A 19. században még tilos volt a gyakorlása, sőt egy ideig alvilági küzdősportnak számított, mára azonban az egyik legnépszerűbb mozgásformává nőtte ki magát az afrikai kultúrából eredő brazil harcművészet. Ellátogattam az ABADÁ-Capoeira csoport egyik budapesti edzésére, ahol a csapat vidáman izzadt, én meg libabőrös lettem attól, amit a gyakorlás végén láttam és hallottam.
Barátságos, közvetlen arcok és kellemes légkör fogadott a VilágCsücsök közösségi tér egy kis termében, ahova a capoeirások nemcsak azért járnak, hogy kieresszék a gőzt egy-egy hosszú nap végén, hanem azért, hogy a modern mozgásformáktól eltérően, sajátos módon fejleszthessék fizikai és szellemi képességeiket. A mozgás öröme és a fittség mellett itt ugyanis legalább ennyire fontos a kulturális értékek és a hagyományok ápolása.
Az edzések alapos bemelegítéssel kezdődnek (és nyújtással zárulnak), az alapmozdulatok csiszolását követően pedig az azokra épülő mozdulatsorokat gyakorolják a capoeiristák. A másfél órás edzés alatt egyre több hangszer kerül a képbe; először egy csörgődob, aztán egy íjra emlékeztető húros hangszer (berimbau), majd amikor a kiemelt elemeket a résztvevők páros gyakorlatokkal helyezik kontextusba, már egy egész zenekar (bateria) szolgáltatja a ritmust a küzdelemhez. Persze dallammal együtt, mert énekelnek is. Tradicionális dalokat portugál nyelven. A legvégén pedig a tanultakat élesben, teljesen önállóan, koreográfia nélkül is kipróbálják. Ez a játék az úgynevezett roda (kör) - a capoeira esszenciája -, aminek közepén két játékos a zenét követve reagál egymás mozdulataira, majd amikor egyikük kimutatta fölényét, már jön is egy újabb kihívó fél, így cserélődnek folyamatosan az ellenfelek és a zenekart alkotó tagok. Nem mindennapi élmény volt ezt a spontán természetes összhangot látni. Hát még belülről milyen izgalmas lehet átélni!
Bárki bármikor belevághat
Az is jó benne, hogy nincsenek lehetetlen elvárások és kőbe vésett szabályok. „Egészen kicsi kortól el lehet kezdeni capoeirázni, és nincs felső korhatár. Persze egyénenként változó, hogy ki mennyire erős, vagy milyen magasra tudja emelni a lábát, de mindenki megtalálhatja benne azt, amitől jó érzés neki ezt csinálni. Felfogható úgy is, mint egy nyelv, amit a testünkkel beszélünk, és mindenki a saját lehetőségei szerint használhatja ezt a nyelvet, közben pedig élvezheti az egészségügyi és élettani előnyöket” – mondta a Díványnak Marosi Péter, az ABADÁ-Capoeira budapesti csoportjának edzője, aki 14 éve rabja ennek az egyedülálló harcművészetnek. „Az első pillanattól magával ragadott az energiája, nagyon tetszettek a látványos és változatos mozdulatok, a játékossága, és persze a közösség is nagyon befogadó és támogató volt. A capoeira segíti az egyént közösségbe integrálódni nemtől, kortól, vallástól és társadalmi osztálytól függetlenül, így célt adhat a kallódó fiataloknak is. Önmagunk és mások tiszteletére, valamint együttműködésre, a csoporttal való közös munkára nevel úgy, hogy ebben az egyén is tud érvényesülni. Megtanított arra, hogy bármi lehetséges, ha eléggé akarjuk és szorgalmasan gyakorlunk. Olyan dolgok is, amikről álmunkban sem gondoltuk volna, hogy megvalósulhatnak” – mesélte lelkesen.
„A sportos előélet és a jó kondíció persze előnyt jelent, de a legfontosabb, hogy bátran próbáljuk ki benne magunkat. A capoeira csoportokban az edzőtársak mindig segítőkészek és az edzések jó hangulatban telnek. A lazaság, az erőnlét, az egyensúly pedig rendszeres gyakorlással hamar kialakul” – tette hozzá Jarina Marco, a hazai capoeira sportegyesület (ECÁF) elnöke.
A gyökerek
A capoeira megszületése szorosan összefonódik Brazília történelmével. A portugál telepesek afrikai rabszolgákat hurcoltak Brazíliába, hogy dohány- és cukornádültetvényeiken dolgoztassák őket. „A különböző etnikumú afrikai törzsek egyetlen közös pontja egy ősi mítosz- és hitvilág, az orixa kultusz volt. (Joruba és általában a nyugat-afrikai mítoszokban az orixa az istenek és istennők általános megjelölése.) Szertartásaikból került át két hangszer, az atabaque és az agogo a capoeira rodákba. Azt azonban, hogy pontosan mikor és milyen körülmények között született meg a capoeira, senki nem tudhatja biztosan. Ami fontosabb, az az, hogy a szabadság iránt érzett olthatatlan vágy testesül meg benne” – magyarázta Jarina Marco.
