A méltányosság egy szép és magasztos eszme az oktatásban, de inkább csak mások bőrére kísérletezzenek vele. A gyakorlatban, saját kontóra, ha lehet, inkább ne jöjjenek az osztályba sem eltérő képességű, se cigány, leginkább pedig fogyatékkal élő gyerekek.
Nagyjából így foglalható össze annak az online felmérésnek a méltányos oktatásról szóló része, amit az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete készített tavaly ősszel pedagógusok, diákok és szülők megkérdezésével. A kérdőív alapját a Civil Közoktatási Platform által megfogalmazott követelések jelentették, és több mint ötezren töltötték ki, igaz, az utolsó kérdésig csak kétharmaduk jutott el.
A felmérésben többek között azt vizsgálták, hogyan vélekednek a kitöltők három hátrányos csoport: a kevésbé jó képességű, a cigány és a fogyatékkal élő gyerekek együttneveléséről, más szóval inklúziójáról.
Ha az összes válaszadót nézzük, hatvan százalékuk gondolja úgy, hogy a különböző teljesítményt nyújtó gyerekeket közös osztályban kell tanítani, ahol a pedagógus egyénre szabja a tanítást. A cigány gyerekeket a nem cigány gyerekekkel a megkérdezettek 65 százaléka szerint kell együtt nevelni.
A legkevésbé a fogyatékkal élők inklúziójával értenek egyet a válaszadók, csak 32 százalék gondolja úgy, hogy az épekkel egy csoportban lenne jó (pedig tudunk jó példáról), 42 százalék úgy véli, hogy oké, járhatnak velük egy intézménybe, de lehetőleg külön csoportba. Ráadásul leginkább maguk a diákok utasítják el, hogy egy osztályba járjanak fogyatékos kortársaikkal, a szülők már sokkal elfogadóbbak.
A pedagógusok szintén mások számlájára jófejek. A tanítók, akik a leginkább érintettek a dologban, mivel az ő szintjükön még nem igazán érvényesül semmiféle szűrő, hiszen az általános iskola, ahogy a neve is mutatja, általános, sőt, mindenkinek kötelező – az óvatos szelekció hívei, vagyis ők csoportonként szétválogatnák a gyereket, a fogyatékkal élőket pedig külön intézményben tanítanák. Bármit is jelentsen a fogyatékosság.
A középiskolai tanárok – ugyebár erre a szintre már jelentős szűrőn át kerülnek be a jobb képességű gyerekek – együttnevelnék a cigány gyerekeket és a fogyatékkal élőket is, csakhogy a valóságban ők már nem igazán szembesülnek ezzel a kérdéssel. Az eltérő teljesítményű tanulókat viszont leginkább külön tanítanák.
Szóval jelenleg itt tart a magyar társadalom, annak is az a része, amelyik oktatás minőségét a szívén viseli. Viszonylag sokan megértették már, hogy milyen össztársadalmi haszna van az integrált/inkluzív nevelésnek, de addig még csak nagyon kevesen jutottak el, hogy ezért áldozatot is vállaljanak, és ne másokra tolják inkább az ezzel járó „kényelmetlenségeket”.
Ahogy a felmérés gyorsjelentése megállapítja: ebben a kérdésben nem lehet előrelépni önreflexió és valódi áldozatvállalás nélkül, ezt viszont tudatosítani kell mindenkiben. Egy olyan fogolydilemma helyzetet látunk, ahol az egyéni önfeláldozásnak túl nagy ára van, a közösségi megoldáshoz viszont nagyobb egymás iránti bizalomra lenne szükség.
Megjegyzik: ezek a vélemények nem egészen függetlenek attól, hogy a megkérdezettek zöme nem tartja az intézményeket felkészültnek a speciális igényű gyermekek nevelésére, és nem látják, hogy valóban személyre szabottan tudnának foglalkozni velük.
