Mindenkinek vannak problémái, és idővel az is nyilvánvalóvá válik, hogy sokszor egyedül nem vagyunk képesek megoldani azokat. Modern világunknak köszönhetően ma ilyenkor már többféle megoldást választhatunk: mehetünk pszichiáterhez, pszichológushoz, jóshoz, vajákos asszonyokhoz, asztrológushoz, megnézhetünk egy családállítást vagy éppen belekóstolhatunk a csoportterápiák világába, és választhatjuk a coachingot is. Persze szedhetünk legális és illegális gyógyszereket is, fojthatjuk alkoholba és drogokba bánatunkat, hátha az megold valamit (de nem, soha nem).
A lehetséges megoldásoknak körülbelül egyedül a pénztárcánk vastagsága és a szabadidőnk mennyisége szab határt, ezt figyelembe véve viszont egyáltalán nem mindegy, hogy melyik megoldást választjuk, ahogyan az sem, hogy mi is valójában a probléma. Az első probléma pedig sokszor az, hogy valójában nem is tudjuk, mi az igazi probléma – vagy arról, amiről azt hisszük, hamar kiderül, hogy mégsem.
Önmagunk szeretete
Még a csapból is az folyik, hogy az első és legfontosabb szabály az, hogy szeressük saját magunkat, és akkor majd minden szép és jó lesz, de ez egy olyan közhely, amit marha nehéz komolyan venni, ráadásul könnyen hihetjük, hogy mi szeretjük saját magunkat, hiszen ma is vettünk egy tök szép cipőt, és a tükörben is megnéztük, milyen csinosak vagyunk benne. Bár ilyen egyszerű lenne!
Ha valaki kicsit is szeret saját magával foglalkozni, az már sokat nyomhat a latban, akkor könnyebb elindulni és kipróbálni, melyik lehet szívünknek a legjobb. Természetesen itt nemcsak saját magunkról van szó, de a környezetünkhöz való hozzáállásról is, hiszen természetes az igény, hogy jó szülők, szeretők, munkaerők legyünk a nagybetűs életben.
Sztereotípiák, brrr
Egyre több az olyan munkáltató, amelyik felismeri ezt a természetes igényt, és foglalkozik a munkavállaló lelkével is, nemcsak abban a hat-nyolc órában, amikor bent görnyed az íróasztal felett, hanem azon is túl. Ezért aztán – kiváltképp a nagyobb cégek – előszeretettel küldik különféle szervezetfejlesztő foglalkozásokra, coachingra a munkavállalókat. Ám minket még abban a szellemben neveltek (és sajnos úgy fest, gyerekeinket is ebben akarják), hogy a problémákról nem beszél az ember, pláne nem egy csomó más ember előtt, tehát sokakban már maga a csoportos coaching kifejezés is azonnal bekapcsolja a vészjelzőt, és hacsak nem kényszerítik rá, fejvesztve menekül a lehetőség elől. Lehet ennek az az oka, hogy még mindig csak az anonim alkoholistákra tud gondolni az ember, amikor felmerül a közös probléma csoportos feldolgozásának lehetősége, de egyéb (hamis) sztereotípiák is élhetnek bennünk a dologgal kapcsolatban, köszönhetően az iskolai/munkahelyi megaláztatásoknak, amiket gyakran egy őszinte szó miatt szenved el az ember.
Az elmúlt kilenc hétben én egy Gestalt alapú karriercsoport-terápián vettem részt, elsősorban azért, mert a barátnőm esküdött rá, hogy ez majd nagyon jó lesz nekem, másrészt pedig azért, mert ilyesmin még nem jártam, és bizony az én vészjelzőm is erősen berregni kezdett attól a lehetőségtől, hogy más emberek előtt kell majd kiteregetnem a családi szennyest. Nem is igazán értettem, hogy mitől ez a nagy ellenállás, viszont szeretem a kutyaharapást szőrivel helyzeteket, és rögeszmémmé vált, hogy az itt szerzett tapasztalataimat cikk formájába öntsem.
Mi az a Gestalt?
A Gestalt olyan fenomenológia - az érzékszervek szintjén működő - rendszer, amely a kliens, legyen az szervezet vagy magánszemély és a Gestalt szemléletű szakember közötti kapcsolat során létrejövő kölcsönös megfigyeléseket használja arra, hogy a kliens saját magát jobban lássa. Tudatosítsa, milyen a kapcsolódásának folyamata adott helyzetben, például mi az, amit támogatásként és mi az, amit akadályként él meg, illetve, hogyan hat az saját életére.
