bizánci császár

Kegyetlen uralkodókra nem egy példa van a történelemben, de őrültekről is szólnak legendák. Az egyik volt közülük II. Iusztinosz bizánci császár, akin annyira elhatalmasodott az őrülete, hogy embereket harapott meg és az ágya alatt bujkált a hangok elől.

II. Iusztinosz bizánci császár

Flavius Iustinus Iunior Augustus 520-ban született Konstantinápolyban Vigilantia és Dulcissimus gyermekeként. Korai gyermekkoráról nem sokat tudni, de feltételezhető, hogy elsőrangú neveltetést kapott, jól ismerte a latin és a görög nyelvet, és hite szerint ortodox keresztény volt. Mivel a nagybátyjának, I. Iusztinianosz császárnak nem volt gyermeke, Iusztinosz gyorsan feljebb jutott a ranglétrán. Mire az uralkodó 565-ben meghalt, elérte a birodalom egyik leghatalmasabb pozícióját, a curopalatest, vagyis a birodalmi palota felügyelője rangot, így ellenőrzése alatt tarthatta, ki találkozhat a császárral.

II. Iusztinosz szövetségeket szerzett curopalatesként, amelyek később kifizetődtek; amikor Iusztinianosz meghalt, az egyetlen tanú szerint az idős császár őt nevezte meg utódjának. A bizánci szenátus így törvényes császárnak nyilvánította Iusztinoszt, aki az akkori szokás szerint eleinte vonakodott elfogadni a trónt, majd végül beleegyezett. Császárként első intézkedései közé tartozott Iusztinianosz népszerűtlen adóinak eltörlése, emellett vallási toleranciát is ígért minden nép számára, valamint játékokar rendezett a Hippodromban. Az új császár első néhány éve jól sikerült, ám ezután valami végérvényesen megváltozott.

Hibát hibára halmozott

Miután Iusztinosz megszüntette a nyugati barbár törzseknek fizetett adókat, és segített elpusztítani a gepida királyságot, a gepidák nélkül az avarok fosztogatni kezdték a Balkánt, a longobárdok pedig Itáliába vándoroltak. A birodalmi jelenlét Itáliában nem tudta megakadályozni, hogy a germánok elfoglalják Itália északi részét, és 574-re a terület nagy része – néhány parti város kivételével – a barbárok kezére került. Egy kisebb expedíció harcolt Itáliában a veje vezetésével, de vereséget szenvedett. Ahelyett, hogy egy nagy hadsereget küldött volna a germánok legyőzésére, háborút indított Perzsia ellen. Ezt a döntését – háborút kezdeni egy békés fronton, miközben Itáliát feldúlják – azóta sem értik a történészek.

Amellett, hogy rengeteg életet követelt, semmi értelme sem volt.

Ez a háború 19 évig tartott, és a következő császárok azzal töltötték az uralkodásuk jelentős részét, hogy rendbe hozzák II. Iusztinosz hibáit. A perzsák elleni háború kezdetben jól alakult, de a császár leváltotta a tábornokot, mielőtt annak helyettese megérkezhetett volna. Rontotta a helyzetet, hogy egy nagy perzsa hadsereg közeledett a vezető nélküli sereghez. A csapatok visszavonultak római területre, a perzsák pedig megtámadták és kifosztották a védtelen Dara városát.

Időszakos őrültségi rohamok gyötörték , amelyek során állítólag megpróbált megharapni mindenkit, aki a közelébe került.

Pánikrohamai idején az ágy alatt bujkált. Elrendelte, hogy állandóan orgonazenét játsszanak, hogy megnyugtassa a törékeny idegeit. Szolgálói egy kocsin tologatták, hogy elégedett és nyugodt maradjon.

Egyik tisztább pillanatában felesége, Sophia meggyőzte, hogy szüksége van egy társra, aki átveszi a kötelességeit. Ő választotta Tiberiust, egy katonai vezetőt, akinek hírneve túlszárnyalta kora katasztrófáit. A császár örökbefogadta őt fiaként, és Caesarrá nevezte ki. II. Iusztinosz élete utolsó négy évében visszavonult. Tizenhárom évnyi uralkodás után, 58 évesen halt meg. 

Az utolsó szavai ezek lehettek:

„Emberként vétkeztem; bűnösként már ebben az életben is súlyos büntetést kaptam; de ezek a szolgák [és a minisztereire mutatott], akik visszaéltek a bizalmammal és felszították indulataimat, velem együtt fognak megjelenni Krisztus ítélőszéke előtt.”

Ha szeretnél egy másik furcsa uralkodóról olvasni, kattints az alábbi cikkünkre, és tudd meg, hogyan mérgezte magát a kínai császár a hosszabb élet reményében.