Egy éve történt a bangladesi tragédia

Zanza!

A napokban volt egy éve, hogy Bangladesben összedőlt a világ egyik legnagyobb ruhagyára, a Rana Plaza, melyben többek között olyan világmárkák varratták fillérekért ruháikat, mint a Zara, a Gap, az American Eagle, a Uniqlo vagy a Marks & Spencer. A több mint ezer emberéletet követelő katasztrófától azóta is hangos a nemzetközi sajtó, voltak olyan márkák, melyek érezték a tragédia súlyát és komolyabb intézkedéseket hoztak jó hírnevük megőrzése érdekében. Például változtattak az eddigi munkakörülményeiken illetve szigorítottak a biztonsági szabályaikon. A hajtás után betekintést nyújtunk a túlélők sorsába.

A tragédiát tetézte, hogy októberben egy újabb, Dakka szélén álló gyárépület is kigyulladt és összeomlott, ekkor kilencen vesztették életüket és 46-an megsebesültek. A fővárostól körülbelül negyven kilométerre fekvő ipari területen az áldozatok között volt a gyár vezérigazgatója, Rashed Uzzaman Mandal és egy tűzoltó is.

Többen meg vannak róla győződve, hogy a tragédia óta nem változott semmi Bangladesben, így várható volt, hogy az egy éves évfordulóra felkészül a sajtó és hangot ad rossz érzéseinek az üggyel kapcsolatban. A washingtonpost.com például a„The Ghost of Rana Plaza” című esszé készítője, az íróként, fotósként és filmesként ismert Jason Motlagh véleményét kérte ki az ügyben, akinek akkori, többek között a Virginia Quarterly Review-ben közölt jelentése reális képet festette a bangladesi helyzetről.

Heti 2-3 tűz

„Amikor tavaly februárban találkoztam Rajina Aktarral, akkor a szeme még mindig véres és gyulladt volt a mérgező füst miatt, melynek köszönhetően három hétig eszméletlen volt, csak homályosan tudta felidézni a történteket" – kezdi Jason Motlagh. Aktar már 15 éve varrt zsebeket a télikabátokra, amikor tűz ütött ki a Dakka szélén található, illegálisan működő Smart Export Ruhagyárban. A nyirkos alagsori szobán négy rokonával élő Aktar amint magához tért, visszatért a futószalag mögé. „Nincs semmi más” – mondta az embertelen helyzetről a riporternek a Rana Plaza botrány előtt pár hónappal.

„A körülbelül 20 milliárdos ruhaexportot lebonyolító bangladesi gyárakban egy átlagos héten két-három alkalommal ütött ki tűz. Akkor írtam is a The Washington Postban, hogy ezek a veszélyes körülmények nem valószínű, hogy javulni fognak a közeljövőben. Addig legalábbis biztos, hogy nem, míg a nagy nyugati vállalatok továbbra is nagy volumenű megrendeléseket küldenek, illetve a fogyasztók továbbra is a lehető legalacsonyabb áron kívánják megvásárolni a ruhákat" – állítja Motlagh.

1134 halott kellett, hogy sztori legyen

Aztán jött a Rana Plaza. Amikor április 24-én összedőlt a nyolc emeletes épület, 1134 meghaltak és 2515-en megsebesültek. Nagyon úgy tűnt, hogy a fásult vállalatok, de még a kormány sem tudja figyelmen kívül hagyni a történteket. A Haunting által lőtt képek tüntetéseket generáltak világszerte. Többen pedig párhuzamot vontak a New York-i Shirtwaist Factory 1911-es tűzesetével, ami után a tulajdonosok radikális biztonsági reformokat vezettek be a gyárban.

