A budapesti utca szabályai: lámpaoszlopra vizelni oké, kisbolt előtt csókolózni közszeméremsértés. Akinek pedig ez nem tetszik, az közveszélyes liberáldiktátor, és mint ilyen, száz baseballütő-csapásra ítéltetett. Ez a gondolkodásmód pedig teljesen normális, de melegnek lenni deviáns. Hát erre én röviden és velősen, szép magyar szófordulattal élve csak annyit tudok mondani: a nagy lósz@rt.
Néhány nappal ezelőtt óriási balhé volt belőle Magyarországon, hogy egy budapesti boltos baseballütővel támadt egy csókolózó meleg párra, majd miután a srácok kihívták a rendőrséget, a biztos urak a boltosnak adtak igazat, megfenyegetve a srácokat, hogy bevihetnék őket közszeméremsértésért. A hír azonnal bejárta az országot, spontán tüntetések szerveződtek, sokan teljes vállszélességgel támogatták a fiúkat, mások liberáldiktatúráról és fertőről beszéltek, és persze rengetegen akadtak, akik szerint nem az a kérdés, hogy a srácok homo- vagy heteroszexuálisak, hanem hogy miért kell az utcán csókolózni, amikor „az nem oda való”. Valami nem tetszik? Minek az a sok szájtépés, kapd elő a baseballütőt!
Ahogy az lenni szokott, amint napvilágot látott az esemény a sajtóban, már csörgött is a telefonom, és mintha valóban év volnék Magyarország Hivatalos Homoszexuálisa (ahogy Bede írta egyszer egy az egyik Villáminterjújában - no, nem mintha gondom volna ezzel, igazán megtisztelő cím), a lapok arról érdeklődtek: szerintem kinek van igaza. Én elmondtam, hogy szomorúnak és elfogadhatatlannak tartom ezt a helyzetet és szívemből kívánom a boltosnak, hogy sikerüljön élete során átgondolni mindezt, illetve hogy legyen lehetősége valamikor az életben egy hasonló helyzetben bebizonyítani, hogy nemes lelkű ember.
Ön szerint kinek van igaza?
Ez a balhé ugyanis nem csak a „buzikról” szól, sokkal inkább arról, hogy elfogadjuk–e az erőszakot mint problémamegoldást. Szívből sajnálom a boltost, hogy úgy érzi, az ő személyes terét sérti, ha valaki nem pont olyan, mint ő, és ha totál empatikus vagyok a kirohanását illetően - hiszen sajnos sokszor sokan esünk abba a hibába: megijedünk valamitől, ami számunkra ismeretlen, és zsigerből ítélkezünk ahelyett, hogy esélyt adnánk magunknak a fejlődésre, vagy arra, hogy átértékeljük az az erkölcs rendet, amit a társadalmunk ránk erőltet. Persze az, hogy minderre válaszul vadállat módjára viselkedni az emberi természet része, nem jelenti azt, hogy ez rendben is van.
„Aki kirakja a melleit, ne lepődjön meg, ha megerőszakolják”
Jó, hogy a srácok a a rendőrséghez fordultak, mert kutya kötelességünk felemelni a hangunkat az ellen, ha valaki a fizikai és verbális erőszakot próbálja természetes, normális, elfogadható megoldásként magyarázni bármiféle konfliktushelyzetben. Erre nem csak a magunk védelmében van óriási szükség, hanem Magyarország, a Magyarországra látogató turisták, és a gyerekeink, sőt, a jövő generációja érdekében is.
