A Bahamán élő, gazdálkodással foglalkozó Evelyn és Reginald James Poitier gyermeke 1927. február 20-án azért született az Amerikai Egyesült Államokban, de csak azért ott, mert anyja és apja épp ott járt egy látogatáson. A kis Sidney azonban nem maradt szülőföldjén, a szülei hazájukban, a bahamai Cat Islanden nevelték fel, amely akkor a Bahamák valamennyi szigetével együtt Nagy-Britannia gyarmata volt.
Nagy szegénységben nőtt fel és nehezen illeszkedett be Sidney Poitier
A Poitier család nagy szegénységben élt: farmjukon nem volt áram, víz vagy épp kövezett utak, autóról és más modern eszközökről pedig nem is álmodhattak. Sidney-nek koránt sem voltak olyan lehetőségei, mint hasonló korú, jómódú társainak. Élete első tíz évét a természet közelében, horgászattal töltötte, és testvéreivel együtt dolgozott a családi gazdaságban. Iskolába csak nagyritkán járt, és keveset is tanult. Majdnem 11 éves volt, amikor a szülei Nassauba, a gyarmati fővárosba költöztek.
Sidney itt kóstolt bele először az ipari civilizáció világába, és ez volt az a hely is, ahol élete első filmjeit látta.
12 évesen otthagyta az iskolát, hogy segítsen eltartani családját. A korához képest egészen magas pozícióban tudott munkásként dolgozni, de végzettség nélküli kilátásai elég korlátozottnak tűntek. Amikor a legjobb barátját reformiskolába küldték, a kamasz Poitier apja attól tartott, hogy Sidney elkallódik, és
ha Nassauban marad, előbb-vagy utóbb bűnöző lesz belőle.
Szülei buzdítására így 15 évesen elment szerencsét próbálni az Egyesült Államokba az akkor már Floridában élő, idősebb testvéréhez.
Miután Sidney a floridai Miamiban látta meg a napvilágot, ezért automatikusan megkapta az amerikai állampolgárságot, ám az 1940-es években egy afroamerikai fiatalember számára az állampolgársági jogok leginkább csak papíron léteztek. Miután azonban a Bahamákon Poitier egy gyakorlatilag teljesen afroamerikaiakból álló társadalomban nőtt fel, nehézséget okozott neki a beilleszkedés. Noha gyorsan talált is munkát Floridában, nem tudott olyan könnyen alkalmazkodni a szegregáció méltatalanságához.
Miután Georgia állam egyik üdülőhelyén egy teljes nyarat végigmosogatott, New York felé vette az irányt. Harlembe azonban csak néhány dollárral a zsebében érkezett meg, mert útközben kirabolták. Az ismeretlen világban egyes-egyedül volt, senkit sem ismert, nem volt hely, ahová mehetett volna.
Poitier így buszpályaudvarokon, padokon és háztetőkön húzta meg magát éjszakánként egészen addig, míg nem keresett annyi pénzt, hogy bérelni tudjon egy szobát.
Kétségtelen, hogy egyáltalán nem volt felkészülve New York ridegségére, és arra sem, hogy nem lesz miből meleg ruhákat vásárolni. A hideget csak úgy tudta elkerülni, hogy a korát letagadva jelentkezett a hadseregbe, ahol végül annyira nem találta helyét, hogy őrültséget színlelt, így hamar el is küldték.
A fiatal Sidney tehetsége és szerencséje
Ha úgy tetszik, New Yorkba visszatérve indult el színészi karrierje, de egy elképesztő kudarccal. Korának legkiválóbb afroamerikai színházi szervezetébe, a Harlem’s American Negro Theatre-be jelentkezett, ahol a színház igazgatója csúnyán kifigurázta Poitier karibi akcentusát és gyenge olvasási képességét. A fiatal Sidney ahelyett azonban, hogy elkeseredett volna, az elutasítást inkább kihívásnak vette, és elhatározta: csak azért is színész lesz.
A következő fél éve a felkészülésről és a tanulásról szólt. Meggyőződve arról, hogy az írott szóban rejlik a jobb élet kulcsa, mosogatóként a műszakjai között az újságokat lapozgatta, bérelt szobájában pedig órákon át hallgatta a rádiót, és minden szót megismételt, hogy megtanulja az elvárt, akcentus nélküli amerikai nyelvet. Aztán visszatért a színházba, ahol felajánlotta, hogy fizetés nélküli portás lesz, cserébe azért, hogy órákat vehessen az intézmény iskolájában.
A tanárai nem hittek benne, de amikor diákprodukciójuk sztárja, a fiatal Harry Belafonte nem tudott megjelenni egy előadáson, Poitier helyettesíthette. Sidney szerencséjére ezen a bemutatón részt vett egy Broadway-rendező is, aki felajánlott neki egy kis szerepet a Lysistrata című ókori görög vígjáték egy teljesen afroamerikaiak által játszott produkciójában.
