Zanza!

Kilencévesen a Barta Klárikára voltam allergiás. Szemüveges volt, folyton izzadt, és ő kapta az összes macimatricát a tanító nénitől. Az alsó ajkát sebesre rágcsálta az idegtől, a körmein feltépkedte a bőrt, mégis ő volt az iskola dísze.

Később (négy év múlva) kiderült, hogy Barta Klárika viszont rám volt allergiás, mert utálta, hogy szinte nulla befektetéssel mégis elhappoltam előle egy-két macimatricát, elloptam a füzetét, hogy lemásoljam a házit, és pofátlanul fel is olvastam a tanárnak. De nem csak ezt happoltam el előle állítólag, hanem a Varga Ferit is, legalábbis így emlékezett Barta Klárika a baromira leterhelt memóriájával.

Hiába mondtam, nem akarta felfogni, hogy ez képtelenség, ugyanis a Varga Ferire is allergiás voltam, mivel egyfolytában fokhagymaszaga volt. Utóbb kiderült, hogy a nagymamája tömte szegényt olajban áztatott fokhagyma-granulátummal, nehogy legyengüljön az immunrendszere, és allergiás legyen. Hát, nem jött be, mert Varga Ferin nyolcadikban úgy elszaporodtak a borsónyi, gennyes makeszok, hogy öröm volt nézni. Állítólag a sok nyers étolajtól lettek, amelyben a fokhagyma ázott…

Amikor kicsi voltam, még nem nagyon ismertük ezt a fogalmat, hogy allergia, helyette inkább azt mondtuk, kiütés meg csalán, meg hogy elcsapta a gyomrát, ilyesmi. Ez a szó sokkal később jött be, szerintem a természetgyógyász-őrülettel egy időben, hogy legyen mivel marketingelni nekik. 

Amikor kicsi voltam, egyszerűen elmentünk a körzeti orvoshoz, mondtuk, hogy ÁÁÁÁ, és kaptunk Kalmopyrint.

Most, hogy nagy vagyok, csak irigykedve nézem a sok allergiást, és arra gondolok, milyen jó lenne, ha én is hátradobhatnám a fejem, és aléltan rebeghetném, hogy jaj, nem bírom ezt az életet, olyan allergiás vagyok. És akkor a többiek rögtön látnák, hogy közéjük tartozom, hasonlóak vagyunk, mint a kis homeopátiás, baromi drága bogyók, amelyekben nincs is semmi gyógyanyag, csak azzal hatnak, hogy hasonlók. (Ha hatnak.) Ha allergiás lehetnék, én is elkéredzkedhetnék a munkahelyemről, hogy juj, főnök, haza kell rohannom, mert érzem, hogy már viszket, a főnök megértően bólogatna, és nagyot trombitálna a zsepijébe (fa-fű-pázsit.) És életem összes szakítását is megúszhattam volna azzal, hogy bocs, édes, de most nézd meg, kivert tőled a ragya, ehelyett viszont mindig őszintén be kellett vallanom, hogy unom az egészet, és pont. Ha allergiás lehetnék, nem kéne porszívóznom, csak prüszkölnék kettőt, hogy poratka, és főznöm se kéne, meg mosogatnom se, hacsak nem gumikesztyűben, persze, csak ha antiallergén.

De én nem lehetnék allergiás, mert kapnék is az apukámtól, akinek az a szlogenje, amióta csak a világra nemzett engem, hogy „Nem vagyunk mi szarból, kisfiam!” Hát ehhez tartom magam. Voltaképpen még lázas sem mertem lenni a sok-sok év alatt, legfeljebb ha kétszer, és nagyon vigyáztam, apu meg ne tudja.
A nagymamám pedig csak vigyorog, ha azt hallja, hogy ez meg az allergiás, mert szerinte az egész allergiaügy nem más, mint a nyafkák kifogása – éltek volna a háborúban, lettek volna akkor allergiásak, mondjuk, a lisztre, na az lett volna szép…


Epilógus

Egyszer egy homeopátiás doktornő azt írta egy cikkben, hogy kétféle ember van: az egyik, aki már allergiás, a másik meg az lesz. Na, erre a doktornőre azért mégiscsak allergiás vagyok…


Utóirat

Ha te is allergiás vagy, és megítélésed szerint se nem vagy sz*rból, se nem vagy nyafka, akkor bocs.

Blogmustra