"Úgyis elvitték volna" - árulás és félrenézés a zsidóság deportálása alatt

Zanza!

Valószínűleg nem ez a film szakítja be a mozik nézettségi listáját, ami nagy kár, ugyanis az 1945 Török Ferenc eddigi munkásságának csúcsteljesítménye, arról nem beszélve, hogy témáját tekintve iszonyú fontos alkotás. És nemcsak azért, mert a holokausztról beszél, hanem mert keményen szembesít a magyar zsidóság elhurcolásának és kifosztásának társadalmi felelősségével.

1945-ben járunk, valahol a vidéki Magyarországon. A második világháborúnak vége, német helyett most épp orosz megszállás alatt áll az ország, a lakossága pedig épphogy csak kezd magához térni a háború sokkjából. Az élet halad tovább, az augusztusi forróságban a kis településen nagy a készülődés, nősül a falu legbefolyásosabb emberének a fia. Az oldott hangulatot azonban hamarosan beárnyékolja a hír: két zsidó érkezett a faluba. A pletykák szerint túlélték a koncentrációs tábort, és most itt vannak. Biztos konkrét céllal jöttek. Talán azért, hogy visszakapják mindazt, ami valaha az övék volt?

Simán előfordulhat, hiszen a falu lakóinak legtöbbje a "végső megoldás" idejében bőven profitált abból, hogy zsidó szomszédaikat, ismerőseiket bevagonírozták, majd haláltáborokba vitték. Nem csoda hát, ha a két zsidó megjelenésével egyúttal az emlékek is a felszínre törnek, a település lakói pedig kénytelenek szembenézni tettükkel. És a lelkiismeretükkel.

951624 0
Fotó: Katapult Film

Maradjunk annyiban, hogy Török Ferenc legújabb filmje nem véletlenül aratott sikert a Berlinálé Panoráma szekciójában, és a szakma sem indokolatlanul emlegeti azt a rendező csúcsteljesítményeként. A Szántó T. Gábor elbeszélése alapján készült játékfilm ugyanis (amely a második világháború utáni vidéki Magyarországról és a háborús bűnök titkairól mesél) témáját tekintve bőven hiánypótló alkotás. Bár Töröktől amúgy sem áll távol, hogy aktuális, társadalmi kérdéseket boncolgasson, ezzel a filmmel tényleg mélyre ás, és nem kisebb feladatra, mint arra vállalkozik, hogy nyíltan beszéljen a magyar lakosság szerepéről a zsidók deportálásával kapcsolatban. Ráadásul a rendező rendhagyó módon nem az áldozatok, hanem a kollaboránsok, a haszonélvezők szemszögéből vázolja fel a holokauszt drámáját. Így az 1945 tehát nemcsak egy erős művészeti alkotás, hanem egyben emlékezetpolitika is, amely a kibeszélést és az őszinte szembenézést sürgeti.

Nem állnak tőle távol a társadalmi témák

Gondoljunk csak a Moszkva térre, mely a rendszerváltás generációs élményét dolgozza fel, a Szezonra, mely a vidéki fiatalok kitörési lehetőségeiről beszél, és az 1945 előtt is volt arra példa, hogy a magyar történelem traumatikus élményeivel foglalkozzon, mint ahogy tette azt az Apacsok című filmjében.

Török állásfoglalásával nincs könnyű helyzetben, hiszen hazánkban a kollektív hallgatás, a felelősség hárítása már hosszú évtizedek óta tart, kezdve a második világháborút követő kommunizmussal, (amikor az államvezetés relativizálta a több százezer magyar zsidó deportálást), folytatva a rendszerváltás utáni időszakkal, (ekkor az új politikai elit a nácikra és a nyilasokra hárította a felelősséget), és tart ez a maszatolás jelenünkben is, csak ma Horthy, a csendőrség és az ország tisztára mosása történik. Nem meglepő hát, hogy a magyar társadalomban a kibeszélés, a kollektív emlékezés, a trauma feldolgozása nem ott tart, ahol tartania kellene, nem úgy zajlik, ahogy az optimális volna. Pedig egy ponton kénytelenek leszünk elfogadni, hogy a feldolgozás munkáját nem végezheti el más helyettünk.  