A holland támadások idején a portugál gyarmatosítók meggyengültek, amit rabszolgák ezrei használtak ki arra, hogy szökést kíséreljenek meg. A szerencsésebbek a dzsungelbe menekülve létrehozták saját törzsi kultúrájukra épülő autonóm városaikat, ahol a túlélésért testüket, kezüket és lábukat használva kellett harcolniuk. Nem sokkal később azonban felszámolták ezeket a városokat, és a sanyarú körülmények közt élő rabszolgáknak mintegy kétszáz évig kellett várniuk a szabadságra. Törzsi szokásaikat - így a harc minden megnyilvánulási formáját - tiltották gazdáik, de nem lett jobb a helyzet a rabszolgaság eltörlése után sem. „A felszabadított rabszolgák közül sokan a nagyvárosokba mentek munkát keresni, de mivel nehezen találtak, bűnözésből próbáltak megélni felhasználva a capoeira gyakorlásával megszerzett képességeiket. Sajnos egy időben olyan rossz volt a capoeira híre, hogy gyakorlását törvény tiltotta, és börtönbüntetés is járt érte. Mestre Bimba és még sok más mester kitartó és áldozatos munkájának köszönhetően azonban szép lassan kezdett megváltozni a capoeira társadalmi megítélése, így az egykor üldözött művészetből a brazil kultúra egyik elismert eleme lett, sőt a capoeira rodát a szellemi kulturális örökség részévé nyilvánította az UNESCO” – folytatta a capoeirista.
Capoeira kisokos
A capoeira szó tupi-guarani indián nyelven dzsungeltől megtisztított területet jelent. Egyes feltételezések szerint ezeken a bozótos területeken gyakorolták a capoeirát, illetve a szökött rabszolgák itt próbáltak meg elbújni vagy harci tapasztalataikat felhasználva megküzdeni fegyveres üldözőikkel (capitães-do-mato).
Az abada egyrészt annak a fehér nadrágnak neve, amit a capoeirához hagyományosan hordanak, vagyis ez a formaruha. Másrészt az ABADÁ-csoport nevében az ABADÁ (Associação Brasileira de Apoio e Desenvolvimento da Arte – Capoeira) egy rövidítés, aminek jelentése: Brazil Egyesület a Capoeira Ápolásáért és Fejlesztéséért.
Az úgynevezett roda az a kör, ahol maga a capoeira történik. Az emberek körbeállnak, a hangszerek adják a ritmust, a szólista énekel, és ritmusos tapsolás mellett a kórus válaszol. Mindig két "küzdő" van, akik a kör közepén capoeiráznak.
A bateria a körben szerepet kapó összes hangszer összefoglaló neve. Általában három berimbao, egy atabaque, két pandeiro és egy agogo alkotja, de a felállás iskolánként eltérhet.
A ginga jelentése „cikcakk”, ami a capoeira - tánclépésre emlékeztető – alapmozgása. Ettől a capoeirista mindig kiszámíthatatlan és robbanékony lesz.
A volta do mundo azt jelenti, „utazás a világ körül”. A harc során a két capoeirista körbe-körbe halad egymás mögött a roda belsejében. Ezt használhatják pihenésre, vagy taktikai időnyerésre a másik legyőzéséhez. Előfordul, hogy ha egyikük nem figyel eléggé, miközben körbejárnak, a másik meglepetésszerűen megtámadja.
Capoeira csak egy van...
...de létezik több stílusirányzata. „A capoeira angola iskolák a hagyományokra, tradíciókra helyezik a hangsúlyt, míg a regional iskolák Mestre Bimba tanítási módszerét követik, a ma nagy népszerűségnek örvendő kortárs capoeira csoportok pedig ennek a két ágnak az alapjaiból építik fel saját, a mai kor követelményeihez alkalmazkodó iskoláikat. Ilyen az ABADÁ-Capoeira is, amelynek egyik legnagyobb érdeme, hogy úgy aktualizálta a capoeira mozdulatokat, hogy azok bármilyen más küzdősportban jártas ellenféllel szemben is kivitelezhetőek legyenek. Így a capoeira harci technikái még hatékonyabbá és dinamikusabbá váltak” – magyarázta Jarina Marco.