Egyikünk sem akarhatja, hogy ha valakinek történetesen a vöröshajúakkal, vagy az apácákkal, vagy a dalmatákkal van gondja, az kérdezés nélkül támadhasson. Erre persze rá lehet vágni, hogy „aki a gettó közepén smacizik, az ne lepődjön meg, ha fejbenyomják egy doronggal”, de lássuk be, ez pontosan úgy hangzik, mint a „amelyik lány miniszoknyát vesz és kirakja a melleit, az ne lepődjön meg, ha megerőszakolják”. De – költői kérdés – mondjuk lámpaoszlopra hugyozni a nyílt utcán belefér a társadalmi normába? Nyilván nem, mégis, a random helyekre vizelő részegekhez hozzászokott a szemünk – a smároló melegekhez viszont nem. Utcán csókolózni, ha azonos neműek vagytok: a nyolcadik főbenjáró bűn
Nem értem pontosan azokat sem, akik azon hőbörögnek, hogy miért kell egyáltalán bárkinek is a nyílt utcán csókolózni. „Ez magánügy, mindenki csinálja a négy fal között” - mondják ők. És mondjuk szomorúnak lenni nem magánügy? De az, mégse támadunk rá senkire, aki az utcán pityereg. A családi konfliktus nem magánügy? Baromira az, még sem üvöltjük le a fejét a nőnek, aki a gyerekével veszekszik az utcán. Amúgy meg miért is kellene egy csókváltást szigorúan a négy fal közt végezni? Amiért kézenfogva is csak akkor sétálhat egy pár, ha nem azonos neműek?
Millió oka lehet annak, hogy két fiú az utcán csókot váltott – már amellett, hogy ugyanúgy szeretik egymást, és ezt jólesik kifejezni egymás felé, ahogy a hetero párok, akik teszik ezt nap mint nap, minden megbélyegzés nélkül. Lehet persze az is, hogy mindkettejük szülei vad homofóbok, és nincs hová menniük, ha érezni akarják egymás közelségét és szerelmét. Az is lehet, hogy kicsit be voltak nyomva – és hát az vesse rájuk az első követ (de leginkább az se), aki még sosem rúgott be annyira, hogy nem a „Tudni illik, hogy mi illik” című erkölcsi kisokos motiválta a tetteit.
„Szegény gyerekek, eltorzul a kis egészséges, homofób lelkük!!!”
Nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak, ha arra gondolok: sikerült felépítenünk egy olyan hamis, képmutató társadalmat, ahol nem ütközik erkölcsi dilemmába rátámadni egy emberre, de közterületen csókot váltani már nem fér bele. A szeretet megnyilvánulása bűn, undorító, deviáns, míg a düh, a gyűlölet és az erőszak megnyilvánulása jogos. Belefér továbbá az erkölcsös ember világról alkotott képébe, hogy át se gondoljon olyan, az „exhibicionista buzik” kérdésénél sokkal komolyabb problémákat, mint mondjuk hogy a ruháit éhbérért tízéves bangladesi gyerekek varrják, vagy hogy ötven éven belül szó szerint eltűnnek majd a tengeri herkentyűk, mert az ember nevű lény a kulinária nevében levadászta az óceánokat. „Normális” dolog, hogy kilyukasztottuk az ózonréteget, hogy akkora szeméthegyeket termelünk a konzumkultúrával, hogy nincs hová halmozni az újrahaszosíthatatan, mérgező kacatokat. Nem abszurd, hogy mondjuk a szelektív hulladékgyűjtés kérdése kevésbé égető probléma valaki számára, mint az, hogy két – számára vadidegen ember – csókot váltottak egy kisbolt előtt?!
„Milyen károkat okoz egy kisgyerek lelkében, ha két férfit lát csókolózni?” - erre inkább válaszoljunk majd az után, ha feleltünk arra, milyen károkat okoz egy kisgyerek lelkében, ha olyan közegben nő fel, ahol a személyes vélemény kifejezésének elfogadott eszköze a baseball ütő?
Ez lenne a liberáldiktatúra?
Mostanában nagyon divatos szófordulat lett a „liberáldiktatúra”, és bár homofóbok, rasszisták és tudatukban mélyen alvók milliói számára nyújt komfortérzetet, hogy végre ők is mondhatják: „Ti terrorizáltok minket, mocskos liberálisok!”, azért lássuk be, más tészta nem egyetérteni valakivel, és megint más rátámadni egy baseballütővel. A „liberálisok” nem vernek agyon vagy köpnek le homofóbokat és konzervatívokat. Nekem nem lesz rosszabb napom attól, ha Mari néni és Jóska bácsi undorodnak a buziktól, de – hogy az ő szófordulatukkal éljek - ha valamit, hát ezt igazán haza lehet vinni a „négy fal közé”. Az egyetlen dolog, ami elválaszt minket attól, hogy békében éljünk együtt – buzik, heterók, feketék, fehérek, cigányok, arabok, zsidók, kínaiak, liberálisok, konzervatívok, keresztények, ateisták, és minden más címke büszke tulajdonosai -, hogy ne a mások ügyeivel legyünk elfoglalva.
