Szvoren Edina: Ha tökéletesen érted a szöveget, nem lesz jelentése

„Mindennap történik valami – a meghökkentő és a megdöbbentő közt a skála széles és színes, majdhogynem végtelen: egy festő nonfiguratív képet alkotott, és csodálkozni kell; meghalt egy ember, és (haldoklott pedig) csodálkozni kell; a Pór házaspár egyik tagja azt találta mondani, lent, vidéken, és csodálkozni kell; karlendítős Hitler-portrét láttam egy nagy múltú cukrászda falán, csodálkozni kell; Debrecenben katolikusok is élnek, csodálkozni kell; kipukkadt a nagy, kék gyógyászati labda, amit a McKenzie-terapeuta tudta nélkül szereztem be, és csodálkozni kell (ha nem kipukkadt, csak leeresztett, csodálkozni kell).”

Kattintékony címek, érdekességek, pletykák. Naponta százával zúdulnak ránk a hírek, mégis úgy érzem, egyre nehezebb bármin is meglepődni. Komoly kihívás, szinte folyamatos belső harc nem rezignáltnak, közönyösnek lenni. Aztán ebbe a mentális térbe érkezik egy könyv, amitől, azt veszed észre, valahogy mégis felfrissülsz és újra kinyílsz. Talán azért, mert – ahogy Deczki Sarolta kritikus írja róla – „megtanít máshogy látni”. Vagy talán azért, mert ebben a kötetben „bármikor szembejöhet egy krókusz vagy egy kartonpartedli” – emeli ki a művekben felbukkanó izgalmas szavak kapcsán Kiss Tibor Noé.  

De az is állhat a dolog mögött, hogy a Mondatok a csodálkozásról diffúzabb állapotában tárja elénk a világot, és meghagyja nekünk azt a szabadságot, hogy ezekből az apró mozzanatokból építsünk valamit. Elvégre „a jelentéstulajdonítás nagyrészt az olvasó dolga” – hangsúlyozza Szvoren Edina, akivel megrágatlan benyomásokról, előre elrendezett terepasztalokról és a zöngicsék léhaságáról beszélgettem.

Szerinted mitől lesz valaki jó novellista? Miben kell mást tudnia, mint mondjuk egy regényírónak?

Erre akkor volna könnyebb válaszolni, ha a novella és a regény rögzített forma lenne. A rövidprózából viszont éppúgy nem következik semmi egzakt vagy előre kiszámítható, mint ahogy a regényből sem. Mind a két műfaj nagyobb eséllyel lesz érdekes, ha épp annyit változtat a már létező elvárásainkon, mint amennyire fel is használja a tradíciót. Ettől függetlenül lehetnek olyan gondolkodásbeli jellegzetességek, amik az egyik vagy a másik felé húznak. Én leginkább csak a saját világérzékelési sajátosságaimban tudom felfedezni, mi predesztinálhatott arra, hogy rövidprózát írjak. Jelesül a szintetizáló, magyarázó gondolati működésekkel szemben az intenzív részletek mikromán észrevétele, a kicsiből a nagyra való következtetés – vagy akár a nemkövetkeztetés. 

Viszonylag jól viselem a céltalanság és az értelmetlenség disszonanciáját. Tehát nem feltétlenül törekszem valami egészre, globálisra. Igaz, a szépirodalmi szöveget az írója nemcsak tükörként használja, hanem ellentételezésként, kompenzálásként, egy szöveg nemcsak az írói gondolkodásmódok lenyomata, de azok fonákja is, valami más, mint ami belőlem következne. Így aztán az előbb elmondottakból sem akarnék soha kiáltványt faragni. Az mindenképp fontos, hogy az ember észrevegye, mit akar a szöveg. Az a jó szöveg, aminek fölismerem a törekvéseit: ha regény akar lenni, legyen regény. 

Gondolkodás- és világérzékelésbeli sajátosságokat említettél. Mi a helyzet a csodálkozásra való képességgel? Kell tudni csodálkoznia egy írónak? 

