Míg régen rituálék, a vallásba vetett hit és a korai tapasztalatok segítették az elengedést, addig a mai kor embere nem tud mit kezdeni vele, és mintha elfelejtettünk volna gyászolni is. Jelenleg ott tartunk, hogy már a halálról való kommunikáció is tabu, sőt még a gondolatát is igyekszünk elhessegetni, nem csoda hát, hogy mások elvesztése vagy akár saját elmúlásunk démonizált jelenséggé vált.
Pedig a haláltól való rettegésünk nemcsak saját továbblépésünket nehezíti meg, hanem azt is, hogy felismerjük és elfogadjuk, eljött az idő, hogy a beteg, idős hozzátartozóinkat elengedjük.
A görcsös ragaszkodás, a halál hárítása ugyanis megfoszthat minket az utolsó búcsú lehetőségétől, a haldoklókat pedig a jó haláltól. A jó halál pedig annyit tesz, hogy amilyen körülményeket szeretnénk magunknak, olyat adjunk meg a családtagjainknak.
Valószínűleg nem nagyon létezik olyan ember, aki rideg kórteremben, egyedül, idegenek között, kiszolgáltatott helyzetben kíván meghalni. Ennek ellenére mégis sokan halnak meg így, és még csak nem is azért, mert nincsen családjuk, hanem mert a haláltól való félelmük megakadályozza a hozzátartozókat abban, hogy ott legyenek a búcsú pillanatában.
Az alábbi gyűjtésünkben most olyan filmeket szedtünk össze, amelyek az elbúcsúzás, az utolsó pillanatok együttlétének fontosságáról beszélnek, egyúttal rámutatnak arra is, hogy a halál elfogadása mindannyiunk számára elviselhetőbbé teszi az elmúlást.
Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (2015)
Első blikkre tipikus, amerikai tinifilmnek tűnik a téma egyik legfrissebb alkotása, de viszonylag gyorsan kiderül, hogy Alfonso Gomez-Rejon rendező pont a jól megszokott kliséket forgatja ki. A történet szerint Greg (Thomas Mann) az átlagos gimis srác, aki az európai, klasszikus filmekre van rákattanva, haverjával maguk is készítenek párat, közben pedig próbál nem célkeresztté válni a suliban. Egy nap az anyjától megkapja utasításban, hogy legalább hívja fel a sulis társát, Rachelt, akinél a leukémia egyik ritka fajtáját diagnosztizálták. Greg nem repes az örömtől, de eleget tesz anyja kérésének, és végül a látogatásokból szép lassan egyre inkább barátság lesz. A rendező bevet minden technikai eszközt, hogy különlegessé tegye a filmet, elején helyenként zavaró is lehet néha, milyen fura kameraállásból és kameramozgással követjük az eseményeket. Viszont igyekszik minél több humort is belecsempészni az amúgy tragikus történetbe, hiszen mégiscsak félig-meddig még gyerek főhőseinek kell megbirkóznia a közelgő végleges elválással és a közben egyre elmélyülő érzésekkel.
A nővérem húga (2009)
A film Jodie Picoult amerikai írónő 2004-ben megjelent azonos című regényét dolgozza fel, ami magyarul is megjelent még 2004-ben, az Athenaeum Kiadónál. Bár a film tocsog a hollywoodi giccsességben, a történet, a felvetett kérdések és Cameron Diaz alakítása miatt, aki most kivételesen nem a szőke ciklont játssza, megéri megnézni. A sztori szerint Sara (Cameron Diaz) és férje, Brian (Jason Patrick) élete gyökerestül felfordul, amikor kiderül, hogy a kétéves kislányuk leukémiás. A szülőknek az egyik orvos azt ajánlja vállaljanak be egy harmadik gyereket, aki a jövőben nagy eséllyel donorja lehet Kate-nek és ezzel talán megmentheti az életét.
Így a 11 éves Andromeda (Abigail Breslin) egészen kiskorától egy rakás orvosi eljáráson megy keresztül – majd egy napon azzal kopogtat be egy ügyvéd (Alec Baldwin) ajtaján, hogy pert szeretne indítani a szülei ellen saját teste feletti jogának visszaszerzése miatt. A szülők eleinte nem veszik komolyan, de Andromeda nem tágít az elhatározásától és valóban bíróságra viszi az ügyet. Bár a lány döntése talán keménynek és szívtelennek is tűnhet, a film épp attól érdemes a megnézésre, mert szépen és higgadtan képes kibontani a valódi okokat, és bemutatni azt is, amikor egy szülő (érthető módon) nem akarja felismerni, mikor jön el az a pont, amikor már azzal tenne jobbat a beteg gyerekének, ha elengedné őt.
Az élet nélkülem (2004)
A 23 éves Ann úgy dönt, nem mondja el a családjának, hogy halálos beteg, inkább megpróbálja a két kislányával és férjével maximálisan kihasználni a hátralévő időt. Minden nap hangfelvételt készít, amin a lányoknak üzen, azokra a szülinapokra, amikor már nem lehet velük. Egy tíz pontos listát is ír arról, miket szeretne megtenni, mielőtt meghal, elhatározza például, hogy gyakrabban mondja a gyerekeinek, mennyire szeretik őket, hogy meglátogatja a börtönben az apját, illetve azt is tervezi, hogy megismeri egy másik férfi ölelését. Az is kiderül, hogy bár kímélni szeretné a családtagjait, nem feltétlenül az a legjobb megoldás, ha kirekeszti őket a betegségéből, ezzel óriási terhet rakva saját magára is, a szeretteit pedig megfosztva az elbúcsúzás lehetőségétől.
Szerelem (2012)
Michael Haneke BAFTA-díjazott filmje kemény alkotás, nemcsak a történet, hanem a realista, mindent megmutató ábrázolása miatt is. A főszerepben egy idős zenetanár házaspár, akiknek együttélését a megszokás helyett még mindig a mély szeretet mozgatja. Egy nap a feleség Anne (Emmanuelle Riva) agyvérzést kap, a férje (Jean-Louis Trintignant) pedig megígéri neki, hogy nem viszi kórházba, hanem ő maga fogja ápolni a haláláig. A film végigvisz minket a leépülés egyre nehezebb stációin, kegyetlen őszinteséggel bemutatja, hogy ez a folyamat nemcsak a betegnek nehéz, hanem az őt ápoló családtagoknak is óriási lelki megpróbáltatás. De közben arra is rámutat, hogy mégis sokkal emberibb, ha valaki nem egy rideg kórházteremben tölti utolsó napjait, heteit, hanem megszokott környezetében, olyan emberekkel körülvéve, akikben megbízik, és akiket szeret.
Jákob lajtorjája (1990)
Mint egy sötét, szürreális látomás, olyan Adrian Lyne filmje, amelyben a vietnámi háborúból hazatért, lényegében lelkileg roncs katona, Jacob Singer (Tim Robbins) utóéletéről szól. Jacob túlélte a történelem egyik leghorrorisztikusabb háborúját, rengeteg bajtársát látta meghalni embertelen módon, és maga is csak a szerencsének köszönheti az életét. Az átélt borzalmakon túl azt is fel kell dolgoznia valahogy, hogy legkisebb fiát elvesztette egy baleset során. A férfit évek óta nyomasztják rémálmok, amiket már-már természetesnek vesz, de az utóbbi időben a lázálmok egyre sűrűsödnek és egészen szürreálissá válnak. A film ugyan nem mai darab, de még mindig magával ragadó a képi világa, ugyanígy a maszkmester munkája zseniális még 2017-ben is.