A tragédia óta eltelt egy évben állítólag javult a helyzet a bangladesi ruházati iparban. Több mint 150, többnyire európai vállalat írta alá a Bangladesben érvényes, kötelező tűz- és épületbiztonsági szabályzatot, míg 26 javarészt amerikai cég, köztük a Walmart, a Sears és a Gap egy külön szövetséghez is csatlakozott, mely kötelezi őket, hogy biztonsági fejlesztésekbe fektessenek pénzt – bár a kritikusokban az is felmerült, hogy a gondosan lepapírozott ígéretek miatt még kisebb lesz ezeknek a cégeknek a felelőssége, ha újabb tragédia történik.

A gyárak az elmúlt egy évben fokozatos korszerűsítésbe kezdtek és állítólag a biztonsági felügyelet is egyre jobb. A felháborodott munkások nem tartották magukban a rossz körülményekről alkotott véleményüket, az összetartásnak és a közös erőfeszítéseknek meglett a gyümölcse, a gyárak pénzügyi biztonságot jelentő minimálbér-növekedést ígértek dolgozóiknak.

Végre vannak változások, kérdés, milyenek

Ostobaság lenne azt hinni, hogy az ipar sikeresen veszélymentesítette a területet, mivel a gyárakban végzett ellenőrzésekről készült független jelentések aggasztó képet festenek a tavaly óta végbement változásokról. Többek szerint továbbra is minden okuk megvan a bangladesieknek az aggodalomra.

A jelentések szerint ugyanis több, nagyobb rakomány tárolására kijelölt területen veszélyesen meg vannak repedve a falak, egyes helyeken olyan alapvető dolgok hiányoztak, mint a tűzoltó-felszerelés, de a kijáratot mutató táblák sem a kijárathoz vezetnek mindig. Még az ország legjobban működő gyárai között számon tartott Hugo Boss-t, Marks & Spencert, PVH-t, illetve a Calvin Kleint és a Tommy Hilfigert ellátó vállalatot is többször megbüntették a hiányos biztonsági intézkedéseik miatt az elmúlt évben – pedig ezek még az élvonalbeli gyárak közé tartoznak a régióban.

Évek óta nyílt titok Bangladesben, hogy a legaláisan működő gyárak mellett léteznek olyan hatalmas exportot ellátó illegális gyárak is, melyek pincében, háztetőkön és egyéb embertelen körülmények között élő, alulfizetett és túlhajszolt alkalmazottakkal fejeztetik be a nagy megrendeléseket rövid határidővel elkészíttető cégek megrendeléseit. Ők biztosan visszaélnek a munkavállalók jogaival és spórolnak a biztonságtechnikai intézkedésekkel.

„Tavaly egy szeptemberi délutánon végre bejutottam egy dakkai gyárba. Egy zsúfolt, ablak nélküli teremben fénycsöves világítás mellett méltóságon aluli körülmények között vasalták a pólókat a munkások. A sarokban egy férfi 5 fontos címkéket tett egy rózsaszín gyerekruhára. Bár én véletlenszerűen menten ebbe a gyárba, több ponton is ütköztek a tűzvédelmi előírásokra vonatkozó szabályokkal a látottak: a kiürítési tervet ábrázoló képet szórólapok borították, hiányoztak a tűzjelző készülékek, halomban álltak a dobozok. Nem volt nehéz elképzelni, hogy mi a legrosszabb, ami egy ilyen helyzetben előfordulhat" – írja Motlagh.

"A legismertebb ruhagyártók bevallották nekem, hogy bevett gyakorlat illegálisan dolgozó alvállalkozókkal elvégeztetni a munkát. A pozitívnak tűnő változások megzavarják a termelést, de mindig lesznek olyan helyek, ahol tudják magukat tartani a határidőkhöz. Mindig lesz olyan alvállalkozás, ami kiszolgálja a megrendelőt. Hiába van kiírva a cég flancos központjának falára, hogy nem vállalnak több megrendelést, nem hivatalosan mindig máshogyan történnek ezek az üzletek. És ezzel mindenki tisztában van” – állítja Motlagh.

