Nem gondoltam, hogy egyszer majd panaszkodni fogok amiatt, hogy zavar az emberek bunkósága, de most mégis eljött ez a pillanat. Történetesen másodszor vagyok kismama, és meg kell hagyni, ez az állapot egy érdekes, és elég elszomorító jelenséget engedett felfedeznem. Öt éve voltam szintén terhes, így vannak emlékeim arról, hogyan viszonyultak egykoron az idegenek a nagy pocakos nőkhöz.
Több ismerős is panaszkodott akkoriban, hogy nem adják át a helyet, vagy később a babakocsival nem segítenek fel vagy le a lépcsőkön, vagy éppen alig tudnak átmenni a túloldalra, mert az autósok nem állnak meg. Ezeket hallgatva nem is értettem, én melyik másik bolygón élek, mert engem nem ért sosem semmiféle kellemetlenség tömegközlekedés közben.
Egyedül a babakocsis zebrán átkelés volt az, aminél voltak nehézségeim, tényleg nem nagyon álltak meg az autósok, amikor látták, hogy ott szobrozok. És olyan is volt, amikor a többsávos úton valamelyik megállt és vadul integetett, hogy menjek már át, de persze a másik sávokban százzal száguldottak a többiek.
Visszatérve a tömegközlekedéshez, azért nem gondoltam volna, hogy pár évvel később már én is a panaszkodó nők táborát fogom erősíteni. De most tényleg minden más, mint öt éve. Mivel sokáig tartott a tél, csak pár hete került le a hasamat elfedő kabát. Sokáig nem tudtam felmérni, hogy vajon már látszik-e a terhességem az ismeretlenek előtt. Az egyik napon történtek éppen ezt a bizonytalanságot erősítették bennem, ugyanis míg reggel nem, délután már látszódott, hogy kismama vagyok. Egyik reggel a villamos megállóban egy negyvenes férfi állt mellettem, és rendesen végigmért. Igen, határozottan úgy éreztem, hogy látta, hogy terhes vagyok. Erre pár perc múlva előttem felugrott a kinyíló ajtón, és leült a tőlem pár centire lévő utolsó üres helyre. Meglepődtem, de azzal győzködtem magam, hogy lehet, hogy csak azt gondolta, hogy duci vagyok.
Aztán még ugyanaznap hazafelé egy elég kellemetlen szituációba kerültem. Megint sokan voltunk, álltam. Leszáll egy közeli ülésről egy néni. A mellette ülő ülésen a barátnője szól nekem, hogy üljek le. Erre egy negyvenes nő két alsós korú gyerekét, mint a villám odatolja, és leülteti a helyre. Direkt hátat fordít nekem. Oké, gondoltam, üljenek le ők, a gyerekek.
De az öreg néni elkezdett vele hangosan veszekedni, hogy miért nem adja nekem át a helyet, nem látja, hogy terhes vagyok? Miért, ő nem a hasában hordta ki a gyerekék? És már fel is pattant, és hangosan folytatva a beszédét tolt az ülése felé, hogy azonnal üljek le, és különben is milyen világ ez, hogy egy nyolcvannégy évesnek kell átadnia a helyét. Hiába csitítottam, mondtam, hogy maradjon csak, én simán elállok még, úgyis nemsokára leszállok, de nem hagyta. Jó, hogy tényleg csak 5 percet kellett várni és leszálltam, mert nagyon kínos volt.
Pár hét múlva eljött a tavasz, lekerült a kabát, és mindenki egyértelműen láthatta, mi a helyzet. Ennek ellenére nem változott semmi. A buszon és a metrón különösképpen ragaszkodnak az emberek a helyükhöz, egyszerűen fel sem merül bennük, hogy egy nagy hasú nővel cseréljenek. Még akkor sem, ha olyan közel kell állnom (nem szándékosan), hogy szinte a hasamba fúródik a fejük. Inkább meredten olvasnak vagy mobiloznak, de persze közben lopva körbe-körbenéznek. A villamos érdekes, legalábbis, amin én közlekedem, valamivel emberibb, ott azért gyakoribb, hogy figyelnek és szólnak, hogy üljek le.
A legdurvább pár napja történt. Muszáj voltam buszoznom a kisméretű kutyánkkal és egy hátizsákkal a hátamon. A buszon minden hely foglalt volt. Az ülők között fiatalok, idősek, tetkósok, és átlagos emberek. Senkinek nem jutott eszébe, hogy talán nem kellően biztonságos egy kismamának egy kézzel és hátitáskával manőverezni a lépcsőn állva. Amikor valaki felállt, hogy leszálljon, megörültem, de egy fiatal srác a másik oldalról odavetette magát, így még esélyem sem volt leülni a felszabadult helyre. Így vártam vagy 10 percig. Már majdnem bőgtem. A férjem persze jól leszúrt otthon, hogy miért nem kértem meg valakit, hogy adja át a helyét, de akkor, ott, annyira megalázó és szar érzés volt, hogy eszembe nem jutott azokhoz az emberekhez hozzászólni, nem hogy még kérni akármit is tőlük.
Tényleg nem érthető meg, hogy a terhes nő nem lustaságból meg ilyen-olyan előjogokból csak azért is ülni akar, hanem a fáradtság, esetleg a biztonság miatt? Mindig attól félek, hogy egy hirtelen fékezésnél valaki rám esik, vagy a hasamba könyököl, és akkor ki fog tőlem bocsánatot kérni?
Tényleg ennyit változott a világ? Vagy csak öt éve voltam nagyon szerencsés?
