Soha ezelőtt senki sem nyitott Gyere be! Házat. Honnan jött az ötlet?
Bár már sokkal korábban is a fejemben volt, végül két éve egy dunaharaszti szakmai fórumon Válóczi-Hirják Gabriella aljegyző asszonnyal történt beszélgetés alkalmával fogalmazódott meg, hogy kellene egy olyan közösségi teret teremtenünk, ahol a gyerekek minőségi időt tudnak tölteni egymással. Egy olyan helyen, ahol a szakemberek nem feltétlenül szakemberi mivoltukban, hanem felnőttként vannak jelen, akikhez bizalommal fordulhatnak, és akikkel álarcok nélkül beszélgethetnek, játszhatnak az életüknek ebben a szenzitív időszakában. Az, hogy hol lesz ez a ház, vagy egyáltalán mi lesz a neve, ekkor még teljesen mellékes volt, azt viszont már akkor is tudtam, hogy
ennek a helynek olyannak kell lennie, ahol nem az online világ a fontos, hanem az, hogy ember találkozhat emberrel.
Aztán ettől a pillanattól kezdve néhány hónap múlva már be is lépett az első fiatal a házba.
Ez tényleg így volt. Szerencsére mindenki annyira nyitott volt erre és annyira elhivatottan állt bele a projektbe, hogy rövid időn belül meg is valósulhatott a közösségi ház egy üresen álló épületben, amit e célból fel is újított a város.
Mennyire volt nehéz megmozdítani a fiatalokat?
Volt azért félelmem azzal kapcsolatban, hogy mennyire lesznek nyitottak, mert én bármennyire is szeretnék egy ilyen helyet, lehet, hogy a fiatalokat egyáltalán nem is érdekli. A jelek szerint jó döntés volt, ugyanis teltházzal működünk, jelenleg már nem is tudunk újakat fogadni. Jelenleg már további házak nyitásán dolgozunk, már több Pest vármegyei településen is elkezdődtek az előkészületek.
Említetted, hogy itt álarcok nélkül lehetnek jelen a gyerekek. Ez alatt mit értesz?
Azt, hogy nem kell nekünk, felnőtteknek megfelelniük, persze azért vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartaniuk – például alapszabály a szer- és erőszakmentesség, valamint az, hogy itt nem nyomkodjuk a telefont. Emellett működik nálunk egy ventiláló csoport is, amelyen
mindenki beszélhet arról, mi van otthon, a suliban, és bárki felteheti azokat a kérdéseit, amelyeket, mondjuk, a szüleinek nem mer.
Mit tapasztalsz, milyen problémák aggasztják leginkább a mai gyerekeket?
Tele vannak szorongással és megfelelési kényszerrel, azt érzik, hogy a világból irreális elvárások érkeznek hozzájuk. Sajnos az online tér miatt nagyon sokan hamis példaképeknek akarnak megfelelni, és folyamatosan azt érzik, hogy nem elég jók, hogy már máshol kellene tartaniuk, és hogy mi mindent elérhettek volna – mindezt tizenévesen. Rohan körülöttük a világ, kevés szülőnek van ideje, így nem sokaknak adatik meg, hogy érzésekről, gondokról, aggodalmakról beszélgessenek a családjukban.
Ma nem divat azt mondani egy gyereknek otthon, hogy félek, mert az az üzenet, hogy „erősnek kell lenned”.
Mit szólnak hozzátok a szülők?
A fiatalokat szándékosan nem kérdezem arról, hogy mit gondolnak a szüleik a nálunk töltött délutánokról, de úgy érzem, látják, hogy a gyerekeknek jót tesz ez a közösség. Hozzák őket, sőt a közösség régebbi tagjaihoz nem egyszer kapcsolódtak már a testvéreik is. Én ezt támogatásként élem meg a szülői oldalról.
Mostanság azért szeretjük azt mondani, hogy a fiatalokat nem érdekli semmi más az online világon kívül. Ez a közösségi tér erre azért rácáfol.
Itt azért elég sok mindennel foglalkozhatnak, beszélgethetnek egymással, van biliárd, csocsó, darts, asztalitenisz, és most nyáron tervezünk egy street workout pályát, ha összejönnek a támogatások. Lehet, hogy a házban valóban nem jut eszébe telefonozni, de egyébként tényleg rengeteg időt töltenek a képernyő előtt, sőt már-már fontosabb az online világon keresztüli kapcsolódás, mint a valódi emberi kapcsolatok.
Mégis mekkora probléma a körükben a netfüggőség?
A prevenciós előadásokon, miután elmondom, mit jelent az addikció, mindig megkérdezem, hogy ki érzi úgy, hogy ő függőként használja a telefont. A fiatalok 80 százaléka ilyenkor felteszi a kezét, úgy is fogalmazhatnék, hogy
a többség életében az online világ fontosabbá válik, mint az igazi valóság.
Érdekes viszont, hogy amikor lejönnek a házba, nem akarnak netet használni, mert ott odafigyelnek rájuk, érdekes dolgok történnek, még az egyperces TikTok-videókhoz szokott gyerekek is végigülik a filmklubot, sőt azt az egy órát is, amelyen utána megbeszéljük, kinek mi jött le a látottakból.
A Gyere be! Ház falain kívül hogyan lehetne elérni náluk ezt az állapotot?
Beszélgetni kellene velük, és sok ilyen teret teremteni nekik. Most eszembe jutott egy történet arról, hogy miért is lehet jó egy gyereknek egy, a miénkhez hasonló közösség. Amikor egyszer arról beszélgettünk, kinek milyen vágyai vannak, egy fiú azt mondta, neki csupán egyetlen kívánsága van: hogy lehessen egy számítógépe, mert nagy szüksége van rá az iskolához. A ház egy emberként fogott össze, hogy kaphasson egy laptopot. Amikor átadtuk neki, ez a fiú csak annyit mondott:
„mégis érdemes élni”.
Ha szívesen olvasnál arról is, hogyan segítenek a gyerekeknek élményhez jutni Magyarország egyik legnehezebb helyzetű szegregátumában, a gyöngyösi Durándában, olvasd el a Béres Tiborral készült interjúnkat!
