Mennyivel jobban érezné magát mindenki, ha az iskolában többé nem akarnák beleverni a gyerek fejébe a tananyagot, hanem hagynák, hogy mindenki azzal foglalkozzon, ami érdekli. Nem utópia ám ez, lassan évtizedek óta tartó megfigyelések, kutatások bizonyítják, hogy más jó megoldás is létezik a tanulásra, mint amit a jelen iskolájában művelnek – sőt!
Sugata Mitra, a Newcastle University professzora szerint még tanárra sincs szükség, csak szélessávra, együttműködésre és bátorításra, és a hat-nyolcéves gyerekek simán rájönnek maguktól is, például, hogy hogyan működik a DNS reprodukciójának biológiája. Ráadásul ez a fajta fejlődés mindenkinek elérhető, a szegény és a gazdag gyerekeknek egyaránt.
A dolog lényege, hogy fel kell kelteni a gyerekek érdeklődését, majd hagyni kell őket, hogy megoldják a problémát. Ami egy rendkívül sikeres "oktatási módszer".
Sugata Mitra programozó tanárként dolgozott Delhi egyik módos gyerekeket tanító iskolájában, a szülők pedig sorra áradoztak a gyerekeikről, hogy milyen okosak, szuperintelligensek. Van otthon egy számítógépük, amin csuda dolgokat művelnek. Elgondolkozott, hogyan lehet az, hogy a gazdag emberek gyerekei mind zsenik, a szegények biztos elrontanak valamit. Ezért a szomszédos nyomornegyedbe kitett egy falba épített számítógépet. (Innen kapta a nevét Sugata Mitra projektje: Hole in the Wall). Az ottani gyerekek még sose láttak ilyet, ezért odagyűltek, nézegették. Megkérdezték, hogy hozzányúlhatnak-e. Persze, hogy hozzá. Nyolc óra múlva már egymást tanították a neten böngészni.
A kollégák nem hittek az eredménynek, úgy gondolták, hogy biztos valaki megmutatta nekik, hogyan kell csinálni. Ezért egy Delhitől 500 kilométerre lévő faluba is elvitt egy számítógépet, amit beépítettek a falba – ott azért elég valószínűtlen, hogy felbukkanjon egy szoftverfejlesztő – majd otthagyta őket. Kilenc hónap múlva a gyerekek azzal fogadták, hogy nagyobb processzort és jobb egeret adjon nekik. Megkérdezte, honnan tudnak ők ilyesmit, erre a gyerekek azt válaszolták mérgesen: „Itt hagytál nekünk egy gépet, ami csak angolul tud, ezért meg kellett magunkat tanítani angolul”.
Ekkor hallotta először azt a kifejezést, hogy megtanítani magukat valamire. Megismételték a kísérletet több helyen is, és mindig ugyanaz volt az eredmény: a gyerekek egymást tanították.
Elkezdte dokumentálni az megfigyeléseket, mindenhol arra jutott, hogy ha egy csapat bármilyen anyanyelvű gyereket otthagynak egy számítógéppel, kilenc hónap alatt simán eljutnak egy nyugati irodista szintjére.
Ez után elkezdett kísérletezni a kiejtéssel. Az indiai gyerekek angol kiejtése eleinte szörnyű volt. Vitt nekik beszédfelismerő programot, és azt mondta: addig mondjátok neki a dolgokat, amíg azt nem írja ki, amit szeretnétek. A kísérletben szereplő egyik lány most az egyik hitelkártyacég call centerese, hibátlan angol kiejtéssel dolgozik.
Aztán emelte a tétet, hogy megtudja, mi mindent lehet így elérni, vannak-e határok: gondolta, megvizsgálja, hogy tamil anyanyelvű gyerekek képesek-e egyetlen számítógép segítségével megtanulni a DNS replikáció biológiáját egy utcai számítógépen? A Dél-indiai Kallikuppam-ban végezte a tesztet, és arra készült, hogy a végén kijelentheti: a fejlődéshez szükség van tanárokra. Letöltött a gyerekeknek egy csomó anyagot angolul, nagy részüket ő sem értette, és csak annyit mondott, hogy ez egy nehéz és fontos dolog. Letesztelte a gyerekek tudását, ami a vizsgálathoz szükséges nulla értéket hozta természetesen, és otthagyta őket.
Addigra ugyanis kifejlesztett egy új pedagógiai módszert: ha kérdeztek tőle valamit a gyerekek, azt válaszolta, hogy halvány gőze sincs, és különben is, mennie kell.
Két hónap múlva visszatért, a gyerekek nem tanulták meg a DNS replikáció biológiáját, de kevert tamil-angol nyelven az egyik kislány elmondta neki, hogy nem értik, miről van szó, de még nem adták fel, nézegetik minden nap, mert azt már tudják, hogy a tökéletlen replikáció betegséget okoz.
Újra letesztelte őket, a tudásuk 30 százalékos volt. Két hónap alatt, nulláról, tanár nélkül, egyetlen falba épített géppel, a trópusi hőségben 30 százalékot fejlődtek, egy olyan témában, ami 10 évvel előttük járt. Csakhogy viktoriánus mércével mérve ez még mindig elégtelen, úgyhogy föl kellett őket fejleszteni legalább 50 százalékra.