Poitier ragyogott a színpadon: nemcsak a közönség volt oda érte, hanem a kritikusok is.
Akkor már világosan látszott, hogy Poitier tehetséges színész, amikor a Lysistrata után egy másik producer is állást ajánlott neki az Anna Lucastában. Ez az 1940-es évek azon kevés sikeres drámájának egyike, amelyben afroamerikai színészek szerepeltek. A darabbal évekig turnézott az újdonsült sztár, aki szépen lassan az afroamerikai profi színészek kicsiny, de igen összetartó világának kiemelkedő alakja lett.
Poitier számára a színpadról a filmek felé is megnyílt az út: 1950-ben egy fiatal orvos szerepében debütált dr. Luther Brooksként a Nincs kiút (No Way Out) című játékfilmben, amelyben egy előítéletes beteget kezel. Kétségtelen, hogy a színész előadása egy erőteljes és méltóságteljes kinyilatkoztatás volt az amerikai közönség számára, és szenzációt keltett az afroamerikai közösségben. A filmben azonban a fajok közötti erőszak ábrázolása sok színháztulajdonost megrémített, így
Chicagóban rövid időre be is tiltották, a legtöbb déli városban pedig egyáltalán be sem mutatták.
A filmet a brit gyarmati hatóságok a Bahamákon is betiltották – ahová egyébként Poitier sikerének híre nagyon gyorsan elért – attól tartva, hogy a faji erőszak ábrázolásának rendbontás lesz a vége. A cenzúra azonban visszafelé sült el: a bahamai afroamerikaiak tiltakoztak a tilalom ellen, és amikor a hatóságok már beletörődtek, a Nagy-Britanniától való függetlenedésért folytatott mozgalom felerősödött.
A dél-afrikai forgatása felnyitotta Poitier szemét
Poitier eközben pedig szárnyalt: szerepet kapott a Ha eljön a hajnal (Cry the Beloved Country) című, Dél-Afrikában forgatott filmben is. A fiatal színészt elrettentette az apartheid rendszer, amely során jogi eszközökkel választják szét a különböző társadalmi vagy etnikai csoportokat:
az igazságtalanság személyes megtapasztalása Poitier számára egy nagyobb politikai ébredés kezdetét jelentette.
Bár Poitier-t az első szerepeiben jól fogadták, évekig küzdött a rosszul fizetett színházi és filmes munkákkal. Ám ennek ellenére is
visszautasított minden olyan szerepet, amelyek az afroamerikai karaktereket megfosztották a méltóságuktól, és amelyek tehetetlen áldozatként ábrázolták őket.
Miután Poitier elégedetlen volt a filmekben végzett munkájával, és nem élt túl jól a színészi játékából, csatlakozott a fiatal rendező, Lloyd Richards által vezetett színészi műhelyhez. Sidney nemcsak színészi készségeinek fejlesztésére törekedett, hanem rokonlelkekre is talált a szociálisan tudatos fiatal művészek integrált közösségében. Munkásságának első nagy mérföldköve az 1955-ös Blackboard Jungle című film volt, amely rock and roll zenéjével és egy belvárosi iskola erőszakos ábrázolásával nemzetközi szenzációt keltett, és a szélesebb közönség ekkor figyelt fel Sidney Poitier játékára.
Az első komoly elismerés
A politika eközben egyre feszültebbé vált. Az 1950-es évek első felében Amerikát a hidegháború foglalkoztatta, amely miatt a legtöbb hollywoodi producer igyekezett nem konfrontálódni. Egy kivétellel:
Stanley Kramer producer és rendező szándékosan állt bele a konfliktusokba.
Ennek az egyik megnyilvánulása az 1958-as A megbilincseltek (The Defiant Ones), amelyben Sidney Poitier és Tony Curtis szökött elítéltet játszik, összeláncolva. Ahhoz azonban, hogy szabadok lehessenek, együtt kell működniük. A film elsöprő sikert aratott, olyannyira, hogy Poitier az alakításáért Oscar-jelölést is kapott.
Poitier színészi karrierje megállíthatatlan lett. 1959-ben a Porgy és Bess című opera filmadaptációjában kapott főszerepet, ám ami ennél jelentőségteljesebb volt, az az, hogy nagyjából ez idő tájt kezdtek javulni az afroamerikai színészek lehetőségei. Kétség sem férhet ahhoz azonban, hogy Sidney Poitier volt a korszak leglátványosabb afroamerikai sztárja, akit lassan, de biztosan elfogadtak az amerikai filmekben.