Az 1945 erre próbál rávenni minket, ráadásul annyira direkt módon, ahogy eddig még játékfilm nem tette meg. Persze az elmúlt évtizedekben nem kevés rendező reflektált a magyar lakosság szerepére, de főleg csak érintőlegesen, néhány emlékezetes jelenettel utaltak a kollektív bűntudatra. Erre kiváló példa Széles András Senki földje című alkotásának egyik jelenete, melyben a fiatal pár épp beköltözik egy zsidók által elhagyott lakásba és nagyon kellemetlenül kezdik érezni magukat miután észreveszik, hogy az előző lakók személyes holmijaikkal van tele az ingatlan. Egyébként jóval korábbról, még a Kádár korszakból is találunk olyan alkotásokat, melyekben egy-egy jelenet erejéig a civil lakosság szerepét firtatják, mint például Fábri Zoltán Utószezon, vagy Szabó István Bizalom című filmjében. De játékfilmes eszközökkel a traumának az exponálását – úgy igazán – az 1945 hajtja végre, 27 évvel a rendszerváltás után.

A dokumentumfilmesek már jóval bátrabban foglalkoztak a társadalom szembesítésével, gondoljunk csak Varga Ágota Cigány holokausztjára, Nádasi László Örök Évájára, Gazdag Gyula Társasutazására, vagy B. Révész László A látogatás című alkotására. Ezek mind-mind a magyar lakosság szerepét boncolgatták.

Török filmje is keményen szembesít

Ráadásul a holokauszt egyik legelhallgatottabb aspektusáról, a vidéki zsidóság elhurcolásáról és kifosztásáról beszél. Ami azt illeti, van is mit mondania róla, hiszen 1944. május 14. és július 9. között 147 vonattal, német adatok szerint összesen 437.402 zsidót vittek el, a deportálásuk üteme pedig még a holokauszt történetében is példátlan gyorsasággal zajlott. Ez annyit jelent, hogy az embertelen vagonírozások után Magyarországról – Budapest és a munkaszolgálatos alakulatok kivételével – teljesen eltűntek a zsidók. Finoman szólva is naivság, de leginkább struccpolitika azt állítani, hogy az ilyen ütemű deportálások megtörténhettek volna a cinkos magyar hatóság, és a civil lakosság passzív, vagy épp aktív együttműködése, beleegyezése nélkül. 

Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer mérlege című könyvének írója egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a zsidóság kifosztása 99 százalékban a magyar állam ügye volt. Ebben a folyamatban pedig különböző módon több százezer ember vett részt végrehajtóként vagy haszonélvezőként. A tények tehát azt igazolják, hogy a kirablás nem történhetett meg a társadalom tudta nélkül, vagyis a magyar lakosság jelentős része gátlástalanul részt vett a kifosztásban, és nem volt ritka az sem, hogy az értékekért feljelentették zsidó társaikat. Falun általános volt az is, hogy az elvett földbirtokokra licitálni lehetett, például földrészre, a felvágott tűzifára, vagy akár friss trágyára, és egyebekre. A licitálók pedig távolról sem mind antiszemiták voltak, hanem egyszerű emberek, akik döntésüket azzal magyarázták, hogy " a zsidókat úgyis elviszik, nekik már úgy se fog kelleni", vagyis miért ne formálhatnának jogot a hátrahagyott értékekre a háború kellős közepén?

Török ezekre az egyéni döntésekre mutat rá

És nem a nácikra, a rezsimre, vagy annak politikai elkötelezettjeire tolja az összes felelősséget. Ráadásul nemcsak a lehúzott redőnyökről, a sokszor a félelemből táplálkozó polgári passzivitásról beszél, hanem azokról a magyar lakosokról is, akik nemcsak félrenéztek, hanem aktívan hozzátettek a minél gyorsabb és “hatékonyabb” deportáláshoz. A filmben szépen kirajzolódnak azok a morális határvonalak, melyeket fontos megvizsgálni ahhoz, hogy tisztán lássuk a magyar társadalom történelmi felelősségét. Hogy feltegyük végre a kérdéseket:

