A bőr, amelyben élek című film egy plasztikai sebész (akit Antonio Banderas alakít) „ámokfutását” dolgozza fel, aki a tudomány határait feszegető beavatkozásokat hajt végre egy fiatal férfin, míg az tetőtől talpig nő nem lesz. A híres spanyol filmrendező, a szokatlan meglátásairól is híres, Oscar-díjas Pedro Amodóvar még saját extrém vízióin is túltett ezzel a 2011-ben készült munkájával.
Már az ókorban is végeztek beavatkozásokat
Ha ennyire bonyolult kihívásokkal nem is szembesül a plasztikai sebészet a hétköznapokban, mégis nagy utat járt be még 1962 óta is, amikor az első sikeres mellnagyobbító műtétet elvégezték. Hát még azóta mekkora fejlődésen mentek keresztül a szépészeti beavatkozások, mióta az ókori Egyiptom fáraói akartak maguknak kisebb fület vagy szebb orrot altatás nélkül. Talán éppen ők,
az ókori Egyiptom uralkodói voltak az elsők, akiknek a szépségért valóban szenvedniük kellett.
A „műtéte” ugyanis eleinte nem csak altatlás nélkül, de minimális és kezdetleges fájdalomcsilapítás mellett zajló, bőrfelszíni helyreállító, illetve, orr-. fül-, valamint állkapocsszépítő beavatkozások voltak.
Még mindig bőven időszámításunk előtt, a 8-7. században Indiában élt orvos, Sushruta közzétette az ősi orvoslás egyik alapkövének számító Sushruta Samhita című értekezést, melyben a sebészetnek különleges szerepet szánt. Olyannyira, hogy a mű ismerői hajlamosak arra azóta is mint a sebészet leírására hivatkozni, holott az az orvostudomány minden területére kitér. Az ősi szanszkrit nyelven íródott mű, Sushruta korszakalkotó munkája később a Római Birodalomban alkalmazott orvoslásnak is az alapját adta. Itt már az egyik fő újítás is szerepelt, miszerint a sérült területek esetében
nem a csonkítás, hanem a helyreállítás lenne az elsődleges cél. Az orr-, fül- és ajakhelyreállításhoz, szükség esetén a homlokból kölcsönöztek bőrt.
Kevés ügyes próbálkozás akadt
A sötét középkorban, a 13. századtól szünetelt a plasztikai sebészet fejlődése. III. Incét az egyik legfiatalabb pápaként, 37 évesen iktatták be; az egyik legnagyobb hatású egyházfőként tartják őt számon, még akkor is, ha pápai 18 éve alatt, vallási okokból betiltotta mindenféle műtéti beavatkozás gyakorlatát. Kevés kivételtől eltekintve, szinte a 19. századig megtorpant így az orvoslás ezen ágának fejlődése.
Csak a 16. századi olasz Gaspare Taglioacozzi jelentett ez alól kivételt, aki már a felkarból, és nem a homlokból vette a helyreállításhoz szükséges bőrt, s azon is igyekezett, hogy műtét közben minél kisebb vágást ejtsen. Törekvéseiben azonban csak kevés követőre talált.
A fénykor kezdete
A szépészeti eljárások reneszánszának nem csak az kedvezett, hogy a 18. század végén leporolták a korábbi eredményeket, és egy újságban közzétették, felélénkítve ezzel a téma iránti érdeklődést, de a fertőtlenítés, a sterilizálás és az altatás módszereiben addigra bekövetkezett fejlődés is hozzájárult ahhoz, hogy Friedrich Dieffenbachra már mint a plasztikai sebészet alapítójára emékezhessünk.
Az első világégés aztán olyan forradalmian új fegyverekkel roncsolta a harctéren küzdők testét, amely új kihívások el állította a helyreállító beavatkozásokat végző orvosokat is. Az új fegyverek mind brutálisabb károkat okoztak a katonákban, akik jóllehet, túléltek egy-egy súlyos támadást, de alapvető életfunkcióik is maradandó károsodást szenvedtek. A legfrissebb harcászati eszközök okozta, soha korábban nem látott sérülésekre új „gyógymódokkal” kellett reagálni, mert a korábbiak elégtelennek bizonyultak, jegyzi meg Lindsey Fitzharris orvostörténész, a The Facemaker című tanulmány szerzője.
Egy koponyájában vagy állkapcsában torzulást szenvedett katona, vagy egy beszédkészségét, esetleg a rágás képességét, netán az alapvető mimikai funkcióit elveszített beteg életminőségének emberi szinten tartásához új megoldásokra lett immár szükség. Mindez pedig érzelmi traumájuknak minimálisra csökkentéséhez is nélkülözhetetlennek bizonyult.
A kor, amely nélkül a plasztikai sebészet nem létezhetne
Franciaországban is létesült ugyan az Amerikai Egyesült Államok jóvoltából olyan klinika, ahol az arcsérültek funkcionális helyreállítására törekedtek, de ahhoz, hogy az eredmény valóban túlmutasson a tüneti kezelésen, és a látvány viszonylagos helyreállítása felett biztosítsa az eredeti feladatellátást is, a csontok, az izmok és a bőr manipulálására is szükség volt.
Az efféle beavatkozások elvégzésében jeleskedett az 1917-es alapítású angliai Queen Mary Kórházban dolgozó új-zélandi sebész, Harold Gillies is, aki saját fejlesztésű új technikájával és agilis gyógyító kedvével mintegy 11 ezer rekonstrukciós műtéti beavatkozást hajtott végre nagyjából 5 ezer sérült katonán. Gillis ugyanis feismerte, hogy a poszttraumás kozmetikai sebészet nemcsak a fizikai elváltozások helyreállítását segítik, de visszaadják a háborús sebesültek méltóságát, identitását és társadalmi visszailleszkedésüket is.
Ma már egészen extrém felhasználása is ismert a plasztikai sebészetnek, erről ebben a korábbi cikkünkben is olvashatsz.
