, Maya, amikor elég idős leszel ahhoz, hogy ezt elolvasd, szeretném, hogy tudd, szoktam szívni. De odafigyelek rá, hogy mennyit, mikor és hol, és a te biztonságod és egészséged mindig elsődleges szempont, mint ahogy az alkohollal kapcsolatban is így van ez. Megígérem, ahogy nagykorú leszel, megtanítalak majd ugyanerre minden legális szerrel kapcsolatban, hogy értékeld az egészséged és a hosszú életet. Eközben a világot az erő és az őszinteség felé vezetjük a szégyenkezés és titkolózás helyett.
Hát, ez volt az én nagy vallomásom.
Azok után, hogy összeszedtem a bátorságomat ezt leírni, összeszedik-e önök is a kommenteléshez? Olyan szülő, aki szintén szokott szívni? Vagy úgy gondolja, le kellene engem tartóztatni? Szeretnek még? (Ez a kérdés mindenek fölött az anyósomnak szól.)
Őszinte hívük: Kiri Westby"
Eddig tartott a vallomás. A hazai helyzet még annyival bonyolultabb, hogy hiába lenne valaki híve az őszinteségnek - pont azért, hogy hiteles maradjon a gyerek szemében, és segítsen neki megtanulni a felelős, tudatos használatot (legyen szó akár alkoholról, akár fűről), - illegális tevékenységről van szó, ami nem könnyíti meg a normális viszonyulást. Elvégre senki sem szeretné, hogy Sárika azt mesélje az oviban/iskolában, hogy anyukája rendszeresen szív otthon, és a bugyijai között tartja a füvet, kicsi piros szelencében.