Mit lehet a félelem számlájára írni, és hol az a pont, amikor már valaki kollaboránsnak számít? Tényleg lehet azzal csitítani a bűntudatot, hogy a háború nemcsak a zsidóknak, hanem mindenkinek szenvedés volt? Meg lehet érteni azt az érvet, hogy a lakosság megérdemelte a zsidók hátrahagyott értékeit? És vajon mi el mertük volna bújtatni a szomszéd gyerekét, ha tudjuk, hogy ezért akár minket is megölhetnek? Vajon melyikünk mit gondol arról, amikor a jegyző letudja annyival a zsidó barátja feljelentését, hogy “úgyis elvitték volna”?

A film tehát keményen szembesít, de nagy erénye, hogy mindeközben nem általánosít. Nem mondja ugyanis azt, hogy az árulás, a cinkosság az egész magyar társadalomra igaz lett volna, de azt kimondja, hogy igenis léteztek ezek a viselkedési módok.

Ehhez a filmhez nem kell popcorn

De nem is azért készült, hogy szórakoztasson minket, sőt ellenkezőleg, a film mindent megtesz, hogy átérezzük a titkok nyomasztó súlyát, ennek érdekében pedig végig szuggesztív látványvilággal, nyomasztó atmoszférával, és folyamatos várakozással dolgozik. A játékidő alatt egyszerűen nem hagy megkönnyebbülni minket, és bármennyire is vágynánk rá, a feszültségen, a nyomasztó hangulaton egy percre sem enyhít. Erre rátesz még egy lapáttal a nagyon erős, komplex zenei, hangi világ, amelyben a repetitív, meditatív zene összefolyik a film hangkulisszáival, olyannyira, hogy helyenként nem is lehet megmondani, meddig tart a hangmester munkája és hol lép be a zeneszerző.

A feszültséget fokozza, hogy az eseményeket párhuzamosan látjuk megtörténni, vagyis egyszerre követhetjük a községbe érkező zsidókat, és a faluban zajló történéseket, melyek aztán egyetlen összefüggő drámai eseménysorrá eszkalálódnak. Ez a drámaiság pedig ott rejtőzik a karakterek történetében is, a gyászoló zsidókéban mindenekelőtt, de nagyobb szpojler nélkül, szinte minden fontosabb szereplőnek volt, van, vagy lesz egy saját tragédiája a film történetében. Az eltalált, szépen árnyalt karakterek segítségével a film végére átlátható palettát kapunk arról, milyen sokféle emberi reakció létezik egy adott helyzetre, de az is szépen kirajzolódik, hogy milyen könnyen elmozdulhatnak a biztosnak hitt belső sztenderdjeink. Főleg, amikor az aktuális hatalom relativizálja az erőszakot, a gyűlöletet, és mások kisemmizését.

Az átélhetőséget fokozza a bivalyerős szereplőgárda is, élén Rudolf Péterrel, aki a hazai színészektől szokatlanul egy egész alkati változáson ment keresztül, hogy hitelesen adja a provinciális jegyzőt, a kicsinyes, mások bűntudatával, és hatalmával visszaélő férfi szerepét. Folyton izzadó homlokával, potrohos hasával, "döbrögis" jelenségével szó szerint leuralja a filmet. És legalább ilyen jól hozza a megvezetett kisember karakterét Szarvas József, akinek filmbeli énje nem tud elszámolni a lelkiismeretével, és aki szíve szerint már inkább lemondana mindarról, amit másoktól elvett. De ne feledkezzünk meg Nagy-Kálózy Eszter játékáról sem, aki a jegyző mentálisan instabil feleségét alakítja, és aki a múlt árnyékai elől a depresszióba menekül.

A száz perc alatt rajtuk kívül még sok-sok falubeli személyt ismerhetünk meg, akik a zárt közösség révén így vagy úgy, de érintettek a zsidók elhurcolásában és azok vagyonának széthordásában. Mert a falu közös titka egyben mindenki szégyenfoltja is, mellyel egyenként kell szembenézniük. 

Blogmustra