Az amerikai kormányra is ráhúzták a gondatlanságot: a Nemzetközi Munkaügyi Jogi Fórum szerint  a katonai egyenruhákkal kizsákmányolják az üzemeket, ugyanis a katonai ruhákkal üzletelő kiskereskedők több millió dollár értekben vásárolják a ruhákat Bangladesből anélkül, hogy ott bárki is elbírálná a ruhák előállításához szükséges körülményeket. Nem tartotta be például a biztonsági előírásokat a Marine Corps logóit gyártó Tazreen Fashions sem, aminek következtében 112 munkás halt meg 2012 novemberében.

Millió dolláros segítség

A nyugati vállalatok a tavalyi, Rana Plazában történt tragédia után 17 millió dollárt helyeztek letétbe, illetve további 40 millió dollárt fizettek be egy alapba, mellyel a sebesülteket, túlélőket és az áldozatok hozzátartozóit kívánják támogatni. Hogy könnyítsenek lelkiismeretükön, többek között ebből a pénzből fizetik a mintegy 4000 áldozat orvosi számláit, elveszett munkabérét és egyéb kártérítéseit. Persze nincs az a mechanizmus vagy ütemterv, ami garantálná azt, hogy minden ilyen jellegű kifizetés célba is ért az elmúlt évben.

„A múlt nyáron, amikor elmentem az egykori ipari épület romjaihoz, számtalan áldozat rokona gyűlt körém, akik az eltűntek fényképeit szorongatták kezükben. A tolmács próbálta elmagyarázni, hogy én riporter vagyok, de kevesen hallották szavát a kiabálástól. Az egyikük, Lufter Rahman, egy két gyermekét nevelő egyedülálló apa. Az asztma kényszerítette őt, hogy feladja riksavezetői állását. Amiből fakadóan a felesége, Rina lett a család kenyérkeresője, aki gyári segédmunkásként 62 dollárt (13.848 forint) vitt haza havonta. Az ő maradványait a kisebbik lányuk, a 12 éves Arifa azonosította. Rufmannak most az állami alapból nekik ítélt 2500 dollárból (558.490 forint) kell felnevelnie két lányát, ami a férfi állítása szerint töredéke annak, amit sokan egy amputáció után kapnak – meséli az újságíró.

A Rana Plaza áldozatai a mai napig nem kapták meg a teljes összeget a beígért kompenzációból, míg a halálos balesetek áldozatainak, illetve hozzátartozóiknak nagy részét teljesen figyelmen kívül hagyták. Hosszú távon a munkavállalók és azok családtagjai úgyis a külföldi márkák akaratától függnek, akik pedig hasonlóképpen függnek vásárlóiktól, pedig a vásárlók és a média nagyban formálhatnák az iparág magatartását.

Egy évvel a tragédia után

Természetesen nem csak a washingtonpost.com szerkesztői, hanem a bbc.com munkatársai sem felejtették el a Rana Plazában történt tragédiát, a lap dakkai tudósítója, Shahnaz Parveen annak járt utána, hogy hogyan élnek a gyárbaleset borzalmas sérüléseket szenvedett túlélői egy évvel az összeomlás után.

„Két napot töltöttem a romok alatt étlen-szomjan. Mindkét lábamat, illetve öt családtagomat is elvesztettem, köztük az anyámat is. A tragédia napján anyám odajött hozzám és azt mondta: 'Rebecca, még nem reggeliztem. Együnk valamit, mielőtt elkezdenénk dolgozni.' Majd elment egy kis ételért. És ez volt az utolsó, mikor láttam. Az épület néhány percen belül összeomlott. Egy gerenda rázuhant a lábamra és csapdába kerültem. Koromsötét volt és nem kaptam levegőt. Sírtam az anyám után, csak azt hallottam, hogy a kollégáim is sírnak. Rengeteg holttest hevert körülöttem. Soha nem találták meg az anyám testét. Egész nap ebben a kunyhóban vagyok bezárva. Nem mehetek sehova. Mi van, ha megint történik valami, mint a tűznél is? Hogy fogok élni ezentúl?" – mondja az állandó fájdalmakkal küzdő Mossammat Rebecca Khatun, akinek egy évvel a tragédia után is álmatlan éjszakái vannak a történtek miatt.

