jókai felesége

1848. március 15-én este a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán álló Nemzeti Színházban a társulat arra készült, hogy Frédéric Soulié francia szerző Két anya gyermeke című színdarabját adja elő. A nap eseményei azonban nyilvánvalóvá tették, hogy a francia szalondráma nem éppen a legalkalmasabb választás a forradalmi napra, ezért a műsorváltozás mellett döntöttek: Katona József Bánk bánját tűzték műsorra, amelyben szerepelt a társulat népszerű tragikája, Laborfalvi Róza is, Gertrudis szerepében.

Egy kokárda története

Az előadásra ellátogatott a börtönből frissen kiszabadított Táncsics Mihály és a fiatal, 23 esztendős Jókai Mór. Utóbbi később így emlékezett vissza a nevezetes előadásra: „A színház oltár volt ma, a közönség színe volt jelen ünnepi arcokkal, ünnepi ruháiban; a nemzeti kokárda volt minden férfi, minden nő keblére föltűzve, középen a háromszínű zászló. (...) A színházban, mely mindenki számára ingyen megnyittatott, a páholybirtokosok is megnyiták páholyaikat a nép számára.”

A közönség Táncsics Mihályt követelte a színpadra, ő azonban nem vállalta a nyilvános szereplést, helyette Jókai állt ki az emberek elé. Laborfalvi Róza ekkor egy kokárdát tűzött az Életképek fiatal szerkesztője kabátjának hajtókájára, azt azonban valószínűleg ő maga sem gondolta, hogy alig fél évvel később, Jókai barátainak nem kis megrökönyödésére, feleségül megy a nála nyolc évvel fiatalabb íróhoz.

16 évesen lett színésznő

Laborfalvi Róza – aki Benke Judit néven született – 16 éves kora óta állt a színpadon, először a budai Várszínházban, ahol a korszak nevezetes tragikája, Kántorné Engelhardt Anna mellett kapott mellékszerepeket. Kántorné „színiiskolát” is működtetett az őt csodáló fiatal lányoknak, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy megengedte, hogy nála lakjanak, elvégezzék a házimunkát, cserébe viszont elkísérhették őt a színházba, és megfigyelhették, hogyan varázsolja el a közönséget. Valószínűleg Laborfalvi Róza is élt a lehetőséggel, hiszen ekkor már szinte menekült otthonról, zsarnok apja elől, majd lassacskán a betegeskedő és sértődékeny Kántorné szerepeit is átvette. A nyúlánk termetű, búgó alt hangú „világszép Róza” Székesfehérváron és Kassán lépett színpadra, majd 1837-ben a Nemzeti Színház társulatához szerződött.

Jókai és Laborfalvi Róza kapcsolatának nem jósoltak nagy jövőt. A színésznők erkölcseiről a korszakban nem sok jót tartottak, ráadásul Laborfalvi Rózának színésztársától, Lendvay Mártontól 19 éves korában kislánya született, házasságon kívül. (Lendvay a korszak legismertebb bonvivánjának számított, Laborfalvi Rózával szövődött kapcsolata előtt már kétszer nősült, majd elvált.)

Az író barátai, köztük Petőfi, minden követ megmozgattak, amikor Jókai kijelentette: el kívánja venni Laborfalvi Rózát feleségül.

Petőfi még attól sem riadt vissza, hogy felkeresse Jókai édesanyját, Jókayné pedig eltökélte, hogy fiát meg fogja szabadítani „attól a vén személytől”. Szinte regénybe illő üldözési jelenetek zajlottak le a művésznő Sváb-hegyi kertjében, amire később Jókai így emlékezett vissza: „Az asztaltól ugrottunk föl, mely künn volt a fák alatt. Annyi időm már nem volt, hogy bemenjek a házba a kalapomért. Abban a nemzetiszínű házisipkában, amelyet Laborfalvi Róza készített számomra március tizenötödike emlékéül, futottam el, a menyasszonyomat kézen ragadva, keresztül a sűrű bozótokon, az úttalan erdőkön, kétségbeesett rohanással. Üldöztek! Engem! Hiszen ellenségtől üldöztetni is rettenetes dolog, de üldöztetni azok által, akiket szeretünk! Hogy engemet kergessenek maguk előtt az én áldott jó anyám, a kedves néném s az én szeretett Petőfi Sándorom!”

Áldozatkész feleség

Családja és barátai ellenkezése dacára Jókai 1848. augusztus 29-én feleségül vette Laborfalvi Rózát. Családja jóváhagyását nem sikerült megszereznie, anyja kitagadta és megátkozta. Ellenérzései csak később enyhültek: a szabadságharc bukása után Laborfalvi Róza Debrecenbe szökött Jókaival, ahol, hogy el tudja magukat tartani, kosztost fogadott.

Később, amikor megtudta, hogy férje rajta van a kivégzendők listáján, egy kis faluban, Tardonán bújtatta el, majd menlevelet szerzett neki. Ennyi jó cselekedet láttán már Jókayné szíve is meglágyult, hát még akkor, amikor az 1850-es évek elején Jókai telket vásárolt a Svábhegyen, és Laborfalvi Róza kezei alatt virágba borult a kert. „Nem tudom, minek vette Móric azt a kősziklát. Nincs azon se fű, se fa, csak olyan hápa-hupa kőszikla, még a csacsi is elvész rajta.