Sikerült: Oscar-díjas lett Sidney Poitier
Poitier 1963-ban történelmet írt a Nézzétek a mező liliomait (Lilies of the Field) című filmben, amelyben Homer Smith-t, egy egykori katonát, egy vándor ezermestert alakított, aki egy kápolnát épített a kelet-németországi menekült apácák elszegényedett rendje számára. Ezzel az alakítással ő lett az első afroamerikai férfi, aki Oscar-díjat nyert, ám afroamerikaiként a második, Hattie McDanielé volt ugyanis az elsőség az 1939-es Elfújta a szél mellékszerepéért.
Ezután Poitier sikert sikerre halmozott: emlékezetes alakítása volt az 1967-es Tanár úrnak szeretettel (To Sir, with Love) című filmben, amelyben egy olyan karizmatikus tanárt játszott, aki elnyeri diákjai tiszteletét egy belvárosi iskolában. Ugyanebben az évben a Forró éjszakában (In the Heat of the Night) című krimiben egy afroamerikai philadelphiai detektívet alakított, aki egy előítéletes déli rendőrfőnökkel kénytelen együtt dolgozni.
A film Oscar-díjat nyert a legjobb film kategóriában.
Poitier az ugyancsak 1967-es Találd ki, ki jön vacsorára (Guess Who's Coming to Dinner) című filmben egy fehér nő vőlegényét alakította, aki hazaviszi őt, hogy bemutassa liberális szüleinek.
Sir Sidney Poitier: hírneves színészből rendező, majd lovag
Noha Poitier egyre nagyobb hírnévre tett szert, mindez kétélű fegyver is volt. Példátlan sikere és népszerűsége sok fekete-fehér amerikai büszkesége volt, de a kritikusok célpontjává is tették – köztük néhányan az afroamerikai közösségből –, akik úgy érezték, hogy az általa ábrázolt karakterek túlságosan csodálatra méltóak, éppen ezért nem elég emberiek.
Az effajta kritika miatt Poitier hírneve csúcsán fokozatosan csökkentette színészi kötelezettségeit. Egy időre vissza is tért a Bahamákra, ahol a függetlenségi mozgalom kiemelkedő támogatójává vált, végül a Bahamák 1973-ban független nemzet is lett, noha Kanadához vagy Ausztráliához hasonlóan továbbra is a Brit Nemzetközösség tagja maradt, és továbbra is elismerte a brit uralkodót államfőként. 1974-ben II. Erzsébet királynő lovagi címet is adományozott a színésznek, amelyet bár az Egyesült Államokban nem használt,
a Brit Nemzetközösségben Sir Sidney Poitier néven ismerik.
Az 1970-es években Poitier több idejét a rendezésnek szentelte, ezekben a filmekben gyakran maga is szerepelt. Első rendezői filmje a Buck és a prédikátor (Buck and the Preacher) című western volt 1972-ben, amelynek régi barátja, Harry Belafonte volt a főszereplője. Míg Poitier színészi pályafutása sokáig komoly drámákra épült, rendezői teljesítménye egyértelműen a vígjátékhangsúlyos volt.
Írt, játszott és szolgált Sidney Poitier
Sidney Poitier 1980-ban kiadta a This Life című önéletrajzi könyvét, és a következő évtizedben is játékfilmeket rendezett, köztük a Dutyi dilit (Stir Crazy), a Ki kém, ki nem kémet (Hanky Panky), a Gyors sikert (Fast Forward) és a Túlvilági papát (Ghost Dad). Az 1990-es években több elismert televíziós filmben is szerepelt, amelyekben olyan történelmi személyiségeket alakított, mint
Thurgood Marshall polgárjogi ügyvéd és jogász vagy épp Nelson Mandela dél-afrikai elnök.
Poitier-t 1997-ben felkérték a Bahama-szigetek japán nagykövetének szolgálatára, aki aztán az Egyesült Nemzetek Szervezete kulturális szervezeténél, az UNESCO-nál is szolgált. Poitier a 2000-es években ideje nagy részét az írásnak szentelte: 2000-ben kiadta második memoárkönyvét, a The Measure of a Man: A Spiritual Autobiography című bestsellert.
2001-ben megkapta a második Oscar-díját, az életműért járó különdíjat,
azután – 2008-ban – pedig megjelent a Life Beyond Measure: Letters to My Great-Grandaughter című könyve. 2009-ben Barack Obama akkori amerikai elnök Sidney Poitier-nek nyújtotta át az ország legmagasabb polgári kitüntetését, az elnöki szabadságérmet.
„Elég jó színész voltam, és hittem a testvériességben. Gyűlöltem a rasszizmust és a szegregációt. És én ezek elutasításának a szimbóluma voltam” – mondta egy interjújában.
Sidney Poitier 2022. január 7-én 94 évesen halt meg Beverly Hillsben.
Ha érdekel, hogyan ment nyolcszor férjhez Elizabeth Taylor, olvasd el a róla szóló cikkünket, amelyből az is kiderül, vajon afférjaiért hogyan szólta meg a Vatikán.
