235 km-re Budapesttől, egy kistelepülés végén – "a vasút felé menjenek, aztán forduljanak el jobbra, végig a földúton, és ott a telep" –, a régi TSZ területén bútorok állnak halomban. Elkésve érünk a megbeszélt találkozóra, így a tulajdonos helyett csak a kulcsokat kapjuk meg. Nyikorogva nyílik a hatalmas kapu, a délutáni napfényben szürke macska szalad elénk.
A kapun túl egy kannákból rakott hegy, kicsit arrébb akkurátusan elrendezett öntöttvas kádak, hokedlik, arrébb pehelypaplanok, köztük pedig minden apró helyre besuvasztva valami. A sötét raktárakban lévő bútorokat ellepi a por, a pókok is szorgalmasan szövik a hálójukat, az ember kerülgeti a bútorokat, régi paraszti használati tárgyakat, és hol itt, hol ott bukkan kincsekre. Csak bámultam és időnként felsikoltva hívtam a fotósunkat, hogy ezt azonnal örökítse meg, mert ilyet ezer éve nem láttam. Kereszttől a kukorica darálóig, ipari lámpáktól a kihajtható zsalugáterekig mindenre rá lehet itt bukkanni, csak keresni kell.
A tulajdonos is befut: Nikula János teherautóval érkezik, csak szemei utalnak rá, hogy nem mostanában kelt. Reggel ötkor az Ecserin kezdett, még kettő volt, amikor az első kávét megitta. A piacon két üzlete is van, a felesége pedig a Balatonnál visz egy boltot, kora tavasztól nyár végéig várja a vevőket. "Hiszik vagy sem, korábban hetente indítottam kamiont Olaszországba, jól ment a bolt. Hogy hogy kezdődött? Dinnyét árultam, aztán odajött hozzám, egy fiatalasszony, azt mondta, vinne dinnyét, de nincs pénze. Odaadta az óráját érte. Én meg eladtam. Megtetszett a dolog, vásároltam, eladtam, jól ment az üzlet. A vevőim jól ismernek, Amerikától Japánig kereskedem mindenkivel. Van, hogy már itt felújítjuk a bútort, van, hogy eredeti állapotában kerül a konténerbe. Kimegy Kínába, ott helyrepofozzák, aztán onnan Amerikába. El tudják ezt hinni? Innen ki, aztán át, és még mindig megéri valakinek. Azok a szerencsétlenek meg egy tál rizsért dolgoznak egy napot. Amikor kimentem az Ecserire, röhögtek rajtam a többiek. Én sem gondoltam, hogy lavórral meg vasalóval fogok rohangászni, de erre van igény."
A Budapesten ideiglenes jelleggel megnyitott Vintage galéria is nála vásárolt, a régi tárgyak ott kisuvickolva várták a vevőket. Az egyik vevője japán, Noriko évente kétszer jön és egy hetet marad. Addig kitalálja, mi kell neki, mire van igény, és hogyan szeretné megkapni az árut.
„Tudom, hogy haladni kéne a korral, weboldal, facebook, meg ami még kell. De most fotózzak le több ezer tárgyat? Aki akar, úgyis megtalál, a romkocsmák felét innen rendezték be Budapesten" – mondja. Kérdeznénk még, de rohan, várja a család. Közben besötétedik, a lámpák fénye kísérteties hellyé változtatja az udvart, ahol a bútorok várják sorsuk jobbra fordulását.