Tanárt nem talált nekik, viszont volt ott egy 22 éves könyvelő lány, akinek bár gőze sem volt, hogy mit csinálnak a gyerekek a fa alatt, hajlandó volt segíteni. Sugata Mitra a következő módszert ajánlotta neki: csinálja azt, amit a nagymamák, álljon mögéjük, hűházzon nagyokat, és időnként kérdezze meg, hogy mi az, amit csináltak, és mutassák már meg, hogyan csinálták.
Pár hónappal később a kallikuppami gyerekek elérték a fővárosi elit iskolába járó gyerekek szintjét, akik képzett biotechnológia tanárral dolgoztak. Ekkortól biztos volt benne, hogy ki lehet egyenlíteni az esélyeket.
A legfontosabb a bátorítás
Úgyhogy feladott hirdetéseket Angliában: nagyikat keres, akik hetente egy órában, Skype-on támogatják a gyerekeket, ha szükség van rá. Ez volt a nagyi felhő: ha baj van, valaki a segítségükre repül.
Nem csinált mást, mint megtámogatta a gyerekek önszerveződő tanulását. Sugata Mitra szerint, ha hagyjuk, hogy beinduljon a tanulás, akkor be fog indulni magától. Nem is kell tanítani őket, csak hagyni kell, hogy dolgozzon bennük a természetes kíváncsiság. A tanár feladata annyi, hogy beindítja a folyamatot, mondjuk egy jó kérdéssel, és aztán hátradől, mint aki jól végezte dolgát.
Mindezek bizonyítására – ha az eddigiek még nem szolgáltak volna elég bizonyítékul, elkezdte vizsgálni az úgynevezett Önszervező Tanuló Köröket (SOLE – self-organized learning environment) – a fogalom elég jól lefedi, hogy miről van szó: senki se veri a fejüket hátulról, hogy tanuljanak, hanem magukat és egymást tanítják a gyerekek. Azt találta, hogy a fejlődéshez három dologra van szükség: szélessávra, együttműködésre és bátorításra. Sok iskolában kipróbálta már a módszert, a tanárok először hitetlenkedtek, de a gyerekek simán megoldották a dolgot, felnőtt segítsége, sőt, akár jelenléte nélkül is.
Eljutott tehát odáig, hogy új tantervekre van szükség, olyanra, ami támogatja a kíváncsi tanulást. A gyereknek föl kell tenni egy vonzó kérdést, (a kezdeményezés honlapján több ilyen is található), például hogy honnan tudjuk, ha egy meteor a Föld felé tart, be fog-e csapódni, majd el kell hinteni, hogy a megoldás egy szög tangense. Aztán ott kell őket hagyni egy netre kötött számítógéppel, és rá fognak jönni, hogy miről van szó. A gyerekek együtt fognak működni, beszélnek és hangosak lesznek, de ha békén hagyják őket, meg fogják találni a választ. Egészen hihetetlen kérdésekkel próbálkozott ezekben az ÖTK-kban, és mindent megoldottak, minden kérdésre választ találtak a neten. Összerakták az információkból.
A félelem blokkolja a gondolkodást
Tudományos bizonyíték van rá, hogy veszély esetén az agy blokkolj a gondolkodást. A jelenlegi iskolarendszerben megszokott büntetést és a vizsgákat veszélyként értékeli az agyunk, ezért éppen a gondolkodást állítják le, ami, ha jobban belegondolunk, nem túl sikeres dolog, ha tanulásról van szó. Ennek a birodalmak korában volt egyébként értelme, erre volt szükség: a magányos hősökre, akik túlélik a veszélyt.
Ma azonban már kreatív emberekre van szükség. Sugata azt mondja, vissza kell billenteni az egyensúlyt a veszélytől az élvezet felé. A kallikuppami gyerekekkel senki semmit nem csinált, csak bátorították őket, tapsoltak nekik, ha csináltak valamit.
Azt nem tudjuk, hogy milyen lesz a jövő, milyen munkahelyek lesznek, de azt tudjuk, hogy teljesen másfélére, mint most. Tudjuk, hogy mire volt szükség régen: szépen író és fejben számolni tudó hivatalnokokra. Ennek ma már vége, idejét múlt, holott a viktoriánus korban gyökerező iskolarendszerünkben még ma is ilyen hivatalnokokat képeznek. Csakhogy ezt a munkát már számítógépek végzik az emberek helyett.
Jelenleg azt látjuk, hogy a gyerekek az egyik kezükkel a telefont nyomkodják lelkesen, a másikkal pedig kedvetlenül a tankönyvet lapozgatják. Lehet, hogy a jövőben teljesen értéktelenné válik a tudás, mivel egyrészt az információt könnyű kikeresni, másrészt inkább az a kérdés, hogy mire tudjuk azt használni. Vagyis az iskolának már rég nem annak a helynek kell lenni, ahol megszerzik a gyerekek az információt, hanem ahol arra bátorítják őket, hogy használják fel kreatívan.
