Nagyon erős és aktuális feminista téma uralja a kötetet: évtizedekkel ezelőtt egy úszóedző szisztematikus abúzusnak tette ki azokat a lányokat, akiket kiszemelt. Ha valaki megszólalt, leleplezte volna, abba maga a rendszer fojtotta bele a szót – míg aztán nem lehetett már mindezt tovább titkolni.
Fiona McPhillips a PesText Fesztivál kapcsán járt Magyarországon, ekkor beszélgettünk vele komoly visszhangot kiváltó kötetéről.
A hallgatás sebei regényírói bemutatkozása, de újságíróként már több mint húsz éve dolgozik. Milyen témákban ír?
Zenei szakíró voltam, majd sportról írtam. Ezután születtek a gyerekeim, és a magazinos témák irányába mozdult el a karrierem. A hallgatás sebei előtt írtam két kötetet – az egyik a termékenységről szól, a másik lakberendezéssel foglalkozik –, de regényt írni teljesen más. Ugyanazok a szavak, ugyanúgy alkotsz mondatokat, de mégis más minden.
Egy ideje ugyanakkor már készült első kötetére – mi késleltette ezt?
A szokásos dolgok, az, ami a legtöbb nő életét meghatározza: munka, gyerekek, családi dolgok… Írországban jellemző, hogy negyvenes-ötvenes éveikben járó női szerzők jelentkezzenek első kötettel, akik valószínűleg mind hosszan tervezték, hogy megírják az első regényüket. Én sokáig úgy voltam vele, hogy majd megírom az első könyvem, ha idősebb leszek – aztán azt vettem észre magamon, hogy már idős vagyok. Eljött az a pont, amikor nem halogathattam tovább: az, hogy a gyerekeim már tinédzserek, több teret és időt is adott ehhez.
Azt is gondolom ugyanakkor, hogy a menopauza egyfajta sürgető erővel bír a nők életében, arra sarkallva őket, hogy tegyenek meg mindent, amit terveztek, és éljék úgy az életüket, ahogy mindig is akarták, addig, amíg lehet.
A második könyv egyszerűbb lesz?
Az már a szerkesztőmnél van, és nem, semmivel sem volt könnyebb, pedig én is ezt hittem eredetileg. Az elsőre annyi ideje van az embernek, amennyit csak akar, a másodiknál van szerződés, van határidő, és amíg azon dolgozik az ember, az előző könyvét népszerűsíti. Teljesen más lesz a történet, egy dublini ravebuli után eltűnt fiúról szól, nem lesz benne olyan erős feminista vonal, mint ebben a kötetben,
Ezt a konkrét ötletet halasztgatta, vagy abban nem volt biztos, hogy miről írna?
Az utóbbi. Valamiféle thrillert terveztem írni, abban voltam csak biztos, hogy olyan könyvet szeretnék megalkotni, amilyet én is szívesen olvasok – legyen jól megírt thriller, ne csak erős történet. A sztori alakulását azok a dolgok befolyásolták, amelyekről a megírás idején hallottam, olvastam. Az egyik könyvben olvastam arról, hogy érdemes a gyerekkorunkba visszanyúlni, mert ott vannak a legjobb sztorik. Ez volt egyben a legjobb tanács is, amit kaphattam, számomra azt jelentette, hogy az iskolában töltött éveimre fókuszáljak.
A BBC podcastjeit is sokat hallgattam, itt találkoztam annak az ír olimpiai úszóedzőnek, George Gibney-nek a sztorijával, aki 1994-ben Amerikába menekült azért, hogy ne tudjanak ellene vádat emelni szexuális zaklatás vádjával.
Akkoriban rengeteg hasonló történetre derül fény, többeket el is ítéltek, de voltak, akik elkerülték ezt. Fontos téma ez, amelyben mind a mai napig újdonságok derülnek ki – ilyen volt az is, ahogyan a BBC megtalálta Floridában George Gibney-t. Most megpróbálják elérni azt is, hogy kiadják Írországnak. A könyvemben ezeket a sztorikat vegyítettem az iskolai emlékeimmel.
Thrillert akart írni – aztán maga Stephen King ajánlott követői figyelmébe az X-en… Milyen érzés volt?
Amikor elküldték nekem ezt a bejegyzést, azt hittem, csak poén és valaki megszerkesztette a képet. Legtöbb esetben a kiadók megkérdezik szerzőiket, kitől vennének szívesen ajánlást a könyvük borítóján:
Stephen King persze az én listámon is előkelő helyen volt, hiszen ő az, aki, de semmi reményt nem fűztem volna ahhoz, hogy engem ajánljon.