A capoeira mélyebb rétegeiben más művészeti formákat, a táncot, a zenét és az akrobatikát is magában rejti. „Nem sok olyan harcművészet létezik, aminek saját zenéje is van. Mivel a rabszolgatartó Brazíliában tiltva volt az önvédelem gyakorlása, a rabszolgák a zenei kíséret segítségével a törzsi tánc benyomását kelthették. A játszma alatt a hangszerek döntik el, hogy gyors, akrobatikus, vagy lassabb, taktikusabb legyen a résztvevők mozgása” – tette hozzá Marosi Péter.
Miről szólnak a dalok?
A capoeira a mai napig folyamatosan fejlődik, így nemcsak új mozdulatokat találnak ki, hanem új dalok is születnek. „Sokszor valamilyen természeti allegória mentén a capoeira szépséges mivolta a téma – párhuzamba vonva azt magával az élettel, például: Nem a tenger, de rengeteg, Nem az ég, de végtelen, Nem az erdő, mégis az én tüdőm, A capoeira a levegő, amit belélegzem. De szólhat a dal a rabszolgaságról is történelmi tényekkel, híres capoeira mesterek életével és legendákkal fűszerezve. A szó szerinti jelentés mögött általában másodlagos jelentéstartalom húzódik, így például a Vigyázz, fiú, mag van a gyümölcsben! refrénű dalt akkor is énekelhetjük, ha valakit ki akarunk hívni, hogy megküzdjünk. A Megmondom az uraságnak, leesett a vaj, Nem az én vajam, az ő vaja volt... pedig arra a hozzáállásra utal, hogy a rabszolgáknak semmi tulajdonuk nem volt, így ha kár esett a rabszolgatartó értékeiben, attól nem estek kétségbe” – mondta Marosi Péter. A legfőbb hangszer a berimbau, a zenei íj, utána következik az atabaque, a nagy, kongára emlékeztető ősi dob. Használják még a pandeirót (csörgődob) és az agogót, ami egy üreges, brazil dióból készült ütős hangszer.
Trükkökből és cselekből sincs hiány
„Nagyon fontos, hogy kezdőt nem rúgunk meg, és csak olyan technikát hajtunk végre, amit a harcos megtanult és begyakorolt, vagyis megfelelően tudja azt fogadni. Így elkerülhetjük a sérüléseket” – figyelmeztet Marosi Péter. „Egy avatatlan szem számára valóban egy rituális táncnak tűnhet a játék, vagy mintha csak imitálnánk a küzdelmet, pedig nem így van. A technikákra jellemző a megtévesztés és a ravaszság, amire az álcázás miatt volt szükség, hiszen régen börtön járt a capoeira gyakorlásáért. Rengeteg földreviteli technika van, továbbá lábsöprések, lábollók és csípőmozdulattal történő kibillentések. Az egészen finom ezzel most eltalálhattalak volna, de még idejében megállítottam a lábam jellegű, jelzésértékű találatoktól a ravasz mozdulattal a hátad mögé kerülök, sőt, ahogy megfordulsz, átugrok fölötted, és megint nem találsz el típusú, humorral vegyített trükközésen át a körből való kifejelésig sokféle cselt alkalmazunk. Itt nincsenek olyan szabályok, hogy no-kontakt, light-kontakt vagy semi-kontakt. Ha valaki elég ügyesen elhajol a rúgás elől, akkor nem találják el. Ez ilyen egyszerű. Leginkább térddel és lábfejjel rúgunk, de használjuk a kezünket, a könyökünket és a fejünket is, az öklünket viszont nem”- tette hozzá az edző.
Az sem baj, ha valaki nem olyan rugalmas, mint a kaucsuk. Idővel az lesz. A dinamikus és a kevésbé lendületes gyakorlatokra is jellemző, hogy a test folyamatos terhelést kap, ami eloszlik a különböző területeken, hiszen egyik pillanatban még a talajhoz közeli kitartott pózban vagyunk, a következőben pedig már elrugaszkodunk a földtől. Az alapmozdulatok különösen jó hatással vannak a törzs, a derék, a fenék és a comb izmaira, a capoeira azonban nemcsak a testet formálja, de javítja az anyagcserét, serkenti a vérkeringést, ráadásul az egyensúlyérzéket és a koordinációt is kiválóan fejleszti.
Mi köze van a breaktánchoz?
Nem sok. Az csak egy tévhit, hogy egyik a másikból merített volna. „A hasonlóság oka az lehet, hogy a kétféle mozgásformának közös afrikai gyökerei vannak. Persze egyes capoeira mozdulatok hathattak a breaktáncra, de más amerikai harci játékok, mint például a kubai maní vagy a martinique-i ladíja sokkal inkább hasonlítanak a capoeirára mind rituáléikban (a gyakorlók kört formáznak és hangszerek kísérik a mozdulatokat), mind a közösségben betöltött szerepük szerint” – magyarázta Jarina Marco.