Aki csodálkozik, hirtelen lát valamit, amit addig nem látott, tud valamit, amit addig nem. Vonakodva hiszek csak abban, hogy az emberi életbe beleférne több nagy erejű csodálkozás, a látásmódok több ilyen meghatározó fordulata. De a csodálkozást én metaforaként is, részben üres metaforaként használtam, ez a szó – legalábbis a címadó novellában – majdhogynem mással is behelyettesíthető. A csodálkozás legkézenfekvőbb jelentése persze ráolvasható minden mögötte sorakozó írásra, amik ráadásul még abszurdak is, tehát igenis van dolgunk a csodálkozással, vagy éppen a nem csodálkozással, mert ugye az abszurditásban két irány is lehetséges: hogy nem csodálkozunk valamin, amin elvileg kéne, vagy fordítva, olyasmi válik abszurddá, amit mindennapinak, természetesnek gondolunk. Szóval a dolog éppen annyira szól a nem csodálkozásról, mint a csodálkozásról. 

Sokan úgy látják, a kortárs magyar irodalomban létezik egyfajta regénykényszer. Te tapasztalsz-e magadon ilyesmit, és miért döntöttél úgy, hogy pont az ellenkező irányba, a még rövidebb szövegek felé indulj el? 

Nem érzek regénykényszert. Akaratomon kívül kialakult egy ilyen brand, én lettem a novellista, aki tényleg csak novellákat ír. Talán szerencsés vagyok, talán csak nem tartom magamra vonatkozónak a nyomásgyakorlást, nincs vevőkészülékem hozzá. Az pedig, hogy rövidprózát írok, nem döntés volt, hanem annak az írás során érzett finom, tapogatózó figyelemnek az eredménye, amikor még nem tudom, mit akarok. Az írás folyamatának egyik legtermékenyebb állapota a bizonytalanság, mert nyitottabb, mint a bizonyosság, mint a kitűzött célok, cselekményfordulatok és mondanivalók után loholás. 

Min múlik, hogy egy adott írásnak mi az optimális terjedelme? 

Asszociációs szinten dől el: megnézem, hogyan szövődik tovább a dolog, van-e még pár mondatötletem. Idővel azért kialakul egy rutin, már írás előtt jobban sejtem, hogy egy ötletben körülbelül mennyi van, milyen terjedelmű szöveg lehet belőle. Bár azért még mindig előfordul, hogy tévedek. A kötetbeli Vejnštejn-hatást például én sokkal nagyobb terjedelműnek és őszintén szólva tartalmilag is tágasabbnak találtam, ami körül elég sokat köröztem. Három változata volt, de igazából egyikkel sem voltam elégedett, sokkal többet sejtettem benne. Persze az is lehet, hogy csak nem tudtam megcsinálni.

A kötetben más írásokban is felbukkannak híres pszichológiai kísérletek, ikerkutatások. Mi az, ami foglalkoztat bennük? 

Valami olyasmi motoszkált bennem, hogy az, ahol vagyunk, és ami történik velünk, az valódi-e egyáltalán. Illetve hogy a szülők mit csinálnak a gyerekekkel, nyelvi tagozatos óvodától a zenetanuláson át egy csomó, alapvetően hasznos és úgynevezett gazdagító tevékenységig. Van egy nézőpont, ahonnan jobban láthatók a gyereknevelés erőszakos vonásai – mondom ezt zenetanárként, aki pontosan tudja, hogy korai fejlesztés nélkül nincs zenész, és hogy a legtöbb alapkészség, testi és intellektuális funkció fejlesztését reménytelenül késő elkezdeni a társadalom teljes jogú tagjaként, saját akaratunkból, mondhatni szavazóképes korban. 

Lehet tudni, hogy az Ohrwurm kifejezés magyarul fülbemászót jelent. Megosztható, hogy miért ezt a nevet adtad a 29 rövid szövegből álló blokknak? 

