A mozi, a moziba járás a rendszerváltás előtt is roppant fontos kulturális és szabadidős tevékenység volt. Sőt, talán még sokkal fontosabb is, mint a kapitalista-demokratikus Magyarországon, hiszen a lehetőségek korlátozottabbak voltak.
Az államszocializmusban sokkal több mozi működött Budapesten és egész Magyarországon, mint napjainkban: 1967-ben például 82, 1979-ben pedig 86 filmszínháza volt csak a fővárosnak. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy nem kellett a piaci verseny szabályai szerint működniük, ám ennek ellenére azért bizonyos fokú nyereségesség – vagy legalábbis mérsékelt veszteségesség – is szerepelt a célok között. Különösen azután, hogy az illetékesek rájöttek: a filmek funkciója nem lehet egyedül az ideológiai, politikai és kulturális fejlődés elősegítése, hiszen a Szovjetunióból és más szocialista országokból érkezett filmek egyszerűen nem hoztak elég bevételt. A MOKÉP (Mozgókép-forgalmazási Vállalat) 1968-69-ben például 62 szovjet filmre összesen 22 millió forintot fizetett rá – ez akkoriban még nagyobb összegnek számított.
Bizottság döntött a filmekről a szocializmusban
Ennek köszönhetően valamelyest megreformálták a Filmátvételi Bizottság működését, és Dósai István, a Hungarofilm igazgatója 1975-ben úgy nyilatkozott, hogy „csak” a rendszerellenes, a közerkölcsöt sértő és a kispolgári ideológiát terjesztő filmek nem láthatóak Magyarországon. Ennek ellenére sok furcsa döntés született egyes filmekkel kapcsolatban, a bizottsági ülésekről szóló jegyzőkönyveket Gál Mihály kutatta föl és gyűjtötte egybe A vetítést vita követte című könyvében.
Ebből kiderül, hogy a Rózsaszín párduc behozatalát például azért utasították el, mert „a film első órája kifejezetten unalmas… A nevetésre azonban igen kevés alkalom adódik”.
Bizonyos filmeket elsőre elutasítottak, ám pár hónappal vagy évvel később már átmentek a rostán: ezek közé tartozott a Jézus Krisztus Szupersztár.
Olykor az alkotások vetítési jogának megvásárlása évekig tartott: a Ben Hur című, római korban játszódó kalandfilm kifizetése például 16 éven keresztül húzódott. Ebben néha az is szerepet játszott, hogy idővel az ár csökkent. A Love Storyért fizetendő összeg 15 év alatt 48 ezer dollárról 4550 dollárra mérséklődött, a Cápa című filmért pedig 17 500 dollárt kellett csak fizetni az eredeti 30 ezer helyett.
A képre kattintva galéria nyílik az államszocializmus filmszínházairól!
Bizarr döntések is születtek mozifilmekről
A Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernből a bizottság tagjainak véleménye szerint „a két főszereplő igyekezete ellenére a jó westernekre jellemző feszültség hiányzik”. Bud Spencer és Terence Hill klasszikusának folytatását, az És megint dühbe jövünket csak azért engedték, mert komoly bevételt vártak tőle.
„A két színész a tőlük megszokottat nyújtja, de a forgatókönyv sajnos nem sok eredetiséget csillant meg”
– írták. A Rambót azonban jónak gondolták, ám mégsem mutathatták be, politikai okok miatt. „Akciódús kalandfilm, amely nagy sikerre számíthatna nálunk is, ha nem lenne egyúttal a zöldsapkások és az amerikai hadsereg felmagasztalása is.” Bizonyos filmeket (például a Dekameront vagy az Érzékek birodalmát) kizárólag a Filmmúzeumban lehetett megnézni, a problémásabbakat olykor csak bérletes, késő esti vagy éjszakai előadásban.
Nézd meg galériánkat arról, hogyan szórakoztunk még az államszocializmusban.
