A BBC Culture 2016-ban 177 kritikus segítségével a 21. század 100 legjobb filmjét szavaztatta meg, és akkor tűnt fel nekik, hogy a listára bizony alig kerültek vígjátékok: szegény vicces filmek a filmipar páriái lennének? 89 Oscar-díjas filmből csak hetet (Ez történt egy éjszaka, Így élni jó, 80 nap alatt a Föld körül, Legénylakás, Tom Jones, Annie Hall és Birdman.) lehet többé-kevésbé vígjátéknak nevezni, úgyhogy 2017-ben a BBC Culture úgy döntött, a komédiákra koncentrál. 253 filmkritikust kértek fel – 118 nőt és 135 férfit – hat kontinens 52 országából, hogy írják meg nekik, melyik minden idők 10 legjobb vígjátéka. Hogy mi számít annak, azt nem mondták meg a kritikusoknak, hadd találják ki ők.
Az eredmény meglepte az újságírókat, mivel a 7 Oscar díjas vígjátékból csak 3 került fel a százas listára, ráadásul a 2000 óta forgatott filmek se muzsikáltak valami jól. Sőt, közülük a legjobb helyezést a 2004-es A híres Ron Burgundy legendája érte el, az Imdb-n 7,2-es film a 33. helyre kúszott fel. Elég szerény eredmény. A legfrissebb film a listán a 2016-os Toni Erdmann, a legrégebbi az 1923-as Aki mer, az nyer!.
A nők és férfiak kábé ugyanúgy szavaztak egyébként, ebben tehát nincs különbség, régiónként viszont nagyon is van. Az alapprobléma, hogy a fordításnál elvész a poénok egy része, de nem csak ezen múlik, hogy ha csak észak-amerikai kritikusokat kérdeztek volna, teljesen máshogy festene a lista, mivel az első helyre került 1959-es Van, aki forrón szereti-t az európai, kelet-ázsiai és latin-amerikai kritikusok repítették az első helyre.
És akkor lássuk a listát, legalábbis az első 10 helyezettet – a teljes felsorlásért kattints ide!
- Van, aki forrón szereti (Billy Wilder, 1959)
- Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Stanley Kubrick, 1964)
- Annie Hall (Woody Allen, 1977)
- Idétlen időkig (Harold Ramis, 1993)
- Kacsaleves (Leo McCarey, 1933)
- Brian élete (Terry Jones, 1979)
- Airplane! (Jim Abrahams, David Zucker and Jerry Zucker, 1980)
- Playtime (Jacques Tati, 1967)
- A turné (Rob Reiner, 1984)
- A generális (Clyde Bruckman and Buster Keaton, 1926)
Ha tudsz angolul és érdekel, miért pont az a 25 film lett minden idők legjobb vígjátéka, ami kiérdemelte a kritikusok szerint a címet, itt elolvashatod az indoklásokat!
Ki mit szeret forrón?
Visszatérve a regionális különbségekre: a franciák imádják Jerry Lewist és Woody Allent, a britek a száraz humort, az ausztrálok a trágár poénokat – ezek a klisék, amiket egymásról gondoltak eddig a filmesek, aztán jött a BBC felkérése és egész más derült ki, például az Annie Hall minden idők harmadik legjobb vígjátéka lett, úgy, hogy egyik francia kritkus se tette be a saját top 10-ébe, a britek viszont imádták. Egy klisé azonban midnenképp igaz: a poénok hajlamosak a fordításnál eltűnni és nem feltétlen a fordító bénasága miatt, hanem mert más kulturális közegben, más történelmi háttérrel az emberek egyszerűen mást találnak viccesnek.