Róza úgy söpörgeti össze a földet, melyet a kő tetejére szór, hogy a fűmag kikeljen rajta"

– fanyalgott kezdetben Jókayné, de a viruló paradicsompalánták és a bőségesen termő cseresznye, ribizli, alma és szőlő lassacskán meggyőzte arról, hogy Laborfalvi Róza kitűnő háziasszony, s mint ilyen, nem is rossz választás.

Kismalac, kakadu, kanári

A svábhegyi édenkertben nemcsak a növények érezték jól magukat. Jókaiéknak számtalan kutyájuk és macskájuk volt, például a Narcissza nevű cica, akit-amit az író Az arany emberben megörökített. Laborfalvi Róza tyúkokat is tartott, de voltak teheneik, lovaik, hízóik és egyéb haszonállataik is. A színésznő emellett kedvelte a madarakat: egy kanári, néhány vörösbegy, gerlék és egy állandóan kiáltozó kakadu színesítette a házaspár mindennapjait. A legjobb sora azonban minden bizonnyal annak a kismalacnak volt, ami – Hatvany Lajos szerint – „úgy röfögött be az ebédlőbe, mintha a családhoz tartoznék”. A malackát selyempaplanban altatták a hálószobában és cumiból táplálták, később pedig kávés kaláccsal etették.

Jókainé kávéja

Laborfalvi Róza híresen jó kávét főzött, ehhez rendelkezésére állt egy speciális kávéfőző lombik is, amely akkoriban igencsak különlegesnek számított. Az ebédlőben, „a terített asztalon, kis lyukacsos rézállványon állt egy rézlemezekkel átfogott üveglombik (olyan lombik, minőt én eddig csak kedves apám kémiai laboratóriumában láttam) fogantyús és két lyukkal ellátott kis rézfedővel betakarva. Ebből a lombikból pompás aromájú, frissen főtt kávé illata tört elő a fedő két kis nyílásán, betöltve az egész kissé sötétes szoba levegőjét” – számolt be Jókaiék masinájáról Váli Mari, Jókai Mór egyik unokahúga. Másik unokahúga, Hegedűs Sándorné Jókay Jolán pedig így emlékezett Laborfalvi Róza kávéjára: „A reggelit maga főzte és a kávéfőzés mellett tanulta szerepét. Sohasem ittam annál jobb kávét, mint amit ő főzött. Sokszor kértük, engedje meg, majd mi elkészítjük, ne fáradjon vele, de ő a világért sem engedte volna. (…)

Mire Móric bátyánk fölkelt, készen várta a pompás tejszínes kávé és a foszlós bélű kalács, amit szintén maga dagasztott Róza néni.”

Ugyancsak tőle tudjuk, hogy a Jókai-család kedvenc étele a szárazbab volt malackörömmel, ez hetente kétszer legalább terítékre került. Laborfalvi Róza balatonfüredi villájukból is felhozatta a zöldséget és a gyümölcsöt a svábhegyi háztartásba, ahol aztán aszalva vagy cukorba befőzve várta a szultánfüge és a görögdinnye a hosszú téli hónapokat.

Színésznő és háziasszony

Laborfalvi Róza 1859-ig lépett színpadra. Visszavonulása után a háztartásnak és a családnak élt; leánya, Róza időközben maga is szült egy kislányt, akit Jókaiék adoptáltak (az ő sorsáról itt írtunk részletesebben). Emellett férje munkáit is avatott, néha kritikus szemmel olvasta; állítólag egy-egy Jókai-hős tragikus sorsát megkönnyezte, de nem tudta rábeszélni az írót, hogy kegyelmezzen meg az adott szereplőnek. A házaspár egyik tagja sem igazán tudott bánni a pénzzel, ezt különböző kalandorok és zugárusok ki is használták, de azért nem kellett szűkölködniük.

Utolsó évek

Az idősödő Laborfalvi Róza sok testi bajtól szenvedett, s minden bizonnyal lelkének sem tettek jót Jókai szerelmi kalandjai. „Laborfalvi Róza már mamuszokban járt-kelt otthon, állandóan lenmaglisztes kötéseket hordott a teste körül s vastag fáslikba burkolva terrorizálta a házatáját” – állította 1936-ban a Literatura magazin szerzője. Később, „az élet alkonya felé újra összemelegedtek”, és amikor Laborfalvi Róza 1886-ban elhunyt, Jókai őszintén gyászolta feleségét. „Rám nézve nemcsak szerető hitves volt az, akit elvesztettem, hanem egész valóm kiegészítő része, ami az én jellememben hiányzott, megvolt az övében, s azt kölcsönadta; ő volt lelkemben az acél. Őtőle jött költői munkálkodásomhoz a világosság és a melegség. Fogok én még ezután is írni, de hévtelenül, sugártalanul” – vélekedett Utazás egy sírdomb körül című írásában.

Az író nem töltötte magányosan időskori éveit: 1899-ben feleségül vette a nála több mint 50 évvel fiatalabb Nagy Bellát. Ha érdekel az ő története is, ezt a cikkünket ajánljuk.