Véletlen volt, beleszaladtam a késbe, nem az ő hibája

"Az ismerősöm felesége igen indulatos és agresszív ember. Ez a jelleme a válás során még szélsőségesebbé vált. A nő a gyerekek előtt terrorizálja és üti az apjukat, aki soha sem ütött vissza, ezért most sem fog. A gyerekek rettegnek, és (lehetőség szerint) kerülik az anyjukat. Sajnos egy hatóság sincs, aki segítő szándékot mutatna."

"Az apát is nagyon sajnálom, mert kilátástalan a helyzete, hiszen csak az elköltözés lehetne egyedüli megoldás, de akkor elszakítaná a testvéreket egymástól. Ugyanis a nagyobbik már elmúlt 14 éves, és ő kijelentette, hogy az apjával megy, ha úgy adódik. A kicsi viszont még 8 éves, és az anyja fegyverként és a zsarolás eszközeként használja. A gyerekek előtt a feleség és annak szülei is fenyegetik az apát, és már gyilkossági szándék is elhangzott a szájukból. Mit tehet ebben a helyzetben egy gyerekeiért aggódó apa, barát vagy ismerős? Nincs gyermekvédelem?" -  kérdezi olvasónk levelében, aki szerint a társadalom, a közvélemény és a hatóságok álságos módon a nőt helyezik áldozati szerepbe, ha a családon belüli erőszak kérdése felmerül. Mert bár a nők elleni erőszak valós jelenség, olvasónk szerint sokan ennek álcája mögé bújnak.

Ez a levél egy korábbi cikkünkre adott reakció volt. Arra kerestük a választ, hogy van-e tipikus áldozatszerep, létezik-e férfi előjog, és miért nem lép ki a nő egy olyan kapcsolatból, amelyben nem egyszer porig alázták.

A Díványon kötelességünknek érezzük, hogy az utóbbi kérdést a másik nemre is kiterjesszük, és ne tegyünk úgy, mintha a férfiak elleni erőszak nem lenne hasonlóan komoly és valós probléma. A családon belüli erőszak tabu helyzete: amikor a férfi az áldozat.

Ha egy férfit bántanak, azt a szomszédtól vagy orvostól tudjuk meg

Mert tabu a férfinak, és tabu a társadalom számára. Ma már konzervatív társadalmi téveszmének számít a családon belüli erőszakban kizárólag a nőt megnevezni áldozatként. Hiszen, bár több nő, mint férfi hal meg a partnerkapcsolatokon belül elkövetett gyilkosságok áldozataként, a családon belüli erőszak áldozatainak többsége férfi (függetlenül az elkövető nemétől - a szerk. ) - olvasható Tamási Erzsébet a Férfiak sérelmére elkövetett családon belüli erőszak című tanulmányában.

Olyannyira tabu, hogy néhány évtizeddel ezelőtt az ilyen témájú kutatások egyszerűen nem akartak tudomást venni a férfi áldozatokról, s az utóbbi évek csekély számú, sokszor bizonytalan, olykor ellentmondó statisztikái még ma is azt mutatják, a férfi erről nem beszél, nem kér segítséget. Tamási Erszébet kriminológus, férfikutató felméréséből kiderül, hogy amíg a nők a könnyű testi sértések esetében is megteszik a feljelentéseket, addig a férfiak nem élnek ezzel. A férfiakkal történt erőszakos bűncselekményeket általában a szomszéd vagy az orvos jelenti a hatóságoknak.

Nem panaszkodik, mert fél

Az 1997 és 2002 közötti rendőrségi és ügyészségi adatok szerint a férfi áldozatok aránya 61 százalék, a fiúgyerekek pedig kétszer gyakrabban válnak bűncselekmény áldozatává, mint a lányok. Itt felmerül a kérdés, hogy ilyen arányszámok mellett miért nem foglalkozik a média és általában a társadalom a férfiak áldozati szerepével, és miért hallani alig a nők férfiak elleni agressziójáról? Tamási szerint a kérdés addig nyitva marad, amíg a férfiak nem igénylik, hogy áldozatként foglalkozzanak velük (nem tesznek feljelentést, nem kérnek segítséget), és addig, amíg a nők a jobb érdekérvényesítők, a női fél lesz az, aki továbbra is "hallatszik a tudományban".

A férfi tehát nem panaszkodik, talán azért, mert fél. Fél kiszolgáltatottnak lenni és sérülékenynek mutatkozni. A férfi létbe pedig egyszerűen nem fér bele a félelem és gyengeség. Ezért van aztán az is, hogy a vizsgálatokban nem találják a férfiak igényét, a férfiak történetét. Részben pontos és átfogó közvéleménykutatások híján, és részben azért, mert a napi hírekből véletlenül vagy szándékosan kimaradnak, így mintha a társadalom nem tudna mit kezdeni az ilyen esetekkel, mert a nőket kizárólag áldozati szerepben képes elképzelni és minősíteni.

Konyhában, főzés közben, konyhakéssel

Az utóbbi években készült statisztikák kezdtek el foglalkozni velük, s bár jóval óvatosabban kezelik a kérdést, egyértelműen kimutatható az adatokból, hogy a nők által a férfiak sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmény igenis létezik. Az elkövetők, ezek alapján, a leggyakrabban a 40-50 év közötti nők. A "balesetek" általában konyhakéssel, vízzel vagy levessel való forrázással történnek.

