A mai diákok nem tudnak figyelni, nem akarnak tanulni, lusták, érdektelenek – sok tanár panaszkodik erre. Ami persze nem új, mert minden generáció úgy látja, hogy a „ezek a mai fiatalok” mások. Általában rosszabbnak, nehezebben kezelhetőnek tartják őket.
Kutatások szerint azonban tényleg igazuk van azoknak – csak nem úgy – akik így látják a fiatalokat, és ebben a jelentősen megnövekedett technikai eszközhasználatnak hatalmas szerepe van. Nem rosszabbak lettek a gyerekek, csak nagyon máshogy működik az agyuk, ami abból következik, hogy nagyon más világban nőnek fel, mint a korábbi generációk. Ezért a pedagógiának is alkalmazkodnia kéne ahhoz, milyen stratégiákkal lehet őket motiválni.
Pár héttel ezelőtt tartották az idei Digitális Nemzedék Konferenciát, melynek célja éppen az, hogy a szakemberek jobban megértsék a tanulókat – és önmagukat is - abban a világban, amelyben élünk, és amelyben az információszerzés elsődleges terepe, belátjuk vagy nem, az internet.
Miért van még iskola és tanár, amikor a neten pár kattintással ezerszer annyi információhoz hozzájuthat a diák, mint amennyit a pedagógus heti két órában átadhat? – tette fel a kérdést előadásában Szabó Éva, a Szegedi Tudományegyetem Szociál- és Fejlődéspszichológiai Tanszékének vezetője. Egyáltalán, mi a dolga egy digitális bevándorló tanárnak egy digitális bennszülöttekből álló osztályban?
A digitális korban, ahol a diák a bennszülött, a tanár pedig legfeljebb letelepedési engedélyért folyamodhat, a pedagógus szerepe: a vezetőé, tanácsadóé. A régi alá-fölérendeltség helyett partneri viszonyt kell kiépíteni a tanulókkal, ami a kölcsönös tiszteleten alapul. A legfontosabb, amit meg kell tanítani, az önértékelés, és, hogy hogyan kell élni a 21. században - véli Szabó Éva.
Egyáltalán tényleg mások a mai gyerekek?
- Gyakori probléma, hogy a tanárok úgy vélik, hogy a gyerekek nem képesek koncentrálni. Valójában dehogyisnem, csak éppen arra, ami érdekli őket.
- A másik jellemző kritika, hogy ezeket a mai fiatalokat már semmi sem érdekli. Ami ebben a formában szintén nem igaz, egyszerűen arról van szó, hogy az érdeklődésük rendkívül haszonelvű, az foglalkoztatja őket, amiről tudják, hogy mire jó, mire tudják használni.
- Ráadásul többek szerint kitartásuk sincs (hát hogy lehet így élni???), pedig valójában még az is van nekik, csak tudni szeretnék, hogy mit miért csinálnak. Ez a generáció már nem fogadja el azt a választ, hogy „mert azt mondtam”.
- Felhozzák még ellenük, hogy nem kellően fegyelmezettek, amit abból szűrnek le, hogy nem tudnak nyugton ülni. „Az itt jelenlévők is nézték a monitoraikat, multitaskingoltak, ami nem figyelemhiányt jelent, hanem egy nagyon speciális, megosztott figyelmet” – mutatott rá Szabó Éva – és nem a felnőtt generáció multitaskingolt, hanem a fiatalok – tette hozzá. Ebben a korban képtelenek kivárni a gyerekek, hogy megosszák az élményeiket, és lássuk be, annak idején mai felnőttek is ezt csinálták. Csak mi még nem a telefonunkat nyomkodtuk, hanem leveleztünk órán, amibe be kellett vonni a többieket, és lebukott az egész osztály.
- Szintén kritikaként fogalmazzák meg, hogy a „mai fiatalok” nem tudnak önállóan dolgozni, mindig egymással beszélnek, amitől a tanárnak az a benyomása támad, hogy csalnak. Holott ez nem más, mint kooperáció, együttműködés, közös gondolkodás, csapatmunka.
