magyar óvoda

Egy biztos, azok, akik a 1970-es években voltak óvodások, most egyértelműen azt állítanák, sem a hétfői tévéadások, sem az okoseszközök nem hiányoztak az életükből. Örömmel bújócskáztak, fogócskáztak, itták a finom szörpöket és ették a Leo jégkrémet.  

Az óvoda nem csupán egy „játszótér”

Az óvoda jóval több annál, mint egy hely, ahol a gyerekek jól érzik magukat. Az intézményeknek évtizedek óta komoly szerepük van abban, hogyan alakul egy nemzet társadalom-, munka-, gazdaság- és családpolitikája. Ezek a funkciók és feladatok a különböző történeti korszakokban és politikai időszakaszokban folyamatosan változtak.

Az óvodarendszer az 1960-as években távolodott el módszertanában, didaktikájában és szerepét tekintve is az iskolarendszertől. Az intézménystruktúrát leginkább a család- és a foglalkoztatáspolitikai célok határozták meg. Ennek ellenére Magyarországon hosszú évtizedekig nem az édesanyák munkába való visszatérését segítették az óvodák, hanem sokkal inkább a hazafias nevelést biztosították.

Európai mintára hazánkban Brunszvik Teréz alapított először óvodát 1828. június 1-jén Budán. Közép-Európában ez volt az első ilyen típusú intézmény, amelyet gyorsan több másik is követett országszerte. Ám ezek még nem a mai értelemben vett óvodák voltak, sokkal inkább úgynevezett kisgyermekiskolák, ahol alapvetően elméleti oktatás zajlott. 

Kötelezővé tették az óvodaalapítást

A hazai óvodákat szabályozó első törvény 1891-ben született meg, melyben szabályozták, óvodák működtetésre kötelezték azokat a városokat és községeket, ahol legalább 40 olyan gyermek élt, akinek napközbeni felügyeletét egyetlen családtag sem tudta ellátni. A második világháború és az azt követő évek teljesen szétzilálták az addig kiépített óvodarendszert, hiszen nem ezeknek az intézményeknek a fenntartása volt a legfontosabb teendő a 20. század közepén. 

Az óvodák napköziotthonos ellátása az 50-es években kezdődött, és főként a városi intézményekre volt jellemző, bár főként a budapesti óvodák már a múlt század derekán is működtettek napközit, de csak a 70-es évek vált ez általánossá.

A 70-es évek óriási változást hoztak

A politikai önkényuralom az oktatási rendszer teljes struktúráját és az ideológiai nevelést is fontosnak tartotta szabályozni. A pártpropaganda és a nevelés az óvodákban is kiemelt szerepet kapott nem csupán a 20. század közepén, hanem a következő évtizedekben is. Központilag szabályozták például, hogy milyen ünnepnapokat lehetett megtartani.

Majd az 1970-es években az ideológiát felváltotta a szakmaiság. A 70-es évekre nem csupán az óvodai férőhelyek száma triplázódott meg, de a minőségi átalakításnak is fontos szerepe volt a döntésekben. A magyar óvodapedagógiát szabályozó Óvodai Nevelés Program kiemelte, hogy az óvodai nevelés célja a 3-6 éves gyermekek sokoldalú, harmonikus fejlődésének elősegítése, mindemellett már fontos volt a gyermek személyiségfejlődésének segítése és a család gyermeknevelésben betöltött szerepe is.

Az a kitétel pedig, miszerint „a játék az óvodáskorú gyermekek elsődleges tevékenysége”, egyértelművé teszi, hogy az óvodai nevelésben bekövetkező változás a gyermekközpontú személet felé tett komoly szakmai lépésnek mondható. A játéknak nem csupán az óvodán belül, hanem azon kívül is fontos szerepet tulajdonítottak, felismerték, hogy az életkori sajátosságoknak milyen kiemelkedő szerepe van a nevelésben. A reformok bevezetése során fontos volt, hogy a gyermekek egészséges életet éljenek, ennek jegyében legalább félévente orvosi vizsgálaton ellenőrizték a gyerekek állapotát, és nagy gondot fordítottak a kisgyermekek egészséges táplálkozására is. 

Ilyen volt ovisnak lenni a 70-es években

Valójában hogyan is nyilvánult meg mindez a hétköznapokban? Akik az 1970-es években voltak gyerekek, úgy emlékeznek, sokkal szabadabb, felhőtlenebb gyermekkoruk volt, mint napjaink óvodásainak. 

Bár nem voltak európai uniós szabályoknak megfelelően kialakított csúszásgátlós kültéri játékokkal, valamint ütéscsillapító burkolattal és fahánccsal borított játszóterek, a kékre, pirosra és sárgára festett vasból készült mászókák, csúszdák, libikókák és homokba ásott teherautó-gumikülsők is igazán jó kikapcsolódást nyújtottak.

Az óvodában matracok helyett kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető, összecsukhatós ágyakon pihentek a gyerekek ebéd után. A reggeli kakaót hatalmas citromsárga műanyag bögrékben szolgálták fel a féllábszárig érő fűzős „kismamacipőt” és fehér köpenyt viselő óvónénik, akik a délelőtti foglalkozásokon gyakran diafilmvetítéssel szórakoztatták a gyerekeket, vagy ha mesét olvastak, akkor az Öreg néne őzikéjéről, Csipkerózsikáról, Hófehérkéről, a boszorkány csapdájába került testvérpárról, Jancsiról és Juliskáról, Mátyás királyról vagy a magyar népmesék rafinált szegénylegényeiről szólt.

Az oviban szintén aprócska asztaloknál, a kicsik igényeihez igazodva kis székeken ültek a gyerekek, ám ezek a bútorok még nem műanyagból, hanem fémből és fából készültek. 

Az óvodába nem autóval vitték a gyerekeket, ha azonban mégis ilyen szerencsés és kivételes helyzetben volt valaki, azt az ovist biztos, hogy nem ültették gyerekülésbe, és meglehet, még a biztonsági övét sem csatolták be, hiszen az 1970-es években ez még nem volt kötelező.

Más játékok és más ételek álltak az óvodások rendelkezésére

Az okostelefon és a tablet nyomkodása helyett a gyerekek óvoda után is együtt játszottak azokon a játszótereken, melyeket ma már biztosan élet- vagy balesetveszélyesnek nyilvánítanának. Emellett bicikliztek, bújócskáztak vagy számháborúztak is, miután este izgatottan várták, hogy a Tévémaci fogmosását követően mi lesz az esti mese a televízióban, ahol Pampalini, Lolka és Bolka, a Kockásfülű nyúl, Mézga Géza és családja, Vuk, Pom Pom vagy a magyar népmesék alapján készült rajzfilm ringatta álomba a gyerekeket.
Banán, mandarin és narancs csak télen, és akkor is csak ritkán került az asztalra, ahogyan paradicsomot és paprikát is csak akkor ettek a gyerekek, amikor annak szezonja volt. 

A régi idők tanévnyitói sok dologban különböztek a maiaktól. Hangulatos fotókkal idézzük fel e régi ünnepségeket.