szexbabák szexuális segédeszköz történelem

Az ötlet, hogy egy élettelen tárgyat szexuális örömszerzésre használjanak, évszázadok, sőt, évezredek óta létezik. A római aranykor költője, Ovidius Metamorphoses (Átváltozások) című művében említi Pygmalion történetét: a szobrász egy gyönyörű nőt faragott elefántcsontból, akibe beleszeretett, és elnevezte Galateának. Megfürdette, megetette, ágyba vitte, és Aphrodité ünnepén arra kérte az istennőt, hogy keltse életre remekművét. Aphrodité megsajnálta a szerelmes férfit, és Galateát élő, lélegző nővé változtatta.

Különös szobrok szerte Európában

A Sheela na gignek nevezett kőszobrok a kora középkori román stílusú templomok oldalát díszítették, bár tudósok szerint régebbiek, mint maguk az épületek. A faragványok sematikus női alakokat ábrázolnak, akik meglehetősen naturális pozícióban, guggolva tárják szét a nemi szervüket. A Sheela na gig-szobrokkal foglalkozó honlapon a lelkes gyűjtők összeszedték, melyik országban pontosan hol és milyen szobrok találhatók. Innen megtudhatjuk, hogy főleg a Brit-szigeteken maradtak fenn épen a sajátos szobrocskák, de Spanyolországban, Franciaországban, Németországban, Norvégiában és Olaszországban is találtak hasonló alkotásokat.

A Sheela na gig tehát egy fedetlen (és meglehetősen hangsúlyos) nemi szervvel rendelkező, kőből faragott női alak. Eredetüket különböző elméletek igyekeznek megmagyarázni: egyesek szerint a pogány, kelta termékenységi szobrok szó szerint beépültek az újonnan jött keresztény egyházba. Általában termékenységi szimbólumnak tekintik őket, noha egyik sem szülés közben vagy kisbabával együtt ábrázolja a nőiséget. Mások szerint a középkori egyház így figyelmeztette követőit a szexuális vágy veszélyeire, de vannak, akik amulettként tekintenek rájuk, és azt tartják, hogy mivel a szobrocskákat ajtók és ablakok fölé helyezték, fő céljuk az volt, hogy megakadályozzák az ördög vagy a sátán bejutását a házba. 

Rongyból készült „utazó asszonyok”

A mai értelemben vett szexbabák őseit a 17. században készítették el holland tengerészek – vagy szorgos kezű feleségeik, mégpedig azért, hogy elkerüljék a férfiak közötti szexuális kapcsolat létrejöttét. A hajósok életük jó részét a tengeren töltötték, a hajóra viszont a korabeli hiedelmek szerint nem volt okos dolog nőt vinni, mert balszerencsét okozhatott. Ezért rongyokat vagy – ha igazán tartós megoldást szerettek volna a hosszú útra – állati bőröket varrtak össze olyanformán, hogy női alakra emlékeztessen, majd kitömték az elkészült remekművet. (Más kérdés, hogy mai szemmel nézve leginkább egy D kategóriás horrorfilmbe illenének ezek az alkotások.) Nemcsak a holland, de a francia és spanyol tengerészek is hasonló megoldáshoz folyamodtak a hosszú tengeri utazások során. Ezeket a szexbabákat franciául dame de voyage-nak, spanyolul dama de viajénak, angolul pedig „holland feleség”-nek (dutch wife) nevezik.

A japánok „holland feleség”-e

A holland tengerészek a téma iránt fogékony japánoknak eladtak néhányat a kezdetleges szexbabák közül, akik ezeket „holland feleségek”-nek nevezték. (A japán szlengben a „holland feleség” a mai napig a szexbabát jelöli.) A japánoknak olyannyira megtetszett az ötlet, hogy hamarosan – teknőspáncélból, bőrből és selyemből – elkészítették saját szexbabájukat is, amelyet Azumagata Ningyónak („helyettesítő feleség”) neveztek el. Ezt követte a do-ningyo, amely fiatal lányt próbált ábrázolni, ennek a vulváját bársonyból alakították ki.

