Szex és nagy zabálás: mediterrán közhelyparádé

Zanza!

Az Ízek, imák, szerelmekben Julia Roberts keresi magát, meg azt, hogy mit kezdjen az életével: beutazza a fél világot, közben eszik és szerelmes lesz – ennél szebben nem is lehet egy filmbe sűríteni az evős-főzős-szeretkezős romkomok esszenciáját.

A mediterrán életérzés a filmművészetben jellemzően a következő motívumok segítségével szokott megjelenni: sok, színes és szép étel elfogyasztása, ordibáló szerelmespárok és sok szex. Ha nagyon rusztikus komédiáról beszélünk, akkor esetleg ehhez hozzávehetjük a bajszos és szőrős karú nőket, de ez a jelen cikk szempontjából tárgytalan. A vázolt két mozzanatból kifolyólag az igazi mediterrán filmek jellemzően romkomok vagy önmegvalósító, Jerry Maguire típusú filmek.

Érdekes, hogy igazán jó evős film nem nagyon készült még. Persze, az obligát A nagy zabálást ilyenkor mindenki földobja, és azzal nincs is baj, de egyébként a legtöbb még a tisztességes közepes szintet sem üti meg. Ha első körben az evés illetve a főzésre helyezzük a fő hangsúlyt, akkor elég vicces módon egy animációs és egy dokumentumfilm kerül a dobogóra. A patkányból séffé avanzsáló Remy történetét elmesélő Pixaros L’ecsóban nem az az érdekes, hogy mint film magasan veri a vetélytársait, hanem, hogy éttermi és gasztro szempontból is értékelhető: az a Thomas Keller volt ugyanis a tanácsadó, aki amerikában French Laundry nevű éttermével a legjobb Kaliforniai, majd a legjobb amerikai szakács címét is elnyerte; később pedig, a New Yorkban üzemelő Per Se-vel három Michelin csillagot is kapott.

A másik igazán komoly evős film pedig A csirke, a hal és a királyrák: egy szakács felkészülését mutatja be a 2007-es Bocuse D’orra (a világ legrangosabb szakácsversenye), és a tulajdonképpen legizgalmasabb gasztro-film, amit valaha készítettek. Aki a téma iránt csak kicsit is érdeklődik, annak egyszerűen kötelező (magyar szakácsoknak meg pláne az lenne). Ide kívánkozik harmadiknak a Julie és Julia, ami a legendás Julia Child első szakácskönyvének keletkezéstörténetét meséli el, hullámzó színvonalon- a film élvezhetőségén nagyon sokat ront Meryl Streep affektálása. Említsük még meg az Ízlések és pofonokat Catherine Zeta-Jonesszal és Aaron Eckharttal, de tényleg csak azért, hogy legyen egy példa a zavaróan löttyedt romantikus gasztro romkomra is (ez a film egyébként a pár fokkal jobban sikerült Bella Martha című film remake-je volt).


Abban a pillanatban, hogy az evés és főzés mellett elkezdünk a mediterrán életérzésre koncentrálni, drámaian süllyed a színvonal, ami elsősorban talán annak köszönhető, hogy itt aztán minden rendező védtelenné válik a közhelyekkel szemben, amik egyfelől magából a műfajból, másfelől a mindenkiben ott élő mediterrán alapélményből erednek. A forróvérű, cserfes nők az egyik ilyen alapmotívum, e nélkül teljesen fölösleges belekezdeni, még Almodovar is mindig nagyon vigyáz, hogy legalább egy ilyen legyen a filmjeiben.

Ezt fokozta a végletekig a Terítéken a nő (Woman on top) című Fina Torres-film, amiben a céltudatos, kontrollmániás Isabella utazik egy rosszul sikerült házasság után Brazíliából Amerikába, hogy helyre tegye a férfiakkal való viszonyát, és közben a tenger istennőjétől kapott varázserő segítségével elbűvöl mindenkit, főzőtanfolyamokat tart bossa novára és salsára.

Hasonló, bár lényegesen élvezetesebb darab az itthon nyáron bemutatott Mediterrán finomságok: itt a sablonokat azzal próbálta egy kicsit földobni a rendező, Joaquín Oristrell, hogy egy fordított szerelmi háromszöget elhelyezett a történet középpontjába, ahol az ambiciózus és céltudatos szakácsnő mellett két férj teljesít szolgálatot, több-kevesebb sikerrel. A film egyébként jó aránnyal vegyíti a romantikus, komikus és a professzionális gasztronómiát érintő elemeket, úgyhogy egy sikerültebb darabról beszélhetünk, még akkor is, ha a kliséket itt sem sikerült elkerülni.

A többi filmről sem tudunk sokkal jobbakat mondani: sem a Napsütötte Toszkána, sem a Tortilla Soup, sem pedig a Sonka, Sonka nem hagy mélyebb nyomot az emberben, mint egy átagos budapesti olasz étteremben fél szívvel és íztelen paradicsomból odakent bruschetta.
A végére maradt film némileg kilóg a sorból, és nemcsak azért, mert elsősorban a borozáson és nem az evésen keresztül mediterránkodik, hanem azért is, mert ez a film, ha nem is kifejezetten jó, azért jelentősen kiemelkedik a mezőnyből.

Az oka ennek pedig a humorban keresendő: a Bor, mámor, provance óriási előnye az eddig felsorolt filmekkel szemben, hogy kellő iróniával viszonyul ehhez az egész őrülethez. Szépen, tisztelettudóan használja az összes műfaji kelléket, a fásult és kiégett üzletembertől kezdve a habókos, de aranyszívű francia parasztokon keresztül a tűzről pattant menyecskéig, de a rendezői székben ülő Ridley Scott jól elhelyezett, komikus jelenetekkel folyton súlytalanítja az egészet, és egészen az utolsó percekig sikerrel tartja meg azt a könnyed bájt, ami minden hasonló filmből hiányzik. És hát lássuk be: Marion Cotillardnak Penelopé Cruz soha, de soha nem lehetne vetélytársa, akármennyire is rájátszik a spanyol akcentusára.

Blogmustra