A dobbantó az volt, hogy régóta nem írtam semmit. Ilyenkor egy idő után már bármilyen írásnak örülni tudok. Az első pár darab nagyon könnyen kicsusszant, de azok ujjgyakorlatszerű írások voltak, egy kivételével nem is kerültek be a kötetbe. Aztán, úgy a Halottat látott meg a Binoche kisasszony háta tájékán ráéreztem valamire. Egyfelől vonzott, hogy az olvasói képzeletet hogyan lehetne még rövidebb szövegekkel berántani úgy, hogy a fikció fikció maradjon. Másfelől szerettem volna eltávolodni épp a megszokott karakterábrázolási szokásaimtól. A sorozatcím csak később jött. 

Nem keresgéltem, hanem valamelyik korai közléskor, azt hiszem, a Literának, mondtam egy fél mondatot a szövegekről, és akkor hirtelen beugrott, hogy ezek zöngicsék. De a zöngicse túl léha, túl könnyű szó, nincs súlya. Az Ohrwurmnak sokkal inkább, és a zenei asszociációkat is levetkőzi. A fülbemászó azonkívül, hogy egy bogár – németül szó szerint féreg – a zenében számomra egyébként méltatlanul pozitív jelző, de a bogaras-férges szóalakkal együtt már kiad valamit. És a szófaj sem stimmelt, egy biztosabb szófajú főnév kellett. 

A könyvben olvashatunk egy szereplőről, aki függönyökkel érvel, egy családról, ahol mindennek lószaga van, egy hegedűről, ami állandóan eltűnik és olyan emberekről is, akiknek a neve megegyezik egy betegség nevével. Rengeteg, rengeteg ötlet. Van módszered a kitalálásukra, összegyűjtésükre? 

Nincs. Az ötletek jelentkezése az írás legkontrollálhatatlanabb pillanata. Akár az indító ötlet tekintetében, de akár azon a szinten is, hogy a már formálódó műben hova kapcsolok át, melyik mondatról melyik mondat jut eszembe, jelenségek közt hogyan találok kapcsolatot részleges hasonlóságok alapján. Ez az, ami akaratlagosan nem nagyon befolyásolható. Azt nyilván minden író valahogy kitapasztalja, hogy ha valami besül, elakad, nem kerekedik ki, akkor mit lehet csinálni, mivel lehet előidézni azt a távolítást, ami ilyenkor általában segít. Meddig nem néz rá, vagy milyen típusú szövegeket kell olvasni, hogy jöjjenek új ötletek. Azt hiszem, az írás kulcsmomentuma, hogy a teljes átszellemültség és a rideg külső tekintet közti átjárást hogyan oldjuk meg; napi, heti szerkesztésre hogyan hidegülünk el a saját szövegünktől. Azt hiszem, a legfontosabb írói képességek nem is nyelvi képességek, hanem inkább ez a nézőpontváltás. 

Úgy éreztem, a kötet több szövege jó értelemben átver: látszólag más témát ajánl meg, helyez középpontba, mint amiről valójában szól. Ez a rövidebb műfajok sajátja, a sűrítésből adódó jelenség, vagy inkább olyan írói megoldás, amit te alkalmazol előszeretettel? 

Ez inkább abból fakadhat, hogy viszolygok a túlságosan egy irányba mutató mondatoktól. Szeretném elkerülni, hogy az írásmű olyan értelemben is művi legyen, hogy valamiről úgymond szól. Egy újságcikk, könyörgök, szóljon valamiről, de az irodalmi mű ne úgy, és ne okvetlenül. A körülöttünk lévő dolgok ugyanis nem valamiféle lényeg köré szerveződve jelennek meg. Az érzékelésünkkel kiválogatjuk mindazt, ami számunkra értelmet hordoz, ami alapján valamilyennek véljük az életünket, ami ráhúzható egy oksági vagy legalább kronológiai láncra. Közben előjelek keletkeznek, valami jó lesz vagy rossz, kellemes, elviselhetetlen, netán tűrhetetlen. Egy írott műben engem a benyomások megrágatlansága vonz – ha ezt sikerül visszaadni, az nekem érdekes. Ez tehát nem a rövidprózából jön, sőt, talán nehezebb is rövidprózában megoldani, hogy egy diffúz, konstrukció előtti állapotban mutassuk be azt, ami az embert körülveszi. Egy irodalmi mű világszerűsége nagyrészt pont azon múlik, hogy mennyire sokféle és nyers mindaz, ami körülvesz minket. Már ha a valóságtükrözés helyett a valóságérzékelés tükrözését tekintem írói feladatomnak. 