A nyolc operáción átesett lány még mindig túl nehéznek érzi művégtagjait, így nem is tudja használni azokat. Férje segít neki mindenben, beleértve a mosdóba menetelt is. Jelenleg senki nem keres pénzt a családtagjai közül.

„Mi van, ha az épület újra összeomlik? Nekem nincs más jövedelmem, így élek a szüleimmel. Megpróbáltam másik munkahelyet keresni, az apámat és a fiamat is én tartom el. Egy alapítvány adományozott 20.000 takát (57.489 forint), hogy próbáljak csinálni egy üzletet. De ez nem elég. Soha nem megyek vissza a ruhagyárba. Még a gépek hangja is megrémít. Ideges leszek, mikor meghallom azt a hangos zajt. Mindig ott van a félelem, hogy mi van, ha újra megtörténik. Képtelen vagyok aludni ilyen gondolatokkal a fejemben” – mondja Srabon Ahmed Jahangir, aki nem képes visszatérni a ruhaiparba. Jelenleg egy kis utcai tea-standot üzemeltet a háza előtt, de állítása szerint nincsenek vevői.

„Egész évben anyám testét kerestem. Vagy legalább egy kis bizonyítékot arra, hogy kiderüljön, hogy mi történhetett vele. Nem vesztettem el a reményt. Napokat töltöttem kórházakban, kormányzati hivatalokban és DNS laborokban, hogy valami nyomra bukkanjak. Végül két hónappal ezelőtt megtudtam, hogy a zuraini temetőben helyezték örök nyugalomra. Ez az egyetlen dolog, amit az anyámról tudok. Soha nem akartam visszatérni ehhez a munkához, de nem értek máshoz. Az első adandó alkalommal visszamentem dolgozni. A varrógép fülsüketítő zaja annyira megijesztett, hogy azonnal el akartam onnan menekülni. Éjszakánként azt álmodom, hogy ez a gyár is összeomlott. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogok élni, ha ez a gyár is összeomlik. Az Isten már megmentett egyszer. Hányszor gondol még rám és hányszor ment még meg vajon?” – mondja Sharmin Akter a New Wave Styles Ltd. minőség ellenőre, aki túlélte a tragédiát.

„Nyolc órát töltöttem a romok alatt. Napokkal a szerencsétlenség előtt éreztünk valamit, de megfenyegettek és azt mondták, hogy az csak egy kis repedés. Miután megkaptam az orvosi kezeléseket, hazamentem a falumba és ott maradtam kilenc hónapig. Három hónappal ezelőtt álltam újra munkába. Én nem akartam visszamenni, de akkor ki fogja etetni a családomat? Megpróbáltam megtanulni vezetni, hogy profi sofőrként dolgozhassak, de nem kaptam munkát. Így végül vissza kellett térnem. Gondoltam, ha másoknak megy, akkor nekem is. De még mindig nagyon félek" – meséli a jelenleg ruhavasalásból élő Selim Reza.

Fordítsd ki a ruhád!

A 2013-as április 24-i ruhagyár összeomlásán természetesen a divatvilág is felháborodott, így ezt a napot a kifordított ruhában pózoló tüntetők a Divatforradalom napjának, hivatalosan Fashion Revolution Day-nek kiáltották ki. A frissen alakult mozgalommal a szervezők célja az, hogy felhívják a figyelmet a tudatos márkaválasztásra és vásárlásra. Érdemes olyan márkától vásárolni, ami betartja a biztonsági előírásokat és elhatárolódik attól, hogy a szegény országokban, embertelen körülmények között gyártassa le konfekcióruháit. Ide kattintva megnézheti, milyen interaktív cikkel tiszteleg az áldozatok előtt a The Guardian, alábbi videóban pedig azt láthatja, hogy Bangladeshez hasonlóan hogyan zsákmányolják ki az embereket a kínai ruhagyárakban is!

Blogmustra