Forrás: gestalt.hu
Mások, mégis ugyanolyanok
Ettől még nem állítom, hogy könnyű volt. Ennek a coachingnak a lényege az volt, hogy résztvevők karrierdilemmáit közösen dolgozzuk fel, aminek hatására azt ígérték, hogy ráláthatunk a valós problémáinkra. "A csoport tagjai több nézőpontból kapnak visszajelzést a kérdéseikre/elakadásaikra, amin keresztül megtalálják a választ, hogyan tegyék meg a számukra legautentikusabb és legkedvezőbb lépést a sikeres karrierjük érdekében."
Az első alkalom nagyon furcsa volt. Soha nem ültem meg három órát felnőttként tőlem ennyire különböző emberek társaságában önszántamból. Különböző korú és nemű partnereimben először csak azt láttam meg, hogy mennyire zavarban vannak és mennyire ugyanazt gondolják, amit én: hogy ez képtelenség, hogy működjön, annyira másmilyenek vagyunk. Mind a kilencen. Szabó Andrea gestalt terapeuta, a beszélgetések facilitátora vidám, lelkesítő beszédével próbálta oldani a feszültséget, amit szinte tapintani lehetett a résztvevők között. Az én csoportomban mindenki eléggé magába fordult, láthatóan nehezen megnyíló embernek tűnt, nem is nagyon hittem, hogy valami képes lesz feloldani a gátlásokat, mégis már az első alkalommal pozitívan kellett csalódjak.
A heti egy alkalommal megtartott üléseken a kilenc hét alatt mindenkire sor kerül egyesével, mindenki elmeséli addigi karrierútját (ami számomra külön furcsa volt, hogy két harminc év alatti fiatal is volt köztünk – mi gondjuk lehet ennyi idősen, gondoltam), aztán a többiek felteszik az esetleges kérdéseiket, majd pozitív jelzőkkel ruházzák fel a delikvenst, hogy végül együttesen próbáljanak tanácsot adni, merre lehetne elmozdulni a továbbiakban.
Kapcsolódjunk!
Már az első alkalommal kiderült, hogy annak ellenére, hogy teljesen máshonnan jöttünk, nagyon sok közös van bennünk, és ez láthatóan mindenkit meglepett. Érdekes volt, hogy míg az első jelentkezőknél (valakinek mindig el kell kezdenie saját történetét, ha teszik, ha nem) szinte fel sem merült a magánélet belekeverése a karriervonalba, a későbbieknél egyre erősebben rajzolódott ki, milyen óriási hatással van ránk egy-egy családi trauma a gyerekkorból, illetve, hogy mennyire nem működik az egyik a másik nélkül. Olyannyira, hogy számomra nehéz is volt kapcsolódási pontot találni olyanokkal, akik nem vagy nem nagyon beszéltek lelki eredetű dolgokról, míg szinte ömlöttek belőlem a tanácsok abban az esetben, ha valaki teljesen megnyílt.
Ez nem egyedülálló, Szabó Andrea szerint is fontos, hogy mennyire képes valaki az igazat mondani, mert bármennyire is különbözőek vagyunk, az őszinteséget mindannyian ösztönösen megérezzük. A megnyílásban a tréner elmondása szerint nemcsak a facilitátor kezdeményezőképességére, de a csoportban lévő személyek titoktartására is szükség van, ráadásul a hasonló élmények miatt könnyebben nyílnak meg ezek a csatornák. "Mindenki más, de mindenki volt már elakadva, mindenkinek vannak kudarcai, és abból, hogy a kudarcainkból hogyan állunk fel sok minden kiderül az emberről" – véli a szakember, aki főképp azoknak ajánlja a csoportot, akik bármilyen típusú karrier dilemmával küzdenek vagy akár csak egy fontos szakmai döntést szeretnének meghozni.
A coaching vége felé közeledve nagyjából kirajzolódott, hogy a mi csoportunk kinek tud jó ötleteket adni és ki az, akinek kevésbé, de egészen biztos, hogy mindenkinek rengeteget segített ez a kilenc hét abban, hogy kívülről is rálásson saját magára. Az egyik résztvevő szerint ebben nagyon sokat ad az, hogy vadidegenek előtt kevésbé vagyunk képmutatóak, gyakran sokkal őszintébben elmondjuk a véleményünket, mint egy hozzánk közelállónak, hiszen "úgyis teljesen mindegy".
Az én életemben egy csomó pozitív változás kezdődött, magabiztosabb és elégedettebb vagyok az életemmel, tehát ha másra nem is, erre biztosan jó volt ez a kilenc hét. A karrier coaching valódi vége majd három hónap múlva lesz, akkor újra összeülünk és megbeszéljük, kinek mennyit sikerült megvalósítani abból a sok gondolatból, amit kitaláltunk egymásnak. Egy dolog azonban biztos: a csoportos munka működik, és sokkal gyorsabban működik (számomra), mint az egyedi coaching, talán pont azért, mert több szem többet lát.
A szerzőnek nincs pszichológusi végzettsége, tapasztalatai szimplán magánvéleménynek minősülnek.