Viszont senki nem küldte el neki a könyvem, a szerkesztőm szerint viszont figyeli a New York Times könyvkritikáit, ott szúrhatta ki az én regényemet is. Megvette, elolvasta és aztán ajánlotta az interneten. Őrület!
Az úszóbotrányok Magyarországot sem kerülték el, itt is nagyon aktuális a kötete….
Igen, erről hallok azóta, hogy megérkeztem! Nem csak itt, mindenhol a világon. Jó, hogy beszélni tudunk erről: így, hogy napvilágra kerülnek ezek a történetek, téma lesz az, amit ezek az emberek megtettek. Persze még van egy generáció, aki inkább elhallgatná ezeket a történeteket, akik azt gondolják, azok a lányok, akik a zaklatásokról beszámolnak, hírnév vagy pénz miatt tesznek így. Esetleg felemlegetik, milyen ruhában lehetett, hogy ez történt vele… hogy biztosan leitta magát, vagy milyen kapcsolatban is volt valójában az elkövetővel. Remélem, hogy ahogyan egyre több zaklatásról értesülünk, úgy tűnik majd el ez a gondolkodásmód.
Javul az áldozatok helyzete?
Az, ahogyan a bíróságok kezelik ezeket az ügyeket, mindenképpen mutat javulást. Az is, hogy az emberek meg mernek szólalni, el merik mondani, ha ilyesmi történt velük. De azért hosszú utat kell még bejárnunk. Vannak olyanok is, akik nem akarják ismételt traumának kitenni azáltal, hogy újraélik a történeteket azzal, hogy elmesélik.
A regény írása kapcsán érzett úgy, hogy az egykori áldozatok szószólója lehet?
Segíthet egy könyv, mert más perspektívából mutathat meg egy ilyen történetet. Amikor egy elkövető tárgyalása zajlik, az emberek mindenképp állást foglalnak egyik vagy másik fél mellett. Védik az elkövetőt, úgy érzik, a reputációja értékesebb, mint az áldozat igazsága. Egy könyv azonban megmutathatja a teljes történetet.
Említette, hogy a menopauza is oka volt annak, hogy rávette magát a régóta tervezett kötet megírására. Erről a témáról sem beszéltünk túl részletesen egészen a közelmúltig, a hőhullámokon és azon túl, hogy ki kell bírni, a menopauza tabu. Ez ellen is tenni akar?
Abszolúte. Az első könyvem a termékenységgel és a terméketlenséggel foglalkozott, mivel nekem is meddőségi kezelésben volt részem. Nem tudtam nem foglalkozni a témával, hiszen hét éven át volt része az életemnek, akkoriban nagyon sok médiamegjelenésem volt, és rájöttem arra is, mennyire keveset tudtam korábban a saját termékenységemről. Valóban azt hitették el velünk korábban, hogy a menopauza hőhullámokból áll és ennyi, holott ez messze áll az igazságtól. Ideje, hogy nyíltan fogalmazzunk.
A hallgatás sebei traumát traumára halmozó írás. Milyen módszerrel dolgozott megírásakor, volt egy konkrét terve arról, ahogyan ezek az események egymásba kapcsolódnak?
Nem, én lineárisan írok. Úgy érzem, nem tudhatom, mit tenne egy karakterem a regény közepén, ha nem mentem még vele végig az úton. Az, ahogyan a karaktereimmel együtt haladtam, emlékeket ébresztett bennem, ötleteket vetett fel. Tény, hogy nehéz dolgokon mennek keresztül, sok megpróbáltatásnak tettem ki őket.
Megkeresték az áldozatok a könyv megjelenése után?
Igen, főként a közösségi médiában. A legnagyobb elismerés az volt számomra, hogy ők úgy vélték, pontosan írtam meg azt, ami egy áldozattal ilyenkor történik.
Elküldtem a kéziratot egy olyan úszónak, aki a kilencvenes években átment egy ilyen történeten. Az ő kritikája volt tulajdonképpen az egyetlen olyan, amelyik igazán számított nekem, hiszen megélte azt, amiről én írtam.
Elolvasta a könyvet, és a válasza az volt, hogy hiteles volt, tetszett neki és megríkatta. Hasonló visszajelzéseket kaptam a közösségi médiában is, ezek sokat jelentettek. Sokkal fontosabbak számomra ők, mint a New York Times, magamban csalódtam volna, ha megtudom, hogy valamiben tévedtem.
Egy fontos könyvről szóló interjú után egy másik fontos könyvet is ajánlunk, amely a cancel culture veszélyeiről szól.