"A bűncselekmények általában a közös lakásban történnek, döntően a konyhában, általában este, főzés közben. Az elkövetés eszköze pedig leggyakrabban a kézügyükben lévő 15-25 cm közötti konyhakés. [...] A kiérkező rendőröknek a nők tagadják a cselekedetet magát, azt mondják, hogy beleszaladt a férfi a késbe, véletlen volt, nem vette észre, azaz tagadják a bűnösségüket. Ugyanakkor az áldozatok, a férfiak bűnösnek érzik magukat, és úgy gondolják, hogy megérdemelték, amit kaptak, igenis jogos volt, és kérik a nő bocsánatát, aki meg is bocsát."

Miért nem üt vissza a férfi?

(A cikk írása után elhunyt - a szerk.) Ranschburg Jenő A meghitt erőszak című könyvében következetesen próbálja megnyírbálni a közvéleményben sarkosan élő 'nem agreszív' nő és 'agresszióra termett' férfi mítoszát. Azt írja, hogy a családon belüli erőszak tanult viselkedés: akit gyerekkorában a szülei bántalmaztak, nagy az esély arra, hogy felnőtt korában az átlagosnál jóval gyakrabban bántalmazza saját gyermekeit és élettársát.

A pszichológus szerint, bár az erőszaknak nincs neme, legalább 10-12 olyan külföldi statisztikai táblázatot mutat be, amely az erőszakosságot az elkövető nemére hegyezi ki. A kutatások többségében arról szólnak, hogy a nők követnek el több és súlyosabb erőszakot. Ranschburg ezek részletes kifejtésével illusztrálja, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a nő biológiai felépítése kevésbé lenne agresszív, mint a férfié.

Majd odáig megy, hogy valójában nem is az elkövető neme, hanem az áldozaté a fontos: egy férfi áldozattal a férfi és a nő is hajlamosabb durvábban és agresszívabban bánni, mint egy nővel. Ennek oka is a szocializációban keresendő. A fiú gyereket úgy nevelik, hogy a fiú (férfi) üthető, de a kislány (nő) soha. A lánygyereknek tiltják a verekedést, de egy őt sértő fiút (férfinak), ha kell, megüthet. A lányok tehát azt tanulják, hogy a fiú (férfi) fizikai bántalmazásában nincs kockázat, mert tudják, a fiú úgysem fog visszaütni. Felnőttkorban aztán kiderül, hogy ez a szocializációs gátlás megmarad-e a férfiban vagy sem, azaz tűr vagy visszaüt. (Vizsgálatok igazolják, hogy a nők gyakrabban bántalmazzák fizikailag fiúgyermeküket, mint lányukat.)

A nők azonban a legtöbbször (Ranschburg szerint) a fizikai agresszió helyett kerülőutat választanak. De akkor sem azért fél megütni a férfit, mert gyávább, hanem azért, mert a férfitól eltérő alkati adottságai arra készteti, hogy agresszív indulatait kerülőúton vezesse le. Innentől lesz aztán jelentősége a pszichikai, verbális agressziónak.

...és amiről nincsenek statisztikák

A verbális agresszióról, a férfi elleni pszichológiai hadviselésről azonban nincsenek pontos, összegyűjtött adatok. Talán azért sem, mert az ilyen típusú erőszaknak nincs nyoma a testen, bizonyítani is majdnem lehetetlen. Nem tudni, hány férfit és hogyan érint, ha párja mások előtt szidalmazza, fenyegeti vagy megfélemlíti. Nem tudni, hogyan éli meg a férfi, ha a nő felügyeli a programjait, megakadályozza, hogy találkozzon barátaival, rokonaival.

• Nem tudni, az ilyen esetekben hány nő fenyegetőzött öngyilkossággal és a gyermek bántalmazásával, ha a férfi el akarta hagyni. Milyen gyakori az, amikor a nő egyetlen jól betalált mondattal provokálja ki a verést a mondattal, mint az 'olyan gyáva vagy, hogy még ütni sem bírsz'. Ahogy azt sem tudni, hány esetben fordult elő, hogy a nő tetszáldozatként viselkedve segítségért kiált, sérülést okoz magának vagy gyermekének, hogy felhívja magára a figyelmet. Amikor a gyerekeket a férfi ellen használja fel, amikor előttük becsmérli apjukat, miközben a gyerekeket elhanyagolja és velük fenyegetőzik.

• A női pszichikai erőszakot tárgyaló írásokból kiderül, hogy egy nő válogatott módszerekkel képes a férfiban mindenért bűntudatot és szégyenérzetet kelteni. Majd ez a szégyenérzet testi tünetekben is megnyilvánul: rendszeres gyomorfájás, alkalmi pánikroham, állandó halálfélelem, végül öngyilkossági gondolatok. A férfi mégis marad. A gyerekek és talán a nőért érzett felelősség miatt. Pedig az esetek többségében az ilyen típusú erőszakot a kapcsolatból való kilépés szándéka motiválja. A kérdés az, el lehet-e valakivel hitetni, hogy ezek a felesleges játszmák elkerülhetők.