Pár napja elmerengtem a tavaly nyári barangolásunkon Toszkánában, és mivel egyébként is közelgett a születésnapom, szinte adta magát az ötlet: rendezzünk mediterrán ihletésű kulináriapartit. A buli végül olyan jóra sikeredett, hogy pár órára még azt is elfelejtettem, hogy Magyarországon vagyok, ami már önmagában is kellemes tud lenni. Mi kell tehát egy olasz-beütésű gasztrobulihoz?
Először is, kellenek kedves emberek. Az sem árt, ha perzseli a bőrünket a nap. Ebből következik, hogy egy nyári kulinária bulit ideális esetben egy méretes teraszra jó szervezni, aminél talán csak a természet lágy ölén jobb csipegetni. Egy kellemesen belassult, komótos gasztroparti kezdeti fázisait olajozottabbá tehetik a különböző aperetifek. Mi ezúttal a torinói születésű Campari irányába indultunk el, ha már olasz-témájú a buli. A Camparit sokféleképpen lehet variálni, klasszikusan szódával, narancslével, vérnaranccsal, de pink grépfrúttal is mesés tud lenni, akárhogy is, pakoljuk meg bátran sok jéggel a poharakat.
Előétel gyanánt egy klasszikus és egy kicsit bátrabb kombináció mellé tettük le a voksunkat. Előbbi a prosciutto con melone, vagyis az időtálló pármai sonka és sárgadinnye párosítás. Ennek is számtalan tálalási módja létezik, van aki szeletekre vágja a dinnyét, más apró gömböcöket szokott vájni, én ezúttal is az emlékekre bíztam magam. Jó pár éve egy lisszaboni ismerősünk vadregényes kertjében több órás, kéjes falatozás alkalmával tálalták úgy ezt az egyszerű étket, hogy a félbevágott, kibelezett, tálkákba ültetett sárgadinnyék üregébe kerültek a rózsába felcsavart pármai sonkaszeletek. A látvány ezúttal is szívmelengető volt. A másik, ennél merészebb előételt tavaly Firenzében tanultuk, ahol egy különösen fárasztó és agyforraló nap éjszakáján megváltásként jött egy halom felszeletelt körte, pecorino (juhtejből készült, olasz keménysajt) és dió, amit ha mézbe mártogatunk, valóságos ízorgiát kapunk.
A gyümölcsös előételek és bódító aperitifek után lassan áttértünk a borokra. A mindig jó Bock Villányi Portugieser-re esett a választás és bár ezek az ételek alapvetően vörösborért kiáltanak, azokra is gondoltunk, akik fehérbor-pártiak, ők az egyszerűségével hódító Légli Blanc-nal csillapíthatták szomjukat.
Mivel kánikulában az ember nem szívesen aszalódik a konyhában, és a nehéz, meleg ételek gondolata sem túl ingerlő, ezért úgy döntöttünk egy komoly főétel helyett inkább maradunk az ínyencfalatozásnál. Szinte magától értetődő választás volt a mozzarellás paradicsom bazsalikommal, amit az olívaolaj mellett pár csepp balzsamecettel is meglocsoltunk. Ugyanilyen egyértelmű volt egy tál olívabogyó is, illetve, ami tökéletesen illeszkedett volna a többi finomság közé, de ezúttal kimaradt: a szárított paradicsom. Húsevők mortadellával és modenino szalámival, a sajtimádók pedig kellemesen érett gorgonzolával és taleggio-val pakolhatták meg a ropogós ciabattákat.
A nap ekkor már vészesen alacsonyan járt, de még mindig kellemesen melengette a karunkat. Mire az összes tányér megszáradt, és mindenki szusszant egyet, előkerült a habkönnyű Daubner-féle málnás túrótorta is, ami, bár mediterránnak nem feltétlenül nevezhető, tökéletesen zárta az estébe nyúló ínyenckedést.
A gyümölcsök, különösen a sárgadinnye szezonját éli most, tehát azt nem nehéz olcsón beszerezni. Ugyanez vonatkozik a paradicsomra, illetve mozzarellát, olajbogyót és ciabattákat is viszonylag elérhető áron találunk már a nagyobb közértekben. Amitől a partiköltségvetés megugorhat azok a sajtok és a húsok, és nyilván emiatt nem tartunk hetente ilyen gasztrorandikat, amikor viszont igen, akkor az elsőszámú szempont egyértelműen a minőség. Ezeket a finomságokat a Szega sajtboltokban érdemes levadászni (lehetséges alternatíva még a Culinaris és T. Nagy Tamás boltjai). A borok szintén megtalálhatóak a nagyobb közértekben, de Bortársaságos kedvezménnyel például olcsóbban és hozzáértőbb legkörben juthatunk hozzájuk.