Teréz anya azt mondta egyszer: ha a világon mindenki a saját portája előtt takarítana, az egész világ tiszta lenne. A történelem ismétli önmagát „Miért kell huzigálni az alvó oroszlán bajszát?” – merülhet fel a kérdés a melegek egyenjogúságáért folytatott küzdelme kapcsán. A válasz pedig baromi egyszerű: ugyanazért, amiért például a szüfrazsettek „huzigálták a vadállat bajszát” a nők szavazó- és munkához való jogaiért. Ugyanazért, amiért Malala Yousafzai, a pakisztáni kislány még akkor is folytatja a lányok tanuláshoz való jogáért folytatott küzdelmet, ha ezért golyót repítettek a fejébe. Ugyanazért, amiért az amerikai feketék egy ponton besokalltak, és nem fogadták el többé, hogy nem használhatják a „fehér buszokat”. Ugyanazért, amiért a Közel-Keleten vérontásba fordult az arab tavasz, mert az emberek nem tűrték tovább, hogy egy vallás nevében döntéseket hozzanak helyettük. A bajuszhuzigálás pedig – még ha áldozatokat is követel – mindig meghozza az eredményét: ma a nők már szavaznak, az USA-nak afroamerikai elnöke van, és a világon egyre több országban válik elfogadottá, ha egy kisgyermeknek történetesen két papája vagy két mamája van.
Ki legyen? Putyin, vagy II. Erzsébet?
Az elmúlt pár év során Magyarországon komoly értékrendváltás zajlott és zajlik ma is – ez pedig egyáltalán nem meglepő egy olyan ország esetében, amelynek lakosai évszázadok óta ahhoz vannak szokva, hogy valaki más mondja meg nekik, mi a helyes, és mi a helytelen. Mindig volt kit hibáztatni a ránk erőltetett értékrendért: a törököket, az osztrákokat, a németeket, az oroszokat, aztán ahogy véget ért a kommunizmus, és hirtelen felelősek lettünk a saját döntéseinkért, egyszerűen csak „a rendszert” okoltuk a nyomorunkért, akármelyik párt volt hatalmon. Ennek következményeképpen fogalmunk sincs, melyik „oldalra” álljunk: elfogadjuk, hogy a világ változik, és az emberi szexualitás kérdése nem tabu többé, vagy ragaszkodjunk a jól bevált (?) elveinkhez?
A melegházasságra áldását adó angliai Erzsébet, vagy a meleg-hajtóvadászatot hirdető orosz elnök, Putyin a követendő példa? Ám akármelyik oldalra állunk is, jó észben tartani: a „jó” és a „rossz” valóban létező fogalmak, épp csak semmi közük ahhoz, hogy valaki fiút vagy lányt szeret. Ahhoz viszont rengeteg közük van, hogy a tetteink és a szavaink közelebb hozzák–e egymáshoz az embereket, vagy még inkább eltaszítják őket egymástól.
Melyik lenne a jó irány Magyarország számára?
Bármit is teszünk, vagy mondunk, mindig megkérdezhetjük magunkat előtte: az elkülönülést, vagy az egységet támogatjuk? Ha pedig néha félresiklunk, és intoleráns, arrogáns, kivagyi módon viselkedünk, hát ez van – csak az hibázik, aki dolgozik magán, nem igaz? Annyival viszont tartozunk magunknak, hogy beismerjük, ha tévedtünk, és törekedjünk arra, hogy legközelebb, ha hasonló konfliktushelyzetben találjuk magunkat, a tiszta szívünkből, ne pedig a mindenféle kreált társadalmi normáktól zavaros agyunkból döntsünk – másként.