Pygmalion utódai

Voltak olyanok is, akik nem a tengeren sínylődtek hónapokon át, mégis élettelen tárgyakkal vagy szobrokkal próbáltak szexuális kapcsolatot létesíteni. A jelenséget pigmalionizmusnak nevezzük, és a 19. század végén még szabálysértésnek minősült: egy 1905-ös, szexről szóló tanulmánykötetben több olyan esetet idéznek, amikor túlhevült fiatalemberek szobrokkal próbáltak nemi kapcsolatot létesíteni. Egy szentpétervári fiatalembert egy nimfaszobornál tett látogatása miatt tartóztattak le, 1877-ben egy francia kertész pedig beleszeretett egy Vénusz-szoborba, és megpróbált közelebbi kapcsolatba lépni vele, de a hatóságok őt is megállították. (Nekünk pedig eszünkbe juthat Ady Endre és az Operaház előtt álló szfinx esete, bár elképzelhető, hogy mindez csupán az esetet papírra vető Krúdy Gyula írói képzeletének szüleménye.)

A tudomány fejlődésével a szexbabák története is új lendületet vett. Iwan Bloch Korunk nemi élete című műve 1908-ban beszámol arról, hogy bizonyos „párizsi gumicikkek” gyártóinak katalógusából olyan, „parázna cselekedetekre” alkalmas, női testekre emlékeztető babákat lehet rendelni, amelyeknél „a nemi szervek természethű módon vannak ábrázolva, sőt még a Bartholin-mirigyek váladékát is utánozzák egy olajjal töltött »pneumatikus cső« segítségével.”

Magyar színésznő lett volna a náci szexbaba arca

A náci Németországban az SS vezetőjét, Heinrich Himmlert szintén foglalkoztatta a kérdés: mi lesz a fronton lévő katonák szexuális szükségleteivel? Hitlernek ugyanis tudomására jutott, hogy a tisztek francia prostituáltakkal háltak, és nemi betegségeket szedtek össze. Az árja faj tisztaságának megőrzése szintén kívánatossá tette, hogy a német katonák ne keveredjenek a keleti fronton az alsóbbrendűnek tartott népekkel. A „Borghild Hygiene” nevű, szigorúan titkos projekt keretében Arthur Rink szobrász három szexbaba prototípusát készítette el, de vita tárgyát képezte, hogy kiről mintázzák az arcot. Abban egyetértettek, hogy semmiképpen sem engedhető meg, hogy egy tiszteletre méltó családanya jusson a katonák eszébe, amikor ránéznek.

Végül a náci szépségről alkotott vízióhoz igazodva egy hosszú lábú szőke nőt formáltak meg, amely 176 cm magas volt, és 1941 szeptemberében készült el. A nácik által megszállt Saint Helier egyik laktanyájában helyezték el, majd a sikeren felbuzdulva Himmler rendelt is 50 darabot belőle. 1942 elején azonban meggondolta magát: a programot felfüggesztették, majd a tervek és a dokumentációk megsemmisültek. Később ez a szőke, életnagyságú nő inspirálta Ruth Handlert, hogy elkészítse a Barbie babát.

A guminőtől az élethű szilikonbabákig

A második világháború után a szexbabák gyártása új lendületet vett. Az 1970-es években megjelentek a vinil, latex és szilikon szexbabák, az 1980-as években pedig felfújható guminőket kezdtek kínálni a szexshopok, a Sheela na gig modern kori rokonait. Az áttörést egy kísérletező művészember, Matt McMullen hozta el. McMullen az 1990-es évek végén egy garázsban különféle maszkok fröccsöntésével foglalatoskodott, és különösebb cél nélkül készített egy női portrét is. Ezt közzétette az interneten, és meglepődve tapasztalta, hogy többen megkeresték, aziránt érdeklődve, hogy szexbaba-e, és eladó-e. McMullen érdeklődése ezután fordult a valósághű szilikonbabák felé, és hamarosan átállt ezek gyártására. A Real Dollnak keresztelt szexbabák 145–170 centiméter magasak, súlyuk 35–45 kg közötti, a vásárlók többféle fejtípus, bőrszín, szemszín, haj és intim szőrzet közül választhatnak. McMullen művésznek tartja magát, egy nyilatkozata szerint számára a szexbabák tervezése és gyártása maga a művészi kiteljesedés: „Megláttam a lehetőséget, hogy azt csináljam, amit szeretek, és megéljek a művészetemből. Az, hogy valósághű szexbabákat tervezek, egyaránt jelent előrelépést a karrieremben, és kihívást saját magam számára.” De azért anyagilag is megéri: több mint 10 000 darabot adott el belőlük az évek során, darabját 5000–10 000 dollár közötti áron.