Ennek egyik példája a Kínai Odüsszeusz 2., ami a kelet-ázsiai kritikusoknál a 11. legjobb lett, de a százas listára sem tudott felkerülni, ugyanis senki más nem szerette. A szójátékok által támasztott fordítási nehézségekre pedig bizonyíték lehet, hogy a nem angol anyanyelvű országok kritikusai sokkal kevesebb angol nyelvű filmet tettek a listájukra, mint az angol anyanyelvűek. A BBC példaként hozza fel az Airplane! egyik fordíthatatlannak ítélt szójátékát, a “Surely, you can’t be serious?”/”I am serious, and don’t call me Shirley”, ami mondjuk szerintem nem a fordíthatatlanság miatt fárasztóbb, mint vicces (az Airplane! még így is a hetedik helyig jutott, köszönhetően annak, hogy az észak-amerikaik saját listájuk elejére pakolták).
Cserébe az európai kritikusok 6,6-szor többször szavaztak a Mi ketten című filmre, mint bárki más a bolygón, a némafilmek Ázsiában a legnépszerűbbek, míg Indiában szeretik az érzelmeket, a küzdelmet és Chaplint.
Ki miért szereti forrón?
A hollywoodi, lengyel-zsidó származású Billy Wilder által rendezett 1959-es vígjátékot az európai kritikusok repítették első helyre: a megkérdezettek 60 százaléka betette saját top 10-ébe, míg az amerikai és kanadai szakértőknek csak 26 százaléka tartotta ezt fontosnak: ha rajtuk múlik, a Dr. Strangelove állna a lista élén. Érdekesség, hogy a kelet-európai kritikusok is inkább a Dr. Strangelove-ot helyezték előre a nyugat-európai kollégákkal szemben, a BBC szerint valószínűleg politikai múltunk miatt, ahogy Chaplin A diktátor című filmje is talán emiatt népszerű körükben.
A Van, aki forrón szereti európai népszerűsége egyébként valószínűleg annak köszönhető, hogy nagyon európai a hangulata és a szexhez is európai sítlusban közelít. Wilder a 20-as években kezdte karrierjét a német filmiparban, majd a nácik elől Amerikába menekült, ahol filmje felrúgta a konzervatív hollywoodi filmes szabályokat. 1958-ban találkozott Tony Curtisszel egy hollywoodi buliban, és onnantól nem volt megállás.
A film sztorija röviden: 1929. februárjában két munkanélküli muzsikus, Joe és Jerry végső lépésre szánja el magát, jelentkeznek egy női zenekarba és maguk is meglepődnek, amikor női ruhába bújva felvételt nyernek. Csak akkor jönnek rá, hogy megfogták az Isten lábát, amikor felszállnak a vonatra, amellyel az együttes Floridába indul, egy hálókocsiban kell ugyanis tölteniük az éjszakákat a zenekar tucatnyi lánytagjával, akik hamar bizalmukba fogadják az új lányokat. Az énekesnő, Sugar Kane egy igazi bombázó, akibe mindkét nőimitátor halálosan beleszeret. Esélyük vajmi kevés van, Joe-nak azonban van már egy terve... Ez a húszas években játszódó fergeteges gengszterfilm-paródia hozta meg a világhírt Jack Lemmonnak, aki az ugyancsak kitűnő komikusnak bizonyuló szépfiú Curtis és szexbomba Monroe méltó partnereként szerencsétlenkedi végig a helyzetkomikumok végtelen sorát.
A film amellett, hogy minden sorában vicces, a toleranciát és elfogadást hirdeti, tele van váratlan fordulatokkal, ikonikus színészekkel, felejthetetlen mondatokkal (a film végső poénja,"Senki sem tökéletes!" filmtörténet lett). Egyszerre romantikus vígjáték, gengszterfilm és musical, az anti-hősöket nem elítéli, hanem együttérez velük, ami merőben szokatlan még most is Hollywoodban. Az egyik üzenet például, hogy semmi baj nincs a "fake it 'til you make it" technikával, lehetsz jobb és boldogabb egy új ember bőrébe bújva, simán lehet az a kulcs a túléléshez és ha szerencséd van, találkozol valakivel, aki elfogad olyannak, amilyen vagy. A BBC szerint – egész röviden – azért ez lett minden idők legjobb vígjátéka, mert mégis mi más lehett volna?