De miért vannak ezek a változások? A legújabb kutatások szerint azok a dolgok, amikkel foglalkozunk, olyan mértékben befolyásolják az agyat, hogy valósággal átépítik a szerkezetét. Vagyis, amit csinálunk, sokkal jobban hat ránk, mint azt korábban gondolták. Ha az agyban meg akar nőni egy terület, akkor annak helyet kell keresnie valami más árán: el fog álmosodni, zárójelbe fog kerülni más agyi terület. Ezért van az a sok változás, amivel a tanároknak szembe kell nézniük.
Mik azok a legfontosabb változások, amik az olyan gyerekeket érik, akik napi 5-6 órát töltenek (és játszanak) a számítógép előtt?
- Ezek a gyerekek sokkal gyorsabban dolgozzák fel a képi információkat, ugyanakkor háttérbe szorulnak a hallottak.
- Rendkívül nagy igényük van arra, hogy gyorsan változzon az információ, különben unatkozni kezdenek.
- Azonnali visszajelzésre van szükségük, hogy amit csinálnak, az jó-e, célravezető-e, vagy sem. Ezt a tulajdonságot egyébként nagyon nehéz figyelembe venni és beépíteni a tanároknak a mindennapi oktatásba, egy harmincfős osztályban állandóan igennel vagy nemmel reagálni az összes gyerek minden egyes lépésére alighanem lehetetlen is.
Vannak azonban olyan dolgok, amik nem változnak,
ezért van szükség a tanárokra. A szociális készségek például semmivel sem fejlődnek gyorsabban, ugyanannyi idő alatt tanulnak meg beszélni a mai gyerekek is, és a társas érintkezéssel járó problémákat sem tudják hamarabb megoldani. A morális fejlődésük sem javult semmit (és nem is romlott, ha már itt tartunk).
Az agy társas jellegét vizsgáló kutatások azt mutatják, hogy a morális döntéshozásért felelős agyi területek megváltoznak, ha a gyerekek olyan játékokat játszanak, amelyekben könnyen hoznak a normába általában nem beleférő erkölcsi döntéseket (vagyis például kinyírják a másikat.
Csak tetézi a problémát, hogy a gyerekek újabb eszközöket kaptak a kezükbe, amelyekkel a nem jól megoldott szociális problémáikat online egészen durva módon tudják megbosszulni, aminek leállíthatatlan elektronikus zaklatás is lehet a vége.
Ezek súlyos változások, amik arra figyelmeztetnek, hogy nagyon nagy szükség van olyan pártfogókra, szülőkre, nevelőkre, pedagógusokra, akik segítenek a gyerekeknek ebben a borzasztóan gyors világban eligazodni.
A technikai eszközökkel nem a tanároknak kell bíbelődni, hanem a diákok kezébe kell nyomni
A másik nagy ötlet a gamification, a játékosítás. Ennek egyik nagy alakja egyébként Montessori volt, ha valaki tudott valamit a játékosításról, az ő volt, holott korántsem nevezhető digitális bennszülöttnek. Most ugyanezt kell csinálni, csak új eszközökkel. A játékosítás persze nem azt jelenti, hogy tanulás helyett játszanak a gyerekek, hanem meg kell tudni, hogy a játékban mi motiválja őket, és azt lehet átemelni oktatási helyzetbe – ami nagyon komoly szellemi erőfeszítést és tudományos szervezést igényel. Ebbe a folyamatba a gyerekek ötleteit is célszerű bevonni, nem a tanárnak kell kitalálnia, amit a gyerek jobban tud. Fontos, hogy a feladat illeszkedjen a valós kontextusba, hogy a való életbe is át lehessen vinni a tudást.
A régi metafora, ami szerint a tanár kertész, ma már nem működik. A tanár ma már sokkal inkább rakétamérnök kell, hogy legyen. Senki se tudja, hogy mi lesz a rábízott „rakétából”, hova tart, és mire lesz szükség ott, ahova megy. Éppen ezért installálni kell rá olyan dolgokat, amik, majd ha szükség lesz rá, működésbe lépnek. Például önreflexiót, önjavítást, adatelemzést, hogy a visszacsatolást tudják hasznosítani.
Dr. Szabó Éva elődadása (A digitális szakadékon innen és túl - A tanárszerep változása a XXI. században) 2015. március 21-én, a Digitális Nemzedék Konferencián hangzott el, itt teljes hosszában megtekinthető.