Nagyon izgalmas volt nekem a könyvben, hogy a sémáimra teljesen új kontextusokban tudtam rátekinteni. Íróként mennyire tudod, akarod elővételezni a szöveg olvasóra gyakorolt hatását, és mi az, ami úgyis egyedi befogadói élmény lesz, ezért tervezhetetlen?  

Azt hiszem, sokszor csak feldobom a labdát, de nem várom, hogy leessen. Ha ugyanis fix értelmezési keret van, az megfagyasztja az olvasói aktivitást. Másrészt engem is lefagyaszt, ha nagyon-nagyon gondolok valamit. Akkor ott több út zárul be, mint amennyi nyitva marad. Ha egy szövegnek túl szűk az értelmezési mezeje, illetve ha inkább valamit gondolok, mint valamit látok, akkor attól lehet tartani, hogy az olvasó tökéletesen érteni fogja ugyan a szöveget, de nem lesz jelentése, merthogy a jelentéstulajdonítás nagyrészt az olvasó dolga, nem az enyém. 

Az a jó, ha te mondasz nekem valamit, hogy neked mi jutott arról eszedbe, és akkor én elcsodálkozom, hogy én erre nem is gondoltam. Mert ugye ha kifejezetten gondolok valamire, akkor miért nem azt mondtam? Mégis milyen erő gyakorolt cenzúrát? Nekem erre az a válaszom, hogy az olvasónak nem az a feladata, hogy egy általam előre felállított, gyönyörűen kidolgozott terepasztalon mozogjon. Ha minden ott van már kicsiben, és szolgalelkűen valami után kell menni, az kevés. Én egyébként valami ilyesmit tapasztalok olvasóként is, és ennek megfelelően próbálok írni. Meg persze drukkolok, hogy felismerjem, ha nem olyat írok, ami nekem nem tetszene. Az se könnyű. 

Van olyan, hogy neked nem tetszik annyira egy szöveg, másoknak viszont igen, ezért végül publikálod? 

Nem vagyok egy mutogatós néni. Csak a barátnőm olvassa el megjelenés előtt, meg a könyv szerkesztője. Most folyóirat-megjelenésekből is kevesebb volt. Szóval az olvasói vélemények nem abban a fázisban jelentkeznek, hogy figyelembe tudnám őket venni. De korántsem csak a fáziseltolódás miatt nem számít, nem segít, hogy ki mit mond. Egyedül vagyok, ahogy ideális esetben az olvasó is.

Most hogyan viszonyulsz a szövegeidhez?

Évek alatt szokott eldőlni, hogyan él tovább egy-egy szöveg. Az Ohrwurmoknak nagyon örültem, mert mást csináltam, mint eddig. Az írókat általában élteti a változatosság iránti elvtelen igény, még az olyan műfajszegényeket is, mint én. Kiléptem az eddig megszokottból, és ez szórakoztat. Másrészt az Ohrwurmokat nagyon jó is volt írni. Nem volt könnyű, de jóval kevesebb volt a dühöngés, a kétségbeesés, ami azért majdnem minden szöveg írása közben elér. Majdnem minden pillanatát élveztem, és ezt az örömöt nem tudja elrontani, hogy kinek tetszik, kinek nem, vagy hogy végül mi az irodalmi értéke, hogyan veszik a lapot az olvasók, a kritikusok, mit jelent, amit írtam. Persze nem szeretnék alakoskodni, mindig örülök, ha valaki lelkes, és nem örülök, ha nem az, de alapvetően nem változtat